Vasárnap a pénztárosnő
blokkfüzetéből a lila sorok
fáradt lengéssel dobják fel a
Kimerülést. Kimerülés,
homlokbőrből feszül dobod.

Az óralap is szétreped.
Ó, erőtlenség, a kalapácsod
az ájulás ritmusával
marsol itt, mint egy hadsereg,
mint széles szekercés ácsok.

Bár nem shakespeare-i dráma ez:
ajtón lábra kelt erdő özönöl,
e torz, e kacska, e csámpás
fa-berek, ökölbe fogott korona,
száz pénztárra csapó pöröly.

Csörömpöl az ocsmány fémpénz.
Egy pille ázik – szárnya tönkremegy,
ezt gondolod, míg nézheted
a pénztárosnő melleit:
a rabszolga-iker liheg.

Nézne, de erdőtől a fát!?
Függ az erdő-befeküdte két szem
a lila számok lajstromán,
mely hajócskaként már inog,
köddé omlani kész szegényben.

A szentjohanna-frizura
alatt ezüst fűrésszel lékelik,
olajat, benzint, áramot
öntenek beléje titkon:
mozgassa ujjperceit,

hogy tűzze a pénztárra mosolyát.
S maradjon, mint a vasárnap, szelíd.