Egy iskoláslányhoz

Száz napja várom érkezésed.
Vagy százezer ős napja talán?
Lehet-e vers félelemből?
És pokol a mennyből? Kaján
pokol a mennyből?

Ki vagy te? Gyümölcsök értek
és hamvasan csüngtek a fán.
Nem csaltak meg, ha kinyúltam értük!
Porig hajolt térdük, telten, alám
porig ért a térdük

s énekeltek az ágak ott.
(Gyümölcsük kitakaró lányok.)
Futsz előlem, s szemed közben szikrázva visszavág.
Mindent kitársz – s hívásod üres ködében bujócskázok,
te tetőtől talpig paráznaság és tisztaság.

Mikor még barátom egy kutya volt
(fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott),
nekem, apátlan fiúnak, kutyám rendezett hány mulatságot!
Körülvett, mint téged a hugod

néha-néha, ha nagy az éjjel
és bűvös csillagfény ragyog,
vagy egy késői pacsirta lassan
(a pacsirták bár alszanak éjjel) dalba fog
az elérhető magasban.

Igen, igen, akkor éjjel
sóvár lelked lélekhez tapad,
téged még holdfényes arcú rongybábud ölel,
s az Isten megül egy homályló diófa alatt,
egészen közel.

Kutya, neveddel együtt számon?
Hessents gyíkocska haragot, kígyóként sziszeg.
Állítsd meg képmásaiddal szegett álom-járásom.
Álomlátó szememre tapasztanám kezeidet.
De széjjelnyílt hajad lelép öledbe, s látom,

nehéz fonatját térded úgy emeli,
mint nyújtózó, karmos mancsokat.
Mintha macska simulna nyakad köré.
Zsákmánya vagy? Szavad övé? Fojtogat
vagy te avattad ölelőddé?

Miért nem rejtenek el még
falak, kapuk, gyerekruhák!
Padlás titka való neked, egérhizlaló kamra!
Hogy ne esnél mennyből hulló fúgák
röptével utamra.

Mint mikor hátán, szárnyán
feküdve verdes énekesmadár a porban,
így találtalak – s nem tudtam: szárnyad törött-e?
Vagy míg tréfád foncsoros léggömbje pukkan,
melléd bukom én is délszigeti rögökre?

Lábtól heversz a porban. Mégis: elérhetetlenül.
Kinőtt ruhád fércét szakítva megdöf bimbó s érem.
Kinyúltam érted. S nem tudom: félelemből?
Lelkem megrepedezett – két kezedtől? Száz repedésen
miféle ármány kavar poklot a mennyből?

Párkák

Mikor a harangokhoz címzett terembe léptél,
megbolydult közepén a tücsökföld,
fény buggyant át a százrésű deszkán,
meleg vacsorafényben úszott a kutyaugatás is,
nehéz csípőjüknél átölelte a Sorsszövőket.
Szél is volt. Lobogott benne a nagy, fehér főkötősátor.
Szitakötőszárnyból egész földnyi torlódott össze a horizonton,
mint dirib-darabra hullott templomablak.
Egy messzibb hajnal szivárgott rajta át.
Talán a tenger.
Mikor a falépcsőre ültél, egy ló hajtotta fejét öledbe:
füle hátrasimult, a nyújtott pofán az orrcimpák remegtek,
szóltak-e hozzád a beteljesülés apró jelképei?
Még jó, hogy a benti csengőzsivaj felé fordult tekinteted,
nem láttad a zöld legyek itatóját, sebes hátát,
férgek fehér rózsáját a láb fölött,
azt sem láttad, mikor a szél feldöntötte,
s kihűlő nyakán ujjaid késő üzenetével
a tücskök göröngyein nyikorgott át vele
egy huszadik kerületi kordé a csend felé.

– Nagyon öregek vagyunk mi már, mondták a Párkák,
és nézegettek nagyító szemüveggel.
– Nem tudjuk telemerni a dézsát.
Csak a gyerekkori fényképeket bújjuk,
csak a tűzfal árnyékában fogócskázunk együtt.
Fehér bort iszunk
s a hold lavórjában gyöngéden megmossuk egymást. –

És megsárgult, öreg mosolyukba öltözötten
szétszakadoznak szemed előtt, mint sziklákon a tajték.
De mégiscsak ők a Párkák!
A konyhán átfolyó patakban buzgón mossák a fölhasított márnát.
A szénapadlás-szagú ágyból kikergetik a fácánokat.
Havas zsabójú blúzban, ezüst hajukban vízhullámmal
tessékelik sorra a kérőt,
Hullatag Balázst, Kiskatona Istvánt, Szakállragasztó Pétert,
de hátuk mögül csúfolódó bagolyszemük villogtatják:
– Karácsonyra súrolókefét vesz a feleségnek!
– Egyetlen üreg a teste: feneketlen bendő!
– Ágyban heveri át a télvizet: egyszál nadrágját elitta.
– Favágó ez: fűrészelne csak látástól vakulásig!
Füled befogod a vastagabb szóra,
de bukfencet vetsz, mert megszabadultál,
s hogy: csiszi-csoszi, kísérik kapuig a fölsűlt hímfit,
te azalatt a piros párnájú hintaszékbe surransz,
s hogy ne lessenek ki platánfák fülönfüggői, a rigók,
ablakra borítod inged,
míg öled pázsitjába ejtett kézzel
fogadod a deszkafalon átérkező koraesti csillagokat.
Ha barátnőim lehetnétek!, szólsz a van és nincs közt ingva,
hintázol a lehetnében,
hiszen tudod: a Párkák rossz anyákból,
alakultak haranguszályból, gyerekhomályból,
se tücsökföld,
se patak a konyha kövében,
se arany nyelvét kidugdosó fény száz repedésben,
egyesegyedül van az álom –
hisz én is álmodom föléd borulva, mikor kinyílsz
e tengerre vetett ágyon.

Jelenés

Leszakadt a sötét a fák közé,
mint szénával rakott padlás.
Csak azt tudom, hogy mint buborék a mély fölé,
fölúsztak a dombra a gyertyák piros gömbjei,
s a távoli körmenet éneke sötét selyemzászlóként súrolta végig a kertet.
Aztán a szikrázó vörös gyöngysor közé sűrű felhő került,
nőtt és egyre sűrűbb lett, mint sötétben az árnyék,
mintha szénával rakott padlásból gurulna felém,
fülüket betapasztó falakon mozdulna egyre lejjebb,
a délelőtti szélben gereblyézett kerten kúszna tovább,
lélegzetállítón veszélyes,
tehetetlenségbe vető –
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
s mint papírbabát az éles olló,
hirtelen körbevágta, hogy felismerjem.
Gitta volt.
Ahogy fölemelkedett a széna közül.

Fölöttünk ezüstöntő műhely

Ha Gitta megmutatja
Erzsébethíd-feszes ívű lábát,
s lehetetlenül édes szabállyal
hull haja két zuhatagba,

s lehunyt szemmel kiiszom,
mint kútásó az első kortyot
keze munkája után,
csengettyűző nevetését, bizony

kint lelem magam a mély
bazalt-szakadék-hallgatag éjben,
falhoz támasztom létrám
s függök, mint egy lisztes holdkaréj

tetőablakunk fölött.
Benézek az akváriumba.
Ó, a teasütemény-
szerelem bent elázik a rumban.

Gitta, gyere fel ide,
egy ezüstöntő műhely van itt!
A megcsapolt csillagok
között – mondom – találtam valamit,

és néhány titkos címert
az ablakból ölébe vetek,
s öléhez parancsolom csókom,
mint ezüstpofáju ebet.

Gyűrű (2)

Guruló szó, gyűrű, karikázik a papíron.
Hullahoppozik a tollamon egyre. Mit akar tőlem,
ki nem tűrök kézen ékszert, s a lányujj
puha ívét meztelen szeretem csak.
Meztelenül a csuklót, karperec nélkül,
és függő nélkül a fület! A nyakszirt hómezejét,
a szem-nem-látta lesiklópályát
ne tapogassa össze csecsebecse-árus láncaival!
Minek dugna melled közé szemfényvesztő ötvös medált?
Fityegő ékszer kalitkája hogyan vetekedne
két rózsaszín puha érmed ékszer bársonyával?

Még Keleten vagy Délen, igen – két halál közt,
a lélekvándorlás öszvér-ösvényein, a fogadókban,
ahol egy gyereklány kancsó teával, marék rizzsel
ágyékkötő nélkül guggol eléd, s látod:
lába nagyujján zöldköves gyűrű: aranykígyó szájában alma.
Igen, még Keleten vagy Délen – homokviharban.
Mikor föléd hajlik az utolsó csepp méreggel (?), vízzel(?)…

De itt ez a guruló szó a papíron,
elszédült tollam körül kerengő –
az ablak párkánya alól az ördög pöccinthette ide?
A szél fújhatta szemem közé
a téglaszárítók pajtáiból?
Ki veszthette el? Hogy csörög-pörög itt,
mikor magamban mondott nevedhez ér.
Nevedre, látod, azt kellene írni:
minek ide gyűrű?

Fűből fonni gyűrűt nagyon öreg lettem.
Vasból, ólomból nem volt soha kedvem.
Aranyból – zsakettben, köcsögkalapban –
szem ne lásson engem állig gombolkozva hamis szavakban.

Az ölelés

A szokásos úton jön. A lámpaernyő
sátorából lép ágyamra lába,
és elvisz engem múltam kísértetedző,
kamasszal zsúfolt mozijába.

Ismeritek? Itt a páholy babiloni
óriásasszony medencecsontja.
Rá a sötét páfránya úgy kunkorodik,
mint Gitta ölére a bolyha.

Csóktanuló extázisban egymás csipke-
idegeibe bújva szállni,
elkezdünk mi a vakító sebes térben,
mint összenőtt csípővel két sziámi.

S mint hó alól a szakadék, az édes száj
szédítő mélyen hogy felreped,
az az üvegharangzuzalék-csengés már
a páholyra dönti az eget.

Szivárványostól ömlik, tejutat vetve,
széttett-lábú pupilla tágul,
s a páholy ordasíny-bíborán remegve
elragadtatottan elájul.

Leveled tele van g-vel

1

G betűid szárán ereszkedem alá az alvilágba.
Mennyire más így, mint Dante kapuján keresztül.
Egyszerű álmot álmodom közben. Kisgyerek vagyok,
összefacsarult szívvel hiába fordítom ki zsebeimet:
minden pénzemet elszedte már a farkasvigyorú Mutatványos.
A Ligetben a művíz fehér korlátjához dőlök,
s vágyaim netovábbja, az üres kaucsuk hattyú
(pszt! az Elvarázsolt Lány ő, nehogy megsejtsék a körbeállók)
magányosan és szomorúan átnéz rajtam, át a
kiürült zsebeken. Tudja: rám nem számíthat többé.
„Hogy ti mennyire tévedtek!”, halljuk ekkor én és
ő, az ujjlenyomatoktól maszatos tollú kaucsuk hattyút.
És látok akkor egy g-t, amint mellőlem a fehér korlátról
szárát kecsesen legördíti a kék művíz fölött,
egyenesen a hattyú irányában. „Ugorj hát”, mondja a g halkan,
„kússz le a száramon érte!” A kaucsuk hattyú szeme
nyomban érti; teljesen rám néz (belőle kinéz a Lány is,
látja már a befalazott torony szellőzőnyílásához támasztott létrát,
s készül a szökésre). Ekkor én megdelejező g-d parancsára
lekúszom a szárán, és a Lányt derekánál (ó, dehogy,
a hosszú sarokba-állításoktól behorpadt nyakú hattyút)
elragadom a kalapját éppen körbekínáló Mutatványostól.

2

Aztán a Liget fekete, mohos fatörzsei jönnek.
Aztán a semmibe lógó folyosókkal az emeletes bérház.
Aztán a virágba borult hársfa
holdfényből és holdfényárnyékból összerakódó
mobil szoborfeje alatt
a szoba,
a rézgombos ágy,
a beúszó függöny által végigsimított párna.
És hol kezemből a behorpadt nyakú hattyú?
És hova tűntem én kisgyerek-álmomból?
A mennyezetről, a papírernyős lámpa helyén
egy hinta lóg alá.
De nem is hinta.
Hanem a g betűd.
Oly szelíd félhurokba gömbölyült az alja,
hogy kényelmesen beletelepedtél.
Kis, fehér nadrágon át árnyjátékot rendezett
ágyékod hajladozó füve,
én pedig öreg, fájó térdemre roskadok, s tudom,
bár nincs köztünk spanyolfal,
sem ólommal bélelt színpadi függöny,
mégis úgy látlak csak – számodra láthatatlanul –,
mintha lesőlyukon követném nyomon
egy magányos gyermek
gyanútlan mozdulatait.
S tudom, mögöttem a hárs
holdárnyékú omlatag mobil feje
virágszempilláit is lehunyja.

A lábfejrajzolás

Asztalom félhomályára telepedsz
lábad rárakod papíromra
órákon át körberajzolom
kiadnám könyvben
mint a verset

Szekrényemben
mozdulataidból
berendeztem magányom ruhatárát
vendégeim elől kisujjad
a csengő ütőjét lefogja

Pedig kereskedést nyitnék
mozdulataidból
földig érő kirakatokba kitenném
hozzád hasonlítson a világ
ha akarja hogy szeressem

Gí Világoson

Csengenek, bonganak a tó
üveghegyei.
Vízszoknyájú harangok közt
mulat kedvére Gí!

Három napja sávos, búgó
kagylók közt lakik,
homokba írt K betűje
még idéz valakit.

Halfarkú lányok ölelik
s kikötők verik
hosszú pillantásukkal rá
szempilla-szögeik.

Vízszoknyás haranggal akar
megtéveszteni:
hóharmatba táncoltatják
szép bimbó-rügyei,

hadd higgyem csak, hogy messze jár,
s villámmá reped
a semmibe vetett vágy, míg
éjjé sötétedek:

szurokfekete tószegély,
bölénykarámú…
Bár a legvadabb estet is
várja arany vályú:

a szörnynek a sás muzsikál,
a semmi sípja,
s őrzi, mint lukacsaiban
a tengert a szikla.

Ne jusson nekem ez a sors!
Helyette: ének?
A testét hozzátok Fények,
nem az öröklétet.

Ott hempereg! A holdsütött
platina szelek
karéjából néha rám vet
csípőig tárt szemet.

S nevet, nevet holdfényben is!
Vállából kiáll
az üldöző holdsugár, mint
ezernyi dárdaszál.

Hátán viszi

Ha órás lennék,
a tiktak-pihegésű idő
finom kerekeit adnám neked,
forgasd előre-hátra,
lassítsd és gyorsítsd,
ahogy akarod.

Bányászkoromban
kaptál volna három hintó szenet.
Három fölgyújtott hintót,

a parazsat,
a hamuját,
a szívemet.

Fegyenckoromban
a cellát küldtem volna,
mint bonbonos dobozt,
kopaszra nyírt lámpát,
kenderlepedőt,
a várakozást rád.

Költőként is tudom jól,
ki kellene raknom
hatvankilencből
félálom fekete lakkautóm,
tengerparti
sarokszobánkat.

De kiürült a szerencsezsák!
Leterített negyven évem,
e póruljárt vadászt
a tigrisléptű szerelem
hátán viszi neked
befejezésül.

Kékben tartott próza

A sivatag porszemeiből összeragasztott pályán döcögve
napsugárba rejtett csillagok háttere előtt
araszoltam anyám térde közül elő.

Zsáktestem madárfiókákkal volt kitömve,
képzelhetitek, mennyi dal! mennyi kék-pihe bolondság,
bukfencet vető!

Kicsipegették rajtam ablakaikat
s mint a gesztenyefa, nőtt fölém kék repkedésük lombja,
a nevettető.

De mint pléhtetőn
fehér holdsütésben
áll az áldozatára lesekedő,

örökös por-esőben negyvenegy évem
a dombok mellvédje mögül
egyre céloz és lő.

Mind a lány, ki melle kivehetetlen címerével
golyóesőben borult rám:
átlőttfejű madárfiókáim babázó nő.

Egyedül egy nevezte madárfiókáimat dögnek.
Ez a te fiókád, mondta (és gyermeket csináltunk),
ez a karonülő.

Testem már acélgolyóval van kitömve.
De neked, ki golyóesőben utolsó maradtál,
két-két szeme apró füledben lesz a függő.

A többit nyakadra fűzöm s lesz gyöngysorod.
S menyasszonyi ruhádra varrom dísznek.
Ha az éj színarany udvara néha lábunk elé vetülő,

hallgatni fogod a golyó-zsongást,
az acél harangjátékát bennem,
úgy szól, mint kék madárfióka, a tiszta kék életből repülő.

A tenger felől

Szagos orkán! Takaríts öblöt,
mólót, Téli Kikötőt!
Zuhogó virágzivatarban,
mikor fuldokló csatornatorok
telehány járdát
vastag kána-szirommal,
impalaháton
kocogok a tenger felől.
Ha megrázkódnak
a kazallá dagadt
virágdombok,
s fűrészpofájuk tátogatva
alóluk
a kajmánok kikecmeregnek,
megetetem őket földig érő lábaimmal.
(Éhező hálájuk újranöveszti!)
Később,
mint királyi fenség előtt
az orrszarvúak,
ha mellső lábbal letérdepelnek,
s zászlóhajtásként
állkapcájuk macskakövön pihentetik,
nem állhatom tovább,
hogy ne hajoljak szarvuk fölé,
s áthasítanak tüstént,
mint kő a tükröt.
(De összefoltoz nyomban
az orrszarvú öröm!)
Odább
palota kocsifelhajtón,
hol kő fölött úszik a nagykerekű hintó,
és sárarany-farkú paripán ékszer,
s gyöngyház nyél gyullad a gyilkon,
selymes állú orgyilkos
kezét rejti
kocsikárpit.
Azért csak hágcsóra hágok;
zeng-peng acélrugók
milliomos indulója.
A ló köszönt,
s egy hídon,
hol kandeláber ég lobogva,
s bronztigrisek bronzlabdával
farkasfogsor-hegy-taréjú
horizontom
nézik egyre:
bíbor mellény gomblyukába
hagyom, ha
beszalad a szomjas penge.
Innen már
autókaravánban
avenuekon hajtatok tova,
hol könyvtárfalon
pukkad a dörej – – –
üvegszilánkeső – – –
találat –
agyvelőm a kocsipárnán.
(Elefántcsontsárga havon
ilyen a pozdorjává tört tükör.)
Mikor
a halotti jegyzőkönyv lapján
áttör két rózsaszín impala-orrlik,
a boncasztal Betlehemében,
már tudom is én, mit jelent ez:
„szótagolni tessék:
Fitz-ge-rald halott.”
Hófehér frakkban
– fej körül
alig látható az arany abroncs –
San Franciscónál
sántítva szaladok az óceánig,
öregapám megölelem,
s anyám lelke
a meggyújtott borospohár fölött lebeg,
mikor a hajóhídról visszafordulok:
„Hozom, ha van,
az Új Világot!”
Aztán – – –
Impalaháton
kocogok a tenger felől.
Máglyarakások gyúlnak kánasziromtól.
Sepri a hóhér a bitófalépcsőt.
Itt nincs torony,
amibe föl ne szállhatnék!
Nincs kút, ami ne adna vizet.
Hajnal van,
százláb széles csigalépcsőn,
mit hermelinbundával szőnyegeztek végig,
arany napellenzős, arany fogantyús
Rolls Royce-on hajtatok alá,
fürdők folyosóin vitetem magam
öterkélyű sarokszobánkig.
Alszik
Gitkatamil,
szerelem-királynő,
nyitva felejtett kitakart combon
Afrika-rombusza vár.
Mikor ráborulok
szétloccsant agyvelőm
arany pántjaival,
s kajmánette lábam, hagyom,
hadd mossa hajtengerének
sötét paradicsomában,
és szénasüppedést idéző
Sz-szeivel teli nyelve
– Szeretlek-Szánlak-MegeSzlek –
ha végigtapogat
– rózsákból gyűrött spongya! –
s kitisztogat, mint szellemlakó lámpást,
s mint üvegről a vignettákat,
leáztatja golyó-sebem,
mészárszéki ökörkampók
üszkös lyukát nyakszirtemen,
s mint ahogy a betlehemi állat tette,
végül rám teríti nyelvén: szívét –
tudod már, hol vagyok, barátom!
– Már tudom, hol vagyok, barátom!
Az Isten lakatlan szívébe
a tenger felől
impalaháton bevonultam.

Ki hinne a zseblámpafénynek?

Ki hinne a zseblámpafénynek,
ha patkányszeméttel teleszórt sötétben
a pince alján élő virágra siklik?
Ágaskodó szárra,
lélekvesztő ívű levélre,
tejben szétfutó vércsepp szirompatakzására,
kelyhe felhő-húsában gyönge ölhajlatokra
s körül az illat udvarára.
Ki hinné, hogy a lámpa vézna fénynyalábja,
mind a lehetetlenül spiccelő fényszál,
hirtelen virágpor csillag-szemcséivel tele,
alul nagy gomolygás támad, mintha
lepkéket szabadítanának ki a zsákból,
és sárga szárnyú, homokporú pillangófelhőből
ereszt szakállt
a lámpát tartó kézfej.

Azt mondta nekem egy öreg faun…

Azt mondta nekem egy öreg faun: Mennyit sírtam
a padlásablak tégla-könyöklőjéhez tapasztott arccal, kisgyerek,
alul a sötétbe merült falomb
szétnyitott fekete strucctoll-legyező,
rései között szomszéd házfalak fakó csatornafénnyel,
szemöldökükön hunyorgó ablakok,
almazöld nagy lámpaernyők a szobamélyek nagymiséin,
elengedett kutya lánca egérszürke porba vetve,
és az utca! a hercegnő-arcú koldusasszony,
ahogy kerítéshez surlódva vonul esti púpja,
s a szatócsajtón a csengők fölcsipognak,
mint álmukból riasztott csibék.
Én sírok. Eláztatom a fehér téglát,
hosszú hajam közt egyre halálba szökik a könnycsepp,
kutyaszőrre, virágkehelybe, kútról igyekvő vizeskannába,
tüskétől óckodó meztelen talpak alá.
Már nem kúszok ki a kémény mögé,
elvakult szemem amúgysem látott csillagra szögezve,
mozdulatlanabbul, mint a kéményrepedés,
amíg a meg-megbicsakló akarat
fémes vonatfék-csikorgása
metszi a csendet szétdűlő darabokra.
Csak ha körmöm vérserkedésig mélyesztem tenyerembe! –
szóltam magamhoz félhalálom hajnalain,
de este ismét kúsztam a létrán,
gubbasztottam a szárny növését egyre várva,
mert: akarni kell s a szárny kinő! – hittem ebben.
Ördögöt!

Akaratom volt ájult-gyenge – vagy a kitűzött cél nevettető?
Rájöttem: nem szárny kell ide,
kéz s láb mellé még egy végtag,
viszketeg, vérzékeny, verejtékező,
kit lepipál egy mókusfarok,
megszégyenít a tigris mancsa
s a fagy jégszőre közt megüszkösödik,
mint az elhajított fáklya.
Még egy koloncot? – túl sok az is, ami van!
De, ha – például – a csavarmenet nyitjára rájöhetnél,
ahogy a kéz, a láb, a fej, a nyak,
a törzs egymással kötődik eggyé!
Ha valahogy lophatnál Lemmikejnen
anyjának testragasztó kenőcséből,
hogy a csiriz oldására rájöjj aztán,
és magadon próbálva először,
szétváló darabjaid addig négyeld,
amíg az atom burka is kétfelé lebegve,
ami végül megmaradna,
maga a repülés lehetne!
Az eget betöltő láthatatlan!
Ez fölgyújtott, mint kémény
kormát egyszer a villám.
De behelyettesült az ég hamar…

Nappal voltak civódások,
hosszú sarokba állítások,
málnalekváros sütemények,
porcukorbajusz nyalogatások,
gyomorrontások, leckeírások,
rozsdás szögbe-lépések, felnőtt-lesések,
a fáskamrában nagy szerelmi tanulmányok,
selyemnadrágba sompolygó simogatások,
a gödör, az árok,
kutyaúsztatások, trombitaszerenádok,
képmutatások, mosakodások,
csütörtököt mondott vonatrobbantások,
s hogy tanárok előtt kopaszra nyírva állok,
és koporsó után járok,
de este, jaj, nem tudom már mit csinálok.
Őrhelyemről sírva engedem ki a világot.
A fák fekete bóbitái alatt
testtelen siklik a szomszéd faláig,
elengedett kutyák között
a szatócs csengő-csibéi rárepülnek,
és minden sejtemből hiányzik,
és érzem, hogy belőle kimaradtam,
hiába verejtékeztem,
ezer történéssé hiába hasadtam,
valami ott kezdődik, ott történik nélkülem meg.
Sírok. Eláztatom a fehér téglát.
Szívdobogásom a kirekesztett
dörömbölése az ajtón.
Hiába. Így növök fel.
A csiriz oldásán töprenkedő.
Szeretnék láthatatlan lenni.
Betölteni e maréknyi tájat láthatatlanul.
A szatócs-csengők öblében függni.
Az almazöld lámpabura nagymiséjén átrepülni.
Nappali történeteinket megkerülni
– kikerülni magamat! –,
hogy az árokban rabolt csók alatt
az ő ínyével érezzem szám húsát;
hogy selyemnadrágba sompolygó simogatásom
ne ujjbegyem írja őrjítő kardiogrammá:
vaníliaszagú bőrének idegajtócskáiból ugorjak elő
a titokzatos gyönyör hullámvasútjára.
Hátha ott kezdődik az, ahol határaimba botlok egyre!
A sínek hiába futnak végtelenül,
ha énem minden irányba lehorgadt sorompó.

Estére tetőtől talpig horzsolt seb vagyok,
sajgás és vérszivárgás.
Túlságosan messzire merések,
kígyómarások, gyomorszáj alatti ütések,
érthetetlen elgyávulások, hátratapogatások,
mindent kitöltő dérgubancosodások,
jégkristályosodások, tőrvető hiányok.
Aztán az időiramlás elsodor.
Földre tapasztott füled kagylóját
megtapossa a Niagara-dübörgés.
Aztán a ráncok.
Észre se vettem – íme:
láthatatlan lettem.
Akár padlásig se kússzak érte.
Könnyem szétporlasztotta a padlásablak könyöklőjét.
Hol van az már?
És a szatócs csirip-csengettyűje – hol van az már?
S aki a tetőn szárnyat növesztett, legfőképpen:
hol van az már?
Milyen nyomorék beteljesülések:
többé észre sem vevések,
rokkant padon tenger alóli napsütések,
ingyen-ebédeltetések,
ökörnyálként foszló, szélvert
magadban-nevetések.

Tudod, mikor a naplemente
rézsút sugarai fürösztik a tájat,
s a vashidakon az alkonyat tűzpiros fényporába
berobognak a gyorsvonatok,
még egyszer-kétszer kitisztogattam
a tekintet ablaküvegét,
sőt, fiatalosan egészen kitártam,
a síptartó iszákot párkányán szépen kihajtogattam,
hisz sípjaim így, némán is
bűvöletesek lehetnek,
s az egyiket számhoz illesztve, vártam a lányra.
Kettő is jött.
Egymást csókolva suttogtak férfiakról.
Nyomban kiszemeltek, kedves kis bokruknak neveztek,
lábamhoz takaró göndörült,
hullt rá gyöngyfényű fésű,
bőrtokban tükör,
szemfestéktégely,
ezüstös olló,
törökös szandál,
magnó és fénykép és harisnyaháló –
később kicsiny, üde kikerics-csokor,
elefántcsontszínű lábról
lassan, gyöngéden lehúzott nadrág.
Ekkor én részegen és egész a
gyerekkoromból fújtam a sípom,
és nem néztem félre, mint ahogy e hitvány,
romlott erkölcs megkövetelné,
tudtam én, hogy övig bozóttá tettek az évek,
azt is tudtam, hónaljamig érnek
a pókhálóval beköpött gallyak,
talán még azt is tudtam, hogy a szakállt…
a szájat… a szarvas-érzékenységű orrlukat is…
tudtam, tudtam, de az már nem igaz, hogy szememet
a féregbábokkal bezsugorodó folyondár bemássza,
apró ágtappancsaival tekintetemre ragassza magát –
hiszen minden faun a szeméből áll!
Mi lenne más a faunság titka!?
S mindjárt,
mindjárt észre is vesznek!

Vártam.

De előbb csak az énekesmadarak
kifehéredett csontvázát láttam,
egy-egy röghöz támaszkodva hevertek a mezőn,
a fű közül derengtek tompa,
félhomálynyi fénnyel átitatódva,
mint a félbehagyott ének.

A kislány szereti a homokot szitálni…

A kislány szereti a homokot szitálni.
Kövekre arcokat képzel.
Áhítva szagol fűszálat, gyomot,
anyja kamilla-szagú szurok-haját.
Figyelés közben keserű-zöld levelet rágcsál.
Virágszár tejét lenyalja húga tenyeréről,
mikor üvegszőrű, nagy lila virágból kötnek csokrot.
Este siet húgát is levetkőztetni tetőtől talpig,
ráfekteti a lámpafény-szegélyű diófa-ágyra:
galambszárny-fehér vánkosokon besötétült
olajfestmény-körvonalára hajol.

Kint ablak alá lopakodott
s lüktető halántékát a házfalhoz nyomva alszik az est,
mint elcsigázott vándor,
ki ételt s italt remélt a benti fénytől
s most szomjan álmodik.

Egy asszony a parti dombon…

1

Egy asszony a parti dombon.
A tó, mintha könnye volna.
Hideg és sós pillantással
hegyek közé kapaszkodik.
Egy tó, amelyik hátat fordít.
Csak a nap közeleg egyfolytában:
méreggel tömött zsákja
ide-oda himbálózik,
rotyog platinája, ki-kiloccsan,
de az asszony szeme meg se látja.

Pedig nyitva, mint két öblös istállóajtó.
Küszöbe még tele patkószeggel,
ajtószárnya a deszkák szálkás
húsában akadt lószőr-selyemmel.
Ahol kitódultak, sűrű homálya
még orrluktágulással,
ökölnyi lószemek szikráival.
Tele van, eleven boldogság
üres öntőformád,
az elkószált ménes nyomával.

2

Az asszony elé ekkor odaér
a kislány, a húga s fiú barátjuk.
A kisfiúszemre mindjárt pánt kerül
óvatos kislánykezekből.
Tűri. Hallgat csak mélyen.
Szívét a sajgás beszövi jégvirágszirommal,
de fejében, mint eldugott lámpa, kigyúl
s különös módon ott áll előtte
az ősvízi kagyló legyező-héján
a fénylő idomú asszony.
Bőrén a homok forró szemcséit
kinagyítva látja
mint puskasörétet,
lábfeje ötfelé szétágazó
tófenék-lenyomatát
a teremtés ködétől követheti nyomon,
s újra, újra őt, akit már soha többé
ilyen metsző, éles fényben:
az égbe néző asszony testét.

3

A kislány fején simuló, kurta sisak-hajacska.
Kerek, tózöld szemekben
szeszélyes ollóval vágott csillagrés;
amögött fél lábbal lavórban ágaskodik
– csupa szappanszag, vízcsillogás
ez a vasgyúró gyerekvénusz –
a tapadószívű naivság.
Röpdöső karjában mindig
integetés árama reszket,
szája körül (persze, ő sohasem tudja)
ikrás szamóca-rúzs:
dzsemes üvegek viszonzás-csókja,
megfeledkezve magáról vígan maszatolódik –
arca mégis visszarettentő tiszta,
mint drága könyvek merített papírja
(hogy ujjunkat ruhánkon sikáljuk előtte,
illetni mégis csak élénél merjük).
Csak saját szeme hány fittyet az egészre,
mint a tó hullámzáskor, csobogni kezd
s gátlástalanul teleszeplőzi fénypacákkal.
A komolyság tündére ettől ugyan hátrább rebben
(vele amúgy sincs sűrű kapcsolatban),
de fölényes könyvlap-tisztasága töretlen ragyog.
Mint fényképészkirakatban elsőáldozó képe:
az utca közepéig ható liliomszagömlés
s valódi falusi szárnyacskák a háttérhomályban.
S ha hozzávesszük, hogy a térde olyan gömbölyű,
mint magasságuknál szélesebbé kövéredő almák,
s hogy a nyár igazán kedvtelve gondozta combját,
mint háziasszony a vasárnapi asztalra szánt
mazsolás kalácsot (tojássárgával előbb
gazdagon bekente, s úgy dugta sütőbe,
hogy aranyos-barna bőre most fény-nyalta sima),
érthető, ha az asszony nem akar hinni a szemének –
álmából nevet rá ez a falat ennivaló?

4

Elneveti magát az asszony.
Mosolya alámerül a dombra, mint egy sátor.
Ponyvája a kisfiút egyszerűen betakarja.
Alágurul a kisebbik lány is
pitypang-ejtőernyőket bocsátva tó fölé.
Nevet az asszony lódobogás-nevetéssel,
patacsattogás-nevetéssel – lovaival!
A tó ezüstté összeállt darabjait
a kislányra szügyükről vetik,
suhan a ménes édes fején át,
vízgyöngyös pofájuk dörzsölik nyakához,
nedves sörényük lesöpri
az ing maradék havát is,
fekete-arany zászlónyi farkukkal
felszántják ruháját –
s elnyeli őket tárt istállóajtó.
Az asszonyszem benső homálya:
jászolaranylás.
Nevetése szénaszagömlés.
Nevetése: lovaim esznek!
Nevetése: kristálytiszta víz itatóba ömlik!
Istállóajtó-szem szögletéből nézés.
Nedves, arany ragasztóval bevonva a szemrés.

5

A fiú elaludt.
Baldachin rúdját tartotta kezében.
Két kézzel fogta, de így is nehéz volt.
Lepkék tévedtek a rúd közelébe.
Először apró káposztalepkék, majdnem fehérek,
aztán barnák, fekete-sárgák, lila sávosak, folttalan kékek,
egyre nagyobbak, végül erdőalj-sötétek,
holdfényben megcsillant ablaküveg-derengésűek,
sötétzöld, redős orvosságosüveg-mélyek,
aztán egyre lomhábbak,
virágkehely-hanyatlásúak,
hideg tollseprű-érintésűek,
végül már nem is repültek,
szemére, szájára tapadtak
– pattanó tüdővel felköhögte
a torkára tódult szárnytörmeléket,
és hirtelen vakító fényű repülés közben ébredt.
Előbb a suhanást,
csak aztán az ide-oda ingást,
a füvet majdnem súroló barátságos lengést,
érezte aztán ujjuk lüktető bilincsét csuklóján, bokáján.
Nem szédült, nem félt.
Ilyen jóra még sohasem ébredt.

6

Az égbe néző asszony
elkísérte őket hazáig.
A lehempergett fű szagát árasztó
hajónyi tomporon végig
üde esthajnal folyondár:
kislánykar virágzott.
A révületben,
a félig szétnyíló gyerekszájon
tejben úszó rózsasziromra
rárajzolódtak a sixtusi szibillavonások.
Úgy feküdt arca az asszonyváll puha gödrén
a másik fejének árnyékában,
mint sötét tokjában a pihenő hangszer,
végig az úton, hazáig.

Egyetlen vészkijáratot ismerek…

1

Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
Szerelem nélküli közösség –
akárki mondja: csak rabszolgatartó lehet.
Az Egyházközség oszthatatlanságára ügyel,
az elnyomás csillagszár-szuronyaival
döfi szívünkbe.
Állj föl:
minek az emberiség,
ha kurta életedben
a boldogságot nem ismerheted?
Caesar azt mondja: összefogatom a gyávát
és harcban oroszlánszívű hadammá kovácsolom!
Tudja ő, mit mond, tapasztalt hadfi, hihettek neki.
De aki azt mondja: Ti egyénieskedők,
magatokba gubózó szerelmesek,
elég volt ezekből az önző félrehúzódásokból!
Még egy kis áldozatot, s unokáink áldani fognak! –
ne hallgassatok rá, még ha tulajdon apátok is.
Mert a félelem-üllőn kovácsolhatsz
gyáva egyénből hős hadsereget,
de boldog emberek nélkül
soha nem lesz boldog emberiség.
Minden áldozatot kér – kér? – követel tőled:
csonkítsd magad, rejtsd hátad mögé,
mint Hamupipőke mostohanővére a lábujjdarabját,
ó, te Kékszakállú Árnyék, mint feldarabolt hullát,
cipelheted ezt meg azt múltad
alkóvfüggönyei közül a szemétbe.
Egyedül a szerelem akar téged: azt, aki vagy.
Hozza cipődet,
amibe kés nélkül dughatod lábad.
Egyedül szemében vagy te a keresett királylány,
te rumhordó tengeri medve,
tetves szemöldökű szegény Lázár,
fidélsapkájú katamarántulaj,
állja szagodat, büdös ízedet,
csontgumós, hosszú majomkezed,
repedt sarkad a bizonyíték rá,
hogy téged szerethet.

2

Mi mindent megtanulunk.
És mindent megtanítunk valamire.
A delfint énekelni.
A majmot késsel és villával enni.
A négyéves kisfiút (önvédelmi)
lábkitépő csapdaállításra.
A szülő nőt a fájdalmat apróra szétvető
légzés ütemére,
a vérdolmányos fenevadat arra,
hogy gyermekünket a tudósítók gyűrűjében
(a Marcia su Rómák* virághordalékán)
valahogy fel ne falja,
fogja csak nagyapa-lágyan,
amíg a blende zárul.
A foglyot, hogy fejét lehajtsa.
A költőt, hogyan kell csillét tolni
a lassított omlás vágatában,
patkányfüttyben,
razglednicát fogalmazva.
Csak a szerelemre nem tanítjuk meg
kislányainkat, kisfiainkat.
Elképedve, összerántott szemhéj mögül lessük
az akcelerált nemzedéket,
agyaglábú óriásainkat,
ápolatlan ösztöneik talponállóit,
csókjaik sárkányleheletét,
a négylábú boxer hústépő szájzárát idegeikben.
Vénuszok lepik el a vízpartokat,
de meztelenségük gyöngyházfényű páncélrostélyát
föl ne rántsd:
nincs ott egyéb a templom egerénél.
És a sok Hűlász, Alkibiádész,
sőt nem egyszer Páris, ápolt, tömött szakállal,
a nőies-puhára álcázott szikla-vállon
patakzó erdő: haj és virágok –
nézzétek meg őket figyelmesen:
lábon járó diorámák:
szemükbe tekintve feldereng a krétakori tájék
s benne a sárkánygyík fiatalúr.

3

Se szeri, se száma, mi mindent bélyegzünk betegnek.
Azon kezdve, aki egyszerre két asszonyt szeret,
addig, aki egyet se átall,
röpködnek itt mások fejére
a lefordított hüvelykujjak.
Kolongya anyó, például, ha királynő lehetne,
megtiltaná a bakfisok naponkénti
felesleges lavórba-ülését,
nem is beszélve az úriasabb fürdőszobák bidéinek
szigorúan ellenőrzött leszereléséről,
s tekintet nélkül a szülők anyagi helyzetére,
havonta egyszeri fürdést
nyilvánítana kívánatosnak,
mivel most, hogy nem királynő,
unokái előtt következetesen kifejti,
nem egyszer vékony hangon,
ami heves indulatának tulajdonítható,
és a hajcibálásokig elfajult helyzetekben,
hogy a langyos víz – hát még csobogtatva! –
bűnös gerjedelmeket okoz.
A királyok különben is
előszeretettel foglalkoztak
alattvalóik nemi életével,
s kegyelettel őrizgetjük e jó szokást.
Éppen csak azt nem értem,
ha ennyi megvetés, kiátkozás jut
a szerelem annyiféle rosszul tudójának,
miért ússzák meg szárazon
az egyáltalán-nem-tudók?
Ki vonja felelősségre
a szokásnak tessék-lássék engedelmeskedő
komputer-szülöttet?
A szeretet nélkül nemzeni tudót?
És a szülőgépet, aki az anyaság
fennkölt szólamaival se feledteti,
hogy az örömtelenség ágyasaként
a tűzfaltekintetűek visszatértét
készíti elő az algasíkra.
De hiszen, ha veszedelmesebbek a leprásoknál,
hol állítottak fel számukra karantént?
Nemünk eleven öngyilkosainak,
akik a legértelmetlenebb halálnemet gyakorolják,
a látszatélést,
hol szerveztek elvonókúrát?
Hol állítanak iskolákat
a szerelem felnőtt analfabétáinak?
Bérük emelésével hol ösztönzik
jobb osztályzatok megszerzésére
a szerelem csőcselékét?

Egyetlen vészkijáratot
ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
A világot meg kell változtatni,
de csak a szerelmen át lehet.

* a Marcia su Rómák virághordalékán (jegyzet)

A szél lesiklik a hegyi lejtőn…

A szél lesiklik a hegyi lejtőn, parton toppant s úgy ugrik a hajóorrig.
Csattog a zászló. Szoknyádról felugrálnak a virágminták,
örvénylenek, hanyatt-homlok vízbe buknak.
A szél körülvett ezüst habverőkkel, neki semmi sem drága,
naptól elragadt pallosokkal hasogatja inged össze,
súlytalan csapódó csíkokra szabja a szoknyád!
Tornászünnepély ez a javából! –
Az ég elviselhetetlenül kék brokátból,
itt-ott rojtosan s hanyagul bár,
de káprázatosra kárpitozott páholy.
S a vízen át az olajpocsolya-napfény – már egyre bizonyosabb –
felderengeti Strángosékat, Deutschnét, Bábel Arankát,
a jegyszedőket, a székekhez tessékelő púderes arcú nénit,
látom, szinte fénylőn, mint egy kitisztuló csoportképet,
ahogy a pára fölszáll csavart réztrombitámról,
ami, szintén csak úgy az égből, kezembe tévedt.
Szakasztott úgy zajlik minden, mint a régi tornaünnepélyek.
A bojtok bóbitái szép lófejek sörényén libegnek,
a szalagok kígyózva édes nevek írásaként kötözik át a szívünk,
s a lányok lóugrása (kifogyhatatlan csapatban)
tökéletesen szemléltetett filozófiai képlet:
a változatlan örökkévaló változékonysága nyújt
lélegzetállító látnivalót.
A szél lesiklik a hegyi lejtőn (mint egy tornász),
a mólón még toppant egyet, s így repül fel nyitott szájjal, fénybe harapva.
Felhúzott könyökéről előbb kétértelmű mozdulat tündököl:
húzza a levegőt, mint hegymászó a pányvát,
de tolja is maga elől, mint útjából sziszifuszi sziklát.
Aztán az ugrás csúcsán lesúrlódik törzséről trikója
(ez az, ami csak képzeletünkben súrlódott le régen),
s ahogy a hajóorr szertefröccsen
a gyönyör pillanatában feszes lábujjaitól,
s önmaga következő ugrása elől
előreejtett vállal kecsesen félreszökken,
mi hirtelen megtelünk a hegy leheletével,
a mellén szétsajtolt vadvirágporral,
hempergés közben fönt, a hegytetőn
lónyakként szélesült combjára rálövellt
mézcseppek szagával.
S én rádöbbenek, hogy mindez csak bevezető itt:
a szél kifogyhatatlan lóugrása,
a hajóorr örökös kaleidoszkóp-szilánk rebbenése.
Ezüsthabverőkkel oldalában ez a hajó
korlátjai fehér csipkefonadékával,
csókolózókat rejtő kápolnáival a vízszint alatt:
mutatványunkra vár.
Szeretlek, mondom.
De ki szeret, kit? – fúj bele a szél is trombitámba.
Én, őt.
Én, én, de melyik én? És melyik őt?
A víz tükre alatt Strángoséknak frissítőt szolgálnak fel a nénik.
Egyik bácsi lábmosáshoz készülődik. Másik bácsi
(vasárnap van, szúnyoghálón túl a kertben
hullott barack gurul füvön)
kigombolt nadrággal díványra dőlve ilyenkor,
díszpárnaselyem alá kezét meleg homályba bedugja
s a hófehér, kékszemű cicákra ejti szürkülő fejét.

Szünet van.
A víz megtelik éggel.
A hajó német szóval, sörrel és szeméttel.
A szél elült.
Szoknyádon a csapkodó csíkok összeszövődtek.

Egy fényképezőgép bűnbeesése

Nem a ruhádat vetted le
– előbb kilenc közös évünk.
S lett a tolnanémedi
tanárlány-fényképed: nénéd.
S még lehullott további négy,
mire a tizennégyéves,
a matrózblúzos kilépett
a fa aranyló gizgazából.

Ki hitte volna, ez a
tucat-fényképezőgép
rossz, tanulatlan kezem között
nem üvegszemével bámult,
s hogy rögzít Biblia-képet?!
Hogy távolság-beosztója
s fénymérője fölrobbantja
a húsunkba ráncosodó
évek ólomketreceit,
Világost hetvennyolcban,
s a vihartördelte,
csüngő almáktól hajolt fa
fésületlen boglyájában
a Földön először látlak:

Smaragd fűben a lekaszált sárkányfejek.
Sárkányülep hegy lesz, bevirágosodik.
S mint fácánkakas tollvégi lángja szikráz,
örömcsöngők, almabolygók fejed körül.

Ideg nélküli üvegszem,
hal-bámulású,
tizennégy éved meztelen
kenyér-ágyékával láttat,
s te időtlenül bemosolygod
(befuttatod ezüstöddel)
e költővé lett objektívet.

A szerelmes szolipszizmusa

Hajnal van, falombon madárneszezés.
Reggelre viszontláthatlak újra?
Becsukódik a világ elől, mint az ölelés
a szív, tapad rád megnémulva.

Minek a szó, mind valahova máshova vezet.
Szemérmetlenül kitárt ajtó.
Lelki újgazdagok borzongjanak vele.
Ha sírok, ments ki a bajból.

De hogy menthetnél ki, te nálam is gyengébb!
Bajunkon kívül létezne más?
Hogyne, mellszobor-gyűjtemény: csupa jelszó, leckék
a butaságból. Üres igeragozás.

Az előttünk járók gipszöntvényei
egérlakta talapzatokon
csalogatnak, de mohó markukban a semmi!
Ezt örökíti ránk a jó rokon.

Hajnal van. Tengelyére csavarodva forgok.
Ami kirajzolódik, magával egy.
A világ vagy képeskönyv – vagy saját sorsod.
Légtornász vagy – vagy bámulsz: kezedben belépőjegy.

A szerelemnek nincs koreográfiája,
bármit béget tízezer éve a nyáj.
Vagy kitáncolod – vagy dermedve roskadsz alája.
Vagy élni tudsz – vagy csupán hiánya fáj.

Hogy csavar legyél, az alkalom, ijesztőn időszerű.
Kész csavarmenetbe csikorogni be.
Hát nem látod emberiség-apádat, Lehunytszemű,
betapasztva a Piramis köveibe!?

Vissza aki fordul, maga is kő közé ragad.
Nem rémülsz meg, ha a szél arcodba veri
– te minden ősanyádnál jobb és emberibb –, szégyelled-e magad,
ha égre írnak a krematóriumok kéményei!?

Ez hát a minden századnál szelídebb huszadik?
Mikor a nyáréjben a szerelmes hívja párját –
még mindig közelebb a majmokig, mint a szókratészi Ablakig,
amin a tíz-, a százezredik század lát át.

Innen odáig: dobogtasson csak mást meg a röppálya.
Magamban hittem. S magamban se – megtanították.
Recsken, Vácon, Nosztrán fordított vissza a sejtsokadalom bójája.
Most már a kezem is csak ott él, ahol ujjaid fogták.

A szemem is csak úgy lát, ha visszanézel bele.
Ebben a konyhaszagú, szamár szolipszizmusomban
könyörtelen határt szab életünk pár évtizede.
Pótlék-túlvilágunk magamból kitakarítottam.

Köd előttem, köd utánam. De a sírgödörig
azért felelek, hogy lakható legyen ez a század.
Nappá, Földdé, Föld-formájú gömbbé alakítsz,
csak tapaszd szememre szemed, vállamhoz vállad.

Hortenziák

1

Hortenziát kisfiú-koromban itt láttam először. A papi kertben.
Fák alatt a föld, mintha átitatódott volna sötétséggel, zsírosfekete volt.
És szemcsés, mintha vastagon megkenték volna hangyapotrohákkal.
Kaviárral, mondanám, ha ilyennek látnám most is. Találóbb volna,
s talán nem keltene rossz benyomást a bámészkodó kisfiúról,
ki az öregasszonyok uzsonnái közben el-elsomfordált a kertkapuig.
Orrát két idő-szálkázta kapuléc közé nyomva kívülről nézte egérszürke
palatetőn a tujafaringást, s a meszelt fal zöld bogárszegecseit.
És a hortenziákat! Azt hiszem, hűvös aggyal most krémszínűnek látom őket,
mert egy cukrászmester veje is voltam jó ideig, s a tejszínnel kevert
gyümölcs-elve (ananász-banán) fehérsége alól áttűnő lényére ismernék bennük,
holott a hortenziák tulajdonságai közül az első éppen az volt,
hogy kézzel foghatatlanok! – bár hallottam például, hogy lélegeznek:
nem növényi – szellemi lényük zizzent a fák alól. Színük csupán a felhők
s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom;
és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.
„Egyszer széthajoltok, s anyám kitárja karját: ki szalad a házamba?”
S az egész hortenzia-grupp együtt, sziromarcaival felsöpörve
a likacsos kőutat, mint papírlampionokból összeragadt játékkígyó,
elsiklott máskor a bejáratig. Ajtó mögött lila cingulusban
mindig vacsoráztak. (Bent a lakkcipőnek lila bokazokni a folytatása,
még a gomblyukak is lilán, lefojtva parázslanak a tömjénszagú férfiszoknyán.)
De akkor a hortenziák gyermekien bekísértek a tornyos házba,
s kiderült: pap lakója nincs is egy se! Az egész csak hallomás volt. Ijesztgetés.
Mint mikor a kéményseprő lekiált a kémény torkán a háztetőről,
s ti dermedt velővel hallgatjátok bent a szobazugban, mikor – Rossz gyerek
nem lakik itt! – int neki vissza „még ez egyszer” füllentő nagyanyátok,
s szemeteket is behunyjátok, pedig a kéményseprő csak énekelt fönt,
láncos golyóbisával döngette a kéményfalat, s már régen ellebegett
a téglaerdő szélcibálta többi kéményéhez a varjak liftjén.
Lám, lám! A nagy ijedtség után kiderül, hogy otthon vagyok. Kertünk bentről
bársony mohaterítővel van beborítva, fénylenek rajta a feketerigók.

2

Ebben a házban – ami kisfiú koromban keret nélküli kép volt,
az ég szalonjában függött, az azúr falán; a Más-Világ, adhatnám meg a címét is
utólag, elérhetetlenségét mintegy összegezve –, ebben a házban halt meg nagymama.
Ebből a házból rohantam ki a hajnali ködbe, puskadörgésre riadva.
A moha bolyhán (kidobott menyasszony-uszályként gyűrten dermedt rá némi dér is)
madár merevgörcsbe kövült szárnya sötétlett. Vére, mint a rögös só,
mint az üveggyöngy, szinte már ragyogni látszott, s a madárvadász,
a pap fiúja, eszeveszett dühöm elől hátrálva fölbukott a lépcsőn.
Első házasságom szobafalára itt meszelt lilát Rátkay.
Itt tömte síró szájába öklét Gaál Imre ároklé-, árokgaz-foltos zakóban.
Ez a ház, miután becipeltem a vállamon söpredékségem bűnjeleit,
vagyis egyszerűen csak a poklot, s az öreg pappal házilag készült pálinkából
áldomást ittunk a nagy alkalomra, ez a ház úgy illett hozzám,
mint egyik végtaghoz a három másik, s én úgy őhozzá, mint a cipóból
kihasított szelet, ha helyére visszadugják. De hortenziája nem volt.

3

Keret nélküli kép az ég szalonjából (de negyvenöt éves fejjel hátsó
világítóaknának is nevezhető) belóg az orrom elé, ha e házba lépek.
Kint egyszerre nyílnak a gesztenyefa pagodái s ringnak a platánon csüngő függők.
Egyszerre esteledik s hajnalodik. Az utánam szaglászó kopó topog a hóban,
és sötét szolgálatát, mint föltámasztott koporsót, nekidöntve a nyári hőnek
ő is a Kis-Dunára iszkol; foltos kutyájával inkább versenyt úszik.
De semmi baj. Amúgy sem tartozna rá a mi féltett – percnyi – összeesküvésünk.
Képzeld, anyám (ki ebben a házban megőrültél), míg tiszta tekinteted ránk nyitottad,
és kortyolgattad Gí jószagú húslevesét, a megállás nélkül lóduló
zárt marhavagon – igen! igen! hallottuk mi is! – kidübörgött a szobádból.
Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be,
s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele
széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív
árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő
kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.

Vendégségben

Ne haragudj Gí, ha konyhacsempék között ragyogtat
a versből kifelé bukó szó. Tudom én, vásári fényképész háttér,
festett tündöklés lukkal: abba dugtam holdlány-fejed,
átírtam szemed arany rostélya mögött lelked jajveszékelését,
arcod fegyelmezett aranyfüst-derűjében bízva,
lényed pompás kis örökasszonyi jelszóvá érett: Jöjj, terítve van!
Ha egyszer vers, hogy három hétig e villa konyhája
leereszkedett eléd, mint színpadra a függöny két felvonás között,
hol fiamat anyjánál édesebb szavakkal hívtad
vacsorázni – s közben tízszer is tártad-csuktad a hűtőszekrényajtót:
kedvtelve forogtál egy szem gyümölccsel. Vendég voltál.

Mint ahányszor autóból kiszálltam. És páholyba beültem.
S hosszú borvörös lepellel borított emelvény bikafej-magasán
szavaim vér helyett folytak. Szállodák csiszolt tükreiben
helyére csúsztattam szikrázó nyakkendőm, s a tapsra
fölemeltem nőktől kölcsönkért kezem: Elég, hisz egymás között vagyunk!
Csakugyan? Otthonukból érkeztek az egybegyűltek.
Én ócska utazótáskámmal túl az Óperenciáról. A küldött.
Ó, szerkesztő úr, mondta a főispán Kaposváron ezerkilenc-
száznegyvenhétben mosolya gyárablak-félhomályában,
de a csillár üveg kösöntyűi hamis kacsintás-szeletekre
szabták a pillanatot hátam mögött, míg belém karolt.
Az ő oldalán pálmafák álltak. Szőnyegen lépdelt,
mint aki lakkcipőben sajtol szegfűk futószőnyegéből illatot.
Az én oldalamon P sara sehogy sem ért véget, széllel-
bélelt nadrágom szíját csontmarkukban tartották halottaim.

Ahol neki süppedő kókusz, nekem csapóajtó. Ahol
metszett pohárban a bor forr, s havon borókafenyves,
nekem ott csillámló, elkékült hegy s a szél epilepsziája.
Éjszaka beszállingózó hó számon szétolvadt csillaga megitat,
álmomban látom, Ifjúság, meztelen fiú szobra, csúszik alá
a hordalék-rétegekben; orrtalan, kartalan; csorbult
kő-mosolyával bányamély cicomázza föl magát; lábfeje
göröngye (az ujjak már lerepedeztek) csillét tart féken.

Ne haragudj, ha kezedet fogva ez jut eszembe.
Csak azt mondhatom el: kisebesedett, tisztogatva
a szemétre hányt fiú-törmeléket,
s szétdarabolódott, amikor szobrát összerakta:
vállcsontját átültette, bordáit megfelezte, hűs virágbőrével
tetőtől talpig bevonta – mind, mind a szorgos kis kéz!
Olyan, mint az anyaföld: engem hordott. Egyszavas
vers vagy: Föld. Föld! Földem.
S két szó leszünk a fejfán: Vendégek voltak. Kétszavas vers.
Akkor végül, mint ritka felhő szétoszlik néhány félreértés
– hogy az út egyik oldaláról hiányoztak a pálmafák,
s leggazdagabb éveinkben is egyetlen otthonnal kevesebb készült.
Ó, majd P mocsarán is emeletesek a korzók,
s gyöngyházba foglalt állótükrök között vezetnek lépcsők teraszokra.
Szárszón, a sínen lefüggönyözött óriás leányfej:
fárosz áll. S szárnyalva indul gyűjtés további fároszokra.

Fonyódi reggel

Gínek

Én: te. Te: a világ! A világ, aki előbb voltam, mint én.
Rohanjunk le a kékszőrű tó-állatot megsimogatni!
Már lobogó lánggal égnek a Nappal szemben
Badacsony házainak kigyulladt ablakai.
Elmondom nekik és a tó fölé ágaskodó
fehérre meszelt templomoknak, én: te! Te: a világ!
A világ, aki előbb voltam, mint én.

A látogató

Kisfiam a padlás zárt ajtajain lesett keresztül.
Gí csemperagyogásban jégkockát gyártott a konyhán.
A többiek beleolvadtak rajzaikba, sehol
se voltak. A teraszon könyököltem s Ő jött fölfelé.
Azaz: a teraszon könyökölt Ő, mikor megérkeztem.
Föl az úton, mintha függönyök súrlódtak volna hozzám:
szinte elszíneződött a levegő a hársak nehéz
illatuszályában. A lépcsőn nevethetnékem támadt:
milyen tolvaj-riadalmat dajkáló öreg szerkezet!,
tetszett nagyon házőrző csínytevése – kell is, ahol az
ajtó kitárva áll. Ő visszafordult a könyöklőről,
virágja maradék sárga csokrával vette körül
a fa, s csillámló homállyal, mint az árnyékos tófenék,
(mondom, teraszon állt) óceán tornyosult fölénk égből.
Megindultunk egymás felé. Mint a vízbefúlt, gondoltam.
Mert kövér volt, mint az ezüstté taposott sár Hárságyon
a putrik körül, s mintha a mi dzsipünk gumimintái
kaszabolták volna össze, üres arcának sarában
vad kerékvágatokat hagyott az elrobogó idő.
Azaz, ki tudná, ki, mit gondolt, s miért, hogy a ragozás
elmebeteg logikával csapong emitt – hisz szememmel
követtem, amint a kertkaput nyitotta, s az alsó ház
fénylő fekete tábláját mormolva olvasni kezdte:
Művészeti Alkotóház, s a gereblyéző kertésztől
nevem hiába tudakolva, fehérbe öltözött nők
igazították kedvesen útba, amire megindult.
Számoltam lépéseit a lépcsőn, és éreztem kezét
a hideg fogantyún, mielőtt halkan lenyomta volna,
és az ajtótárulással együtt fordultam feléje,
eget, virágzó lombot tudva mögöttem jó kötésként,
s alattam e balkon szintjét. Csak haja szénaboglyáját
néztem; nyakánál a kihajtott ing gallérrepdesését,
mintha az elveszített fénykép sovány fiúja jönne,
az, aki merőn a lencse közepébe nézett akkor
a rózsaszínű jövő bámészkodóit venni célba,
s a kezében tartott tekegolyó egyszerre pokolgép
s a megmaradt hatalom király-almája, színaranyból.
S lehet, hogy mögötte Erdei kézigránátot dugdos,
és Waldmann a tányéraknát padlóra csúsztatja éppen,
s Kellner egész tankot rejt mosolya alá, amint békés
tekecsapatnak álcázva fújják, hogy ez a harc lesz a…
Te szegény, gondolom magamban, hol hagytad cimboráid?
Úgy állsz itt hosszú hajaddal, akár egy mai fiatal.
Szól is a gitár a nyitott ajtó mögül, kopaszodva
is hallom, tanulatlan is táncolni kezd rá az ideg,
muzsika pezsgő tóvizébe merül a halfarkú sejt,
vígan csapdos, orsózik s hasát mutogatja a sziklán,
én nézlek, s te merőn visszanézel huszonöt évnyi köd
alól. – Jöjj, (mint falun, régen) táncol egymással két férfi,
látod a mólót? azon végig! látod a vizet? rajta,
látod a víz közepén a két magányos széket? odáig.
Pszt! Ne mondd, hogy huszonöt évet jöttél s most csak ennyi vár.
Egy koldus, aki hegyeket mutogat s hársszagot áraszt.
S a szék, amelyen hellyel kínál, sem az övé. Te szamár!
Hosszú hajú gitárodat átkapcsoltam orgonára.
Jégkockái közül elindult már az én Penáteszem,
jön, hadd mutatom be neked Gít. A víz körül ő a part.
A Föld, fiam, amely ölében ringatja óceánját.
S gyermekem is vedd jobban szemügyre, mintha bátyja lennél,
(mit számít az a nyolc év korkülönbség) kezdd csak előről
a kanóc meggyújtását, pokolgépes álmodozásod,
elfértek egy széken ketten. S mi együtt, valamennyien.
– Így szólt hozzám Ő a terasz könyöklőjébe fogózva,
s a fák a tavat s közepén a két széket eltakarták,
ha ugyan voltak ott székek – gólyalábon?…

Első éj Sikondán

Fától fáig lopakszik az erdőn.
Kenyérbél arca ablakrácsomra tapad.
A fák derékig sötétben várják,
de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban
már rejtőző üvegmedencék éle fénylik.
A gyermekek még távoli ágyaikban
egymás csípőjén felejtik kezük,
s csak álmukban futnak itt a gyíknyelvű füvön,
a napközi otthon kihalt udvarában.
(A hársak fölött az ég szeméremrése,
ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.)
Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba,
labda vagy csalóka kísértetfoszlány
meleg kenyérkaréj arca után,
hol folyandárok sűrűjén a lábuk
felnőtt szem nem látta csapásokra fordul.
Itt a füvelő tisztás: fehér ing selymén
átütő pázsit – mit a szeszélyes nagylány,
nem tudhatod, most eltakar vagy kitakar,
míg a három erdő határolta völgyben
folyhat a Rousseau-festette labdajáték,
hol Gí vállán félig, először elalszom.

A hársfa

A hársba behúzódott a mi éjszakánk,
a ti éjszakátok, Vogelweidéé, és
sietve a reggel elől összekapart
néhány csillag bekerült, mint jégszekrénybe,
mint összeomlás elől széfbe pár gyémánt.
Hiszen a fű harmatkásája már hűvös
bokaszárnyak surlódásától lúdbőrzik:
jön lefelé a Hajnal, szerelmesétől
mint akit elűztek: nem látó szem, hosszú
kamaszhaj alá temetett bánat, s a kéz,
(amelynek mozdulata kivehetetlen)
amint szívébe döfi vagy épp kirántja
a legelső vöröslő napsugár-lándzsát.
Ilyenkor derül ki, mit tudhat a hársfa!
Kettényílhat, ha a baj komolynak látszik,
ha olvadt platina-tekintetükkel a
foltos agarak minden irányból jönnek,
s maradék erejét összegyűjtve szegény
Szárnyas Bokájú sánta ugráshoz készül,
kiderül: a Hajnal is befér a hársba.
S a kéregkapu közönséges bogártáj:
eltéved rajta szimatoló agárorr.
Ágak közül egy-két gyöngyszürke vadgalamb
álma zsinórján magasabb ágra röppen,
ettől a néma lomb rezgésbe jön, gyöngéd
lehelet-kuncogás támad tetejéig,
mintha egy öreg, sötét templom megtelne
nefelejcs-szemű gyereklány-suttogással.
Egyszer ha baj lesz, e hárs minket is elrejt.
Te elférsz Vogelweide kedvese mellett,
és én is elalszom öreg gyökerein.

Hogyan is pillanthatunk a jövőbe?

Történt, mikor fejed a lábamon pihent a kövön,
s a szél léglökései elől a földhöz tapadtunk,
s a viharos víz tajtékfókái esetlenül
összetaposták a napsugarat, hogy
föllapoztuk egymást, mint régóta
gyűjtött fényképalbumot, s már azt se tudtam,
emlékeink aranyfakó lapjairól hogyan
kerültünk ide? Tán a hullámállatok
vetettek partra? – kerestem az ismerős
tómélyt tekintetedben. Labdáztak vígan,
és a labda partra gurult? Most azért e
tajtékhánykódás, hullámszemük sóvár
pásztázása rajtad, mert visszavinni jönnek
édes játékukat? Közben te elaludtál
vagy éppen ébredeztél, mikor a szétborzolt,
zöld füvön végiglépkedett egy férfi, nagyon
öreg volt, legalább ötvenkét éves, s kötve magához,
karjával nagy, puha keretbe szorítva (mintha
a vásznon Ingres Odaliszkja állt volna föl,
hogy karját lazán karba öltse), nálad
tíz évvel öregebb hitvese repkedett elő
az oldalából. Képzeld, legalább harmincéves.
A hullámállatok hasuk alá húzott farokkal
bámultak utánuk. Boglyafejük pulisörénye alól
előbb őket vizslatták, azután minket.
Mennyi ezüst szóródott köréjük egyre, s külön
mezsgye nyúlt a korban összeillők szél alá bújt
tömegén át, mégis észrevették szülőanyánk buksi
puli-hullámai, hogy tíz évvel későbbi ezüstben
mi lépkedünk ott, miközben fejed a lábamon pihen.

Hány évesek vagyunk ezerkilencszáz­hetvenháromban?

Hány évesek vagyunk ezerkilencszázhetvenháromban?
Ketten hatvanhat évesek! – Bocsássad meg, ha kimondom.
Lehet, hogy így is csaltunk valamit, s hibásan számoltam.
Duplán fojt hány kurtavas év, míg orromba tömi sorsom
a tetszhalált. Most kloroform-ködébe bebábozódunk,
mint kórházi ágyon, sötét éjfélkor apáca-ölbe.
Számoltad-e, hogy siettem: hét és fél éves a lózung:
hét börtönév… S mint szarzsák bankárt, nyakam hordozza föl-le.
És számoltuk-e a szőnyeg alá söpört házasságot,
mikor az erdő ibolya-alja rőt lett, elváltozott
s összeragadt vörös poloskák sivatagának vágott
a harmincnégy éves férfi – csikorgó foga közt homok.
Ha ezt mind összeadom, már elmúltunk nyolcvan, mi ketten.
S hol még Szolnok s Keszthely közt a két év várakozás rád?
A vízszintesen zúgó esők Világoson – s a szívemben.
A félig kész, üres házban érted dadogott imádság.
Nyolcvannégy máris, ha tudni akarod! S a többi börtön?
Hány év múlt ötvenhattól a Juhásztól érkező levélig?
Attól, hogy „ha rajtam múlna… változtatás nélkül… rögtön…”
addig, hogy így írt: … „kiadjuk könyved… az idő beérik…”
Ha a közlés nélkül elmúlt évek duplán számítanak:
észrevétlen elmúltunk száz! S még csak meg se ünnepeltük!
Száztíz! S ha megfelezzük, épp most veszed föl nyugdíjadat!
De hol hát, amit naponta gyomlálsz, veteményes kertünk?
És hol kövér cicád, míg villog kezedben a kötőtű?
S hol az érmelegítő? S hol az olajzöld kötöttkabát?
Duruzsol-e a díszpárna-világ? Vagy kicsit kinőttük?
Tűnődöm, s lám, csak képzelt hintaszéket csúsztatok alád.
Csakhogy, ha mindent fölszámolok is, s minden a fejemre gyűl,
lánykorod fényével mégsem dédunoka-messze!
Mások szerint huszonkettő a negyvennéggyel se vegyül,
s akkor jössz te, duplázott éveim tűzvészből cipelve.
Hát ettől olyanok, mint a középkori állatszobrok?!…
Csókolózunk a buszban, s mint hurok a torkon, a tömeg
fojtogat, szorít! Ó, megfontolt, bölcs maszkok, mind elkoptok!
Itt a segglukbozontú Irigy! S nincs több könyörület.
A szem? Izzó kokilla s ülepig öblösödő löveg!
A Bosch-rajzolta gnóm hallja a kürtszót. Vérszag lengi be.
Mint békési bicska: a száj. Dübörögnek az agykövek.
S kizuhan belőlünk a fölkoncolt Angyal a semmibe!

Zrínyi utcai éjszaka

Mikor a piros búra a fehérre festett függő alján kialszik,
a szomszéd odúk sebhelyes, rózsatövisű hangzavarába,
ki ilyenkor az éjjel szemben fekszik, lát a szűk ablakon át
beleragadni csillagot, mint szurokba süppedt sápadt lábat.

S mintha a fogoly valaki remegése lenne a sötétség,
és elektromos érintésű hajsátora lenne az idő,
fogoly bokára látja hajlani az ezüstből öntött testet,
s fedetlen melle a holdsütésben csüngő virágával kinő.

És elindul hozzá odúk hátáról a csorba kés-zúgásban,
bár Gí úgy hajlik el róla, mint egy-szárán ha két virág pihen.
Gubancos lábú szamárra száll, kisgyerek-karral csügg nyakában,
elhagynak odú-szitkokat, tar gallyt törnek égi szerpentinen.

Hirtelen hófúvás befalaz Holdat. Álmában Gí vacogni kezd.
De az állat bogár-szemében, mint világító, messzi bóját,
egyre látni a szurokba süppedt sápadt lábat, látni
tőrbe csalt melegség, fájdalomtól megfeketült könnyed sóját.

Nagy, fehér komondorok, a hó kutyái, gyilkos-játékosan
mikor szétszaggatják az éj mutatvánnyal teli cirkuszsátrát,
s a hajnali villamos, a nyomor ékszerszelencéje indul,
végre kezétől rózsaszínesedik a szurokhoz ért lábszár.

Végre ő sepri össze a megfeketült sugarakat, s azok,
amint a kiszabadult lábujjak közé tűzi, mind kigyúlnak,
ragyognak pehely fészek-melegével térd puha hajlatából,
pórusokból tündökölnek s vissza, simuló kezébe hullnak.

Vissza, édes-fájva cirógató tekintetébe lövellnek.
Üveggyöngy tűzfüggöny siklik, éhes szem előtt fényporrá robban.
Aztán csak hó van, hó van, hó van… De a gubancos, néma állat
szemében, mint izzó fénykép, a pillanat még makacsul ott van.

Vissza az üres szerpentinen lefelé, és mindig csak hó közt,
gyerekkézzel csügg az állat nyakán, s benéz szemén, mint ablakon.
– Még mindig ott van a Csillagom! – mondja, s örül, míg meg nem állnak.
– Gí, ha ébred, a fényképet, bizonyítékként, megmutathatom.

Akkorra már a borosták kék temetőkert-sövények.
A magzatok visszalopakodnak fogamzás előtti csöndig.
Felejteni anyjuk hátán a szíjat, ökrendő apjuk öklét.
Szamárfej sem fér be az ablakon, Gínek szép reggelt köszönni.

Repülés

A madarak fástól, ágastól fölröpültek.
Nincs húsvéti zászló selymesebb, ahogy a
hajszálgyökerek rózsaszín fehér csigái
a kőkerítésen csak átgöndörültek.

És bekötötték a szememet, a szemedet.
Mint fekete bársonyba bújt légtornász a
fénytörő küllők kerekén, a kötélen,
vállamhoz vittem madaramat, a kezedet.

Nem tudtam: szobrokhoz ütődöm – cölöphegyhez?
Vagy a kivégző osztagon most tiporna
virágos-mellű tavaszunk? De az álom
legkékebb útja nem illik a vesztőhelyhez.

Szorítottam hát magamhoz, számból itattam,
sodortatva is csak a kötélen lépve
madaramat, nyakam körül a kezedet,
a csillagok fehér csigáival hajadban.

Három fűszállal Gít cirógatom

1

Nem tudom miért,
az éjjel úgy eltűnődtem:
sok, sok a várakozás rám nagyon?
Álarcosan,
mint üres szobában az állólámpa,
s félálomban,
akár köpeny alatt a tornyos kalitka
énekesmadarai – ?

Nem értem – magadra hagylak?
Az ablak alatt a hársból kilépek;
a sarokszent talapzatkövének
kiürült fugáiból bújok elő,
azt mondod, még mosolygok is.
Ilyenkor azt hiszed, itt vagyok újra,
megfésülhetsz,
átkarolhatod térdem,
s mint pillangók menyasszonycsokra,
kibontott, hosszú, fehér szalagokkal
szemembe szédülsz.
De én útnak indulok megint.

2

Gí, én nem tudom azt,
ahogy szeretlek téged.
Ha nem fáj, nem tudom,
hogy lüktet a szívem.
Azt sem tudom, ha lélegzik tüdőm.
Magamat se tudom, amikor élek,
csak ha hiányzom belőle.

Mikor suhan az expressz
és kacajod
lámpafüzér-könnycseppjei
hegyi utunkról szétgurulnak,
s hajókkal találkozunk a híd alatt
s vizibíbor hegyárny a mélyben –
és zenekar a havason –
akkor megpillantom,
ahova nem ültem le,
a helyemet,
mint tó fölött
a teljes holdtányéron
egy megdermedt szarvasbogarat,
megpillantom,
mert nem vagyok ott,
magamat.
S eszembe jut,
mint szeplős homlokú kamaszcsíny,
(röhejt pukkasztó jó zrí, fiúk!)
eszembe jut, aki
az utazásból kimaradt,
s hogy Recsken megköveztük,
Vác alagsorába falaztuk,
Tatabánya alatt rossz kövű barna szénné kimértük,
s végül a Zrínyi utca odúiban feledjük,
erzsébeti holdsütésben,
árnyékképű patkányfogók
durva sípfutamaival együtt.
A hiányom juttat eszembe,
nem a jelenlétem.
Szerelmemet sem tudom,
hanem élem.

3

A sötétség jászlában
megszülöd a hajnalt,
hogy szemedből rám
visszanézek.

Üldözés

Bolyongok fekete parton egymagam.
Lélekvesztő keskeny út vízbe csúszó betontábláin
mintha fehér saruszíjon zseblámpafény megvillogna.
A lábujjak önfénye, a széltestű bokaderengés
bántatlan siklik a szurok-ezüst hullám-kalapácsok
szilánkokká zúzott kőkupacára.
Várj, most majd utólérlek, kiáltom,
amikor a tó kettéharapja saját partját
s ormótlan fekete bikateste
hangtalan sűrű kátrányfolyással
medréből utánad gördül.

Zrínyi utcai napok

Szemben velem az egérszínű cserépfedél.
Tetején vörös téglasor,
e percben elhagyatott macskasétány.
Mögüle nem az ég:
fénytelen nylonzsákba gyömöszölt esővíz
fenyegető fürdője csobog.
Legmélyén derengő fényudvar.
Süss fel Nap, titokzatos!
Csönd szúrós szövetéből
mindig előketyegő masinám!

Szellőző ablakaim – éjjel:
rakétaágyúcsövek.
Mikor az ég: ég. (S azonfelül néhány csillag is süt.)
Augusztusban itt is lefuthat egy.
Pusztulása hosszú ezüstsikolyán zuhan alá.
Az éjszaka itt olyan, mint
összefogódzó, pusmogó tűlevelű bokrok.
A holdfényt mindig egymás képébe rázzák,
mert nem is bokrok, hanem
fölhúzott fogínyük ragyogtató,
holddal labdázó kutyák.

Kilövöm magam közéjük,
olykor Gível,
s térdig gázolunk a város szikravető tetői fölött
a mélyen alvók szívdobajában.

De ablakaim nappal
csak magosra helyezett világító rések,
bár szűk marokkal adagolják a napot,
mint sáros kocsilámpa a világot.
Akkorák csak, hogy két szenesember tenyere befödné,
a szemöldökfa fölött akaszkodnak meg a falban,
mint őszre váltó, hulló hajban kislánykori párta.
Nem oda valók. Hát te idevaló vagy?
Hol vagy te? Hova kerültél?

A szülővárosomban. A Zrínyi utca 24-ben.
Innen nem látható, de hallható a ház.
Ablakaim nappal nem rakétaágyúcsövek – fülkagylók.
Csukott táblákkal is egyre kimerik az udvart.
Ülök odúm mélyén
s talán, ahogy vakító égből lecsap zsákmányára a sas,
(régi gyerekkori emlék) közel hozzánk,
hogy nagybátyám fejéről kalapja hátraperdül,
s fölugorva, káprázó szeme a jelenésre mered,
olyan váratlanul kerülök más tér és idő síkjára hirtelen,
nem is én, hanem a rikítóra festett pléhpojáca:

Bent csupa zötyögő fogaskerék és villanykörte,
színes füstöt szivárogtató festett szemgolyó,
és a tátogóra pingált száj mögött egy furcsán
ki-be türemlő kicsi tömlő, sóhajokkal és jajokkal teletömve:
vásáraink kedvence, a szenvedő bádog hóhér!
Gyermek és igásló kikorbácsolt halálába gyönyörködők
dagadó, szőrös szavára kézhez áll a gomb,
s pénz után nyüszít a trágyalelkek ítéletvégrehajtóján a nyílás:
2 forint ellenében kívánt mértékig megőrli az áldozatot,
felnégyeli, égő üvegfóliába csavart velőt készít belőle,
csak a 2 forint dobandó be a hasába,
csak a kivégzésnem lehelendő a fülébe,
s megy minden rendelés szerint,
színes füst kígyózik a szemgolyóból elő,
s az áldozat bárány-nyöszörgése felerősödve
kanális zuhatagban tör fel a bádogtorokból.

Itt mindenki kiszúrja valaki szemét, lábakat tördel,
vitriolt önt a szomszédnő a kedvesnek talált arcba,
nem tér és idő másik síkján, vásárok forgatagában,
ahol pléhfejem megtelik emberöléssel,
mint fészek a tojással,
hanem magasra rakott ablakunk alatt az udvaron.
Itt tavon-úszó-szirom-szemű kislányok is
napon sütkérező krokodilusok,
s az egymásra vetett cápatekintetek halálosak,
mint kabát alól kirántott kések.

Gível úgy élünk itt, mint egy
(Rouault is megfesthette volna) bohócpár.
Az idősebbik mindig bemenekül a fiatalabbikba.
A fiatalabbik mindig befogadja.
A szerelem sűrű aranyzsírpettyes anyatej is.
Olykor a gyermekkorú lesz a negyvennégy éves férfi anyja.
Olykor a férfi vállal magára megmentő anyaságot.
Régebben – főleg éjszakánként – ez egyszerűbb volt.
Mikor a küszöbig érő barna függönyt összehúzták
az ajtón,
s a lámapoltás ideje eljött,
és megszokott esti varázslatukba belefogtak:
vörös kis heverőjükből előcsalták
villogó havú vánkossal teli ágyuk,
valaki mindig megkocogtatta az üveget az ajtón,
a barna függönyök szétváltak maguktól,
s a félig anyafarkas – félig lányisten
nesztelenül ágyukra huppant.
Az idősebb tudta: nem más, mint Romulus anyja,
s félig: egy lépegető templom,
(ahogy a szenegál táncosnőt régen leírta),
s bőrének sötét aranyszínével az ágyat megtöltve,
míg fürkésző, szomorú farkastekintetét
egyiktől másikig emelte,
ők szomjasan melle kúpsorát keresték.
A kisebbik úgy látta:
földre sorba rakott harangok.
S az idősebbik álmodni kezdte: várost épít,
tavon-úszó-szirom szemével a kislány
kikel a napon sütkérező krokodilból,
s a kedvesnek talált arcba a szomszédnő
saját arcának hómezejéből kap fel igéző rózsát.
Mióta az idősebb tudja,
nem épít ő már semmiféle várost,
farkasistennőjük sem kopogtat többé.
S ha kancsuka-szélben este érkezik s szól:
– Ma kissé nehéz lesz,
és csupaseb arcát szégyenkezve tartja
a fiatalabbik tapogató nyelve elé,
társa gyógyító olajként rásimítja tekintetét.
Egymást karjukba veszik és hallgatnak Róla.

Éjszaka hóesésben

Vaskályhatetőig nő fel a tűz apró bokra.
Ilyenkor az odú utcává nyílik,
bíborban lejt a porond közepére.
Üveggömböt könnyez a sötét gordonka lopva.

K. meg ír, ír. G. a nyári víz halcikanását
feje köré horgolja lonc-kalappá,
s víz-bársonyú kosztümöt szab magára,
mikor jövevény érinti falhoz szárnya szálát.

De keskeny trojkának az utcánk, a hó-bogárhát:
padlás málladékán havaz fölénk,
mint fodrász ezüstre a frizurákat,
befúj ezüstre a ló-orr. Tartjuk csak pohárkánk.

Aztán Dosztojevszkij kibontja az alvó Szonját,
s K. elvágódik a dédanya-kendőn,
hernyóvastag fekete sörény-rojtját
hempergőzve hányja magára, így oltja szomját.

A kucsmás kisfiún, egyszerre ott a nyúlprém kabát,
s hátán a fa hagymakupolák nyögnek,
s a templom-nagybácsi toporzékol,
de ablakig ágaskodik – nem szégyelli magát.

Bent húgát Szonja fadézsában mossa (aki G.),
persze, hogy ő, ki más kuncogna így fel,
mikor az üvegre nyomott krumplicskán,
Szonja mögött K. orráig jár szeme örökké.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal, kifordul.
S forog, amíg csak a Zrínyi utca lesz.
S a ház fölött Dosztojevszkij, a trojkás,
jelt ad jégben hált lovának, s a csengő fölkondul.

K. majd megmutatja az ablakpánt kereszt-sebét.
Írás közben törzsén kirajzolódott.
G. a hóesésben ablakán kiszól,
s ráönti gyógyító olajként a tekintetét.

Az emlékezés technikája (2)

Mint mikor fasor vezet a végállomásig,
s az állomáson túl egy másik,
mintha az életen túl húzódna a platánsor
a tó megsárgult tajtékjával vakult házig,
hol a málló napfény rojtja az emelet,
és pórusain át botorkálok a szádig,
és rejtőző falüreg madárhang-verdesése helyett
tó tör elő – a fasor beletérdel, benne térdig ázik.

Hol a kapu két oldalán,
mint növendék kamarakórus,
vízszínű szoknyát suhogtatva szél bujócskázik,
hátad mögül az árnyból kihajol,
s mutogat rózsaszín érmés süldő melleket,
ott a fénylő üres ég
a kecskeszarvú hullámmiriádig
előbb végez veled,
aztán az öröklétbe állít.

A Költöztető Kocsi

– Tudja a polgármester, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
– Ugyan férjecském, húszévesen honnan tudjam, mi a polgár­mester?
Miért tudná éppen ő, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
Te sem veszed észre, ha a Költöztető Kocsi megáll itt egyszer.
– Beszélj nekem róla! Húszéves vagy, sosem látott képeid közé
állítsd be őt, amint a Jókai Mór utcából lassan érkezik.
Nem is tudom milyen kerekeken a cigány gödrök között nyekeg.
A földbe süppedt ablakokra ölükből kimásznak a tetveik,
bolhák a kutyaszőr hegyén lábbujjhegyre emelkednek s nézik őt,
csak én nem tudom már, milyen is, ha egyszer betoppan. Fújtat a ló?
Remegő orrból pára dől, s gyermekszem lesi: tán angyal születik?
S pára-szárnyba rejtett teste a kéményfüstben majd bekormozódik?
Akkor kézen fogják? A legkisebb székére ültetik? Etetik?
Kézről-kézre adják, mint talált gyereket: Kis koszos! Közénk való!
Mígnem a lánygyerekek nem lelnek dundi lába közt puha metszést,
s korom alól nem hallanak csiklandós nevetést sem, mikor fogják,
s reggelig kialusszák, mint álmot, a megfoghatatlan teremtést. – – –

– Ne szólj most. Józan a hangod. Tudom, mind a négy lábát törte a ló.
Mikor a mozdony a töltésről zuhant, tengelyei szétgurultak.
A mi utcánkban föl-le hömpölyögtek, lovak lábát elkaszálták.
Úgy félt tőlük a postásautó, hogy csavart kürtjei kinyúltak.
– Már emlékszem. Húzatlan jön a kocsi. Hátán a ló. Sörénye ég.
A vén szikrahányó tolatóvonatok dobtak rá parazsakat.
Kedves kis feleségem, még soha nem láttam ilyen szépet én.
Olyan jó étvággyal evett a tűz, ropogott szájában a falat!
A bakról hosszú kardvirágként ágazott a láng! És suttogott.
Mintha bajba jutott csöpp gyerek csücsörített szája szólna hozzám.

Mintha mézeskalács-házat találtak volna a koldusgyerekek:
hipp-hopp, összedugták nyelvük a fölfalt csokoládé-kocsi-tortán.
– Csak azt nem értem, miért szólsz a fogdmegeknek? Indulás? Most? Hova?
A pincék fölött vállakon himbálózik a bordó ágy, a két szék.
Mi vár a rakományra – lángok fogsora? S a „soha-sehova” – ránk?
Selyem korommá bomlik az égett rózsa, egy matrózblúzos fénykép.
– Igen. Előtte nagy telek voltak. A ló szügyig gázolt a hóban.
A letaposott hó is kapunk fölött méterrel magasabban állt.
Fentről, mint verembe, megfagyott madarak csúsztak az udvarba le.
A Szent Imre utcán eget két fa zúzmara-székesegyháza zárt.
Onnan, egyenesen onnan jött a kocsi értünk, a hótornyokból.
Nem is kocsi volt. Hanem szán. De bogárhátú lett a sok jég alatt.
Csengői öblét a jég betömte. Elébünk suhant hát hallgatag,
de szán alá csúszott a rakomány. Nem köthetsz mást rá, csak magadat.
Akkor minden egyszerre megolvad, az égő szekér nézi magát,
nézi magát a rengeteg vízben, és mozdulatlan az, mint a tó.
Tudom, a mi utcánkban egyszerre ennyi fény még sohasem égett.
Mégis, írd le nekem e képet: a pálmákat, a kigyújtott hajót.
Nem is lehetne más: hajó csak! Jön! Legalsó pincéjébe gyűjti
kislány szurtos masnijából a tetvet, kullancsot a kisfiúból.
Szigorúan szétválasztja bolhát a kiskutyától, s szemet húny, ha
a négylábúak fedélzetére felugrálnak a bolhák újból.
Aztán az utca kentaurjai, cigányok, prolik, háttal, farral…
Halfarkú lányok, kiknek fényes, barna lábszáruk nőtt, csak a lelkük
miákol, nyerít, a sarokba vetett harmonikahanggal halva –
mi a fedélközt hullócsillagaikkal színültig telemertük.

Meg is süppedt a hajó, mintha ólmot szállítana. Van még egy hely?
Hogyan birkózhattok meg a felhőkarcolók sikos lépcsőivel?
Kormos kutyák a jólét kimosdott ebeivel? – Feleségem!
Hallod-e már a zajt, mit a Költöztető Kocsi az utcán felver?

A légtornász haláláról álmodik

A város se úgy ébredt, mint régi áprilisban.
Fű, fa elinalt – és maradt sok hűlt-helyű korona-üreg.
De nem álmodtam én, hogy kerekemről többé nem akarok leszállni!
Tarts életem, amíg kötélen billegő kerekem hossza tart!
Amíg röpít e gyöngyházbensejű vakság.
S jószagú áramlás fésülgette, szemünkre lebegtette
a repülő tölgyek, hársak szivárványos, fehér hajszálgyökereit.
Nyomban tele lett velünk egy felhőemelet.
Majdnem elfelejtem mondani: a tulipánok
– éreztem a gyöngyházbensejű homályban –
visszaszitálták hagymáikról a földet a mélybe.
Lehet, hogy egy híd volt, lehet hogy egy egész város
tigrissávos fölszökellése utolért.
De nem veszíthettem Őt el, tudtam, inkább magamat.
Végig, szemünkről a gyökérujjak le sem kerültek.
Guruló tavaszi esőcseppek, föld-gőz,
vakságunk vázahomálya bepólyált.
Hevülten suttogott:
Mindig csak arra, amerre ők repülnek!

És karikázva a madárzene semmin,
nem tudva, a halálnak szól-e repülésünk,
mutatványomból kiúszva hevertünk
az ég barázdáiból kiszántott csillagok közé.

Végül is illene hozzánk a nyaktörő
kerék nyergével együtt égni a magasban.

Mindig virágos ingben képzeltem halálunk.
Csak fúrd át az ingem édes madárcsivittel
s rakj bele fészket.

Ha a lónak szárnya van

Jöjj kicsi Gí, mutatóujjad tartsd készenlétben,
tapaszd a számra, ha fölösleges szóra nyitom.
Verseimre keleti szőnyeget vetettem régen,
mint Piero della Francesca lovain látod,
fejüket én is fölékszereztem, hogy a tenger
titokzatos, tördelt fénye vibráljon róluk,
míg hátuk a szénhordót is uralkodni hordta.
De büdös nekik a szárny szaga lepel alól is,
bordalt dudál a kocsma Jövendő, nem szárnyzenét!
Megbízhatóbb a sarát hullató muraközi,
még a rendőrló is jobb volt, mint egy szárnyas kanca!
Szőnyegeimről csak az derült ki, hogy csupa rongy,
ékszereimről csak az, hogy valamennyi bandzsa kő,
ettől még a mi utcánkban is gazdát találna,
de kiderült égi kapcsolata is a lónak,
erre aztán bezárult minden istállószeglet.
Lehet, hogy van olyan szurok-éjszakám is, ahol
a csillagtalan égnek taszított lábbal hever,
megüvegesedett szemének sárga holdján kép:
gyerekarcom nyakához tapad indulás előtt.
S nincs egyebem már, mint egy-két gyerekkori limlom.
Lehet, hogy van ilyen óra: kongatja az időt,
s virággal benőtt szembogarad előtt, csak neked,
a levegő hátára vetem szőnyegeimet,
mint szárnya tövére kővel kirakott takaróm,
levegőből formálok fejet titkos fejéknek,
s mikor virágaid szemedből ki-kihajolnak,
s nem láthatsz mást, mint a szirmok közt hempergő Napot,
így szólok hozzád: Nézd kicsi Gí szárnyas lovamat!
Ugye szereted?
S elhúzom előtted a semmit,
ravaszul, hosszú madzagon, mint falovát gyermek.
Aztán azt is tudom: magam álmokkal áltatom.
Futva, a szurok-éjszakába csak te botoltál:
teteméről fölragadtál szőnyeget, fejéket
s szóltál álmomban hozzám: Szállj fel lovadra alvó
Szerelmem!
– – – Az álmok szememből mind kihajoltak,
tarkán egymásba szerelmesedtek, úgy csapongtak,
te pedig felkantároztad a levegő-semmit,
s ravaszul, hosszú madzagon elhúztad előttem.
Így tartjuk egymásban a lelket. De az is lehet,
hol felhő színű patak ered a viskók szélén,
a hópelyhekkel terhes vad márciusi nappal
szárnytollait fésülteti s repülésre gondol.
A posztófenekűekre a mi utcánkból meg – – –
Hallgatok már. Mutatóujjad pecsétje számon.

Gelsomina paradicsom-palántái

1.

Télből a lobogó hasáb
s a nyári vízringás te vagy.
Megérkeztem színed elé
s lekéstem a halálomat.
Van, van egy Hetedik Földrész,
veled én odaindulok.
Bent és kint vízringás: fogom
a kezed s kezemet fogod.
(Gí könyvébe, 1971)

2.

Elmondanám, mire emlékszem feleségemből.
Hallgatag borosüveg nélkül – magamnak.
Nem kérdi senki. Nem mondom senkinek.
Az Átlósutcait s Cs. T-t már régóta
nem faggatom. Csupán két gyanúsan közhelyes
metafora jár a fejemben: a pompei őré,
s elveszve is a naplóját író sarkkutatóé.

Örülhetek, hogy ennyire nem ismer(te)tek:
nem fakaszthat hahotára ez a párhuzam.
Sosem létezett bennem semmi katonaerény,
hegymászó hajlam, sarkkutatói hevület.
Sántaságomból hiányzott Héphaisztosz, az isten,
Byron férfi-szépsége, s még a sántaság is!
Homlokomból nem nőtt ki cédrus – se szem, se szarv.
Az orr nem Casanováé; a finnyás nyelv se rőf.

Idő, Vak Lány, adta és visszavette a nőket.
(Így is világmindenség volt valahány.)
P. M. értem hagyta el herkulestagú husosát –
ám kezemről lecsapta a Kis Hölgyet egy kamasz.
Hogy mire emlékszem feleségemből mégis?…
Versnek manapság obszcén ez az emlék.
Úgy hasonlított egymáshoz a többi, hogy tudtam:
tizennégy éves őrangyalát Isten küldte el.

De harminchat éves, férj és apa voltam.
A tizennégy előtt hogy lett volna ez kimondható?
Hiába, ötvenhatban se lett puskaporos
a tenyerem; mihaszna, gyenge kéz, ócska test,
jobb, ha kussol. Ha azt mondja: Költészete vagyok!
Ha Angyalt emleget, s kimondja, amit gondol,
zárt osztályra vagy újra Vácig ragadja vissza szíj,
bilincs. Régi nóta: telhetetlen fogdmeg a lakáj.

Most ötvenhét éves vagyok. Cellaszakértő. S tudom:
nácibb a kápó, s álcáiban lelke helyett nem egy
ávós-halhatatlanságát menti át új éjszaka-
korszakokba. Míg Gí kocsija Tirol szikrázó
fenyvesein átsuhan. Kiszállt belőlem – s csakugyan:
mint testből a lélek! Hát nincs az a versperzekutor,
ki elnémíthatná tetőtől talpig nyílt sebemet:
nekem a Túlnan kínálkozott benne feleségül.

Nem tudom, mivégre, kezemet kezébe adták.
S amíg ő úgy vélte: én vezetem,
porrá vált sár, nélküle holt, megnevezem a tényt:
rajtam az ő szárnya suhogott.
Huszonegy éve szeretem – ez magánügy.
De hogy hol repültünk, a közeg, már nem az.
(Mint Danténál a Pokol.) A padló alatt-ban.
Koporsók szintjénél valamivel följebb.
S lejjebb a hizlalt útonállón a csizmatalpnál.

3.

Ez a szárny nem Fra Angelico ecsetjétől ragyog.
Nem a leonardói repülő. Se toll, se ég.
Anyaga: kettőnk története. S a leírása?
A puhatestűek padlórés-özönlésén
átvágni készült – és vele sikerült!

Mikor az embert fölfalják a tetvek,
szét csak a front-sárban hullik csontjaira.
Máskor óriás tetűvé duzzad s teletojja
petéivel a Szerelem, Szabadság fanszőrzetét.

De ő csillagokká bűvölte belém tokosult
tetveim, és szárnyhegye vitte első áldozásra.
S hogy ez a szárny még mire készült? Ezen a
magányos márciusi éjen azért ehhez-ahhoz
elküldeném a régi verklidallam bújt igéjét.
Például azt, hogy „megérkezve színe elé”
– bizonyisten! – „lekéstem a halálomat!”
És azt is, hogy „van, van egy Hetedik Földrész,
ahol bent és kint vízringás.” Kívüle mostan
milyen kézzelfogható az asszony-alakját
fölvett föld és levegő hiánya! Testnyomod, élet!

4.

Ki vonaglik meg a ráismeréstől?
Hogy a tetszhalott Tremendum lábán agyag repedez.
Vízszintes, mint a tenger. Riasztó, mint a sivatag.
Vízszintes fül bozótos járatait
formázza kopáran. De süppedő
homok-sejtjeiben rejt egy kagylót.
Ő kell, hogy napról napra kikeljen belőle.
Hajnal-köpenyegét vállamra teríti,
s az elveszett országba velem visszatér.

5.

Mondják, a milliárdos az angol várkastélyt
kőről kőre fölrakja ismét a Vadnyugaton.
Tornyában angol kísértet bolyong, s az erdő
VIII. Henrik levágott fejű asszonyai
szavát suttogja, ha jön az orkán – :
ez a Pénz! Az aranytéglákból rakott hegység.

Hogy még jobban ne menjen tönkre az Állam
a börtönében nekem osztott káposztától,
s mert méregdrága gumiszobán a sokkolás ám!
S az öngyilkosok alagsoraiban se érje csőd
szükséglet-végeztető gépem
közpénzt faló villanyszámláitól – :
ez a Szárny! Segít a köznek. S még váltót se írat.

6.

Legvégül mire emlékezem feleségemből?
A szárnysuhogás hiányát hallgatom. Magamnak
hallgatag mondom: minden Ő, amire emlékezem.
A vers hátsólépcsőjén lehúzódom
a szenespince-tompa csillogásba,
hol patkányvisításban az árnyék
szülése folyik; első tipegése; iskolája;
alaki kiképzése – kivégeztetéseim sora.

Nem hiszek a túlélésben, s hogy fönt valaki
nálam jobbá teheti, ami él.
Húsvét utáni keddig nem csipogtatom
félbemaradt madaraimat.
Akkor már Gí kocsija visszafelé suhan!
Tirol fenyvesei alatt – kimenőjéből –
Velencét csókolt szemmel érkezik. Csak fejemen
lesz még némi hó-mocsok, de átsüti a Nap.
Bár a kocsik fölöttünk átrobognak,
páncélosan rajtunk keresztüliramodnak –
ott nyílegyenes a szakadék. S a csönd fölső céjét
üvegesen recegteti a rianó halál.
Mi Gelsomina paradicsom-palántáit
(ki emlékszik Gelsomina paradicsom-
palántáira? – nevetek hangtalan magamon)
bedugdossuk a sárba, a tüzelő homokba,
összetört urnák kidőlt hamujába, pólyakorcba.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.

Mit akar egy ötvenéves a szerelemtől?

 

Az ötvenedik év (le)épülő tája

A Dunasor jegenyéi akár a ciprusok! s a Nap!
a szürkébe betolakvó rózsaszín s narancsszín!
az esővíz-tömlők üveges nejlonzsák-csücskei!
a Helsinki út vadonatúj, zsiráfnyakú óriás
lámpásai itt, az alsó park előtt
– és mind kigyújtva! S e kettős fényben
– lebukó nap s az autóút lámpái között –
mintha a téglaégető romtömegének odúnyílásaiból
fehér egérfolyam lopakodna a térre.

Ó, hol van már Rátkay szálkás vésete,
a hét, a kétszer hét, az ötször hét
sovány esztendő cserepes tehén-tomporán
a széttöredezett bélyeg?
Azt hirdette: III. RENESZÁNSZ.
Rég olvashatatlanná tette a gyárorom orbánca,
a tartóváz szújárataiban a tbc,
gerendák bőrfarkasára csüngve
a begombásodott eresz romlás-szakállzata.

Gyerekkorunk,
s a téglaszárító korom- és füst-bolyhozta
gerendáinak helyén
most a virágzó gaztól lilás rétre özönlik
az egér-közösség köd,
puha tappancsain lassan sodródva terjed,
mint egyetlen, oszlásnak induló szivacsállat,
hasa alatt az este sötét rongytestét
élősdiként hurcolja magával,
himbálódzó hátán tüskéző félhomály.

Fűágyak megviselt betoncsíkjáról
az ablak sarkába még éppen belefér
a Gyöngykisasszony ellibbenő hóködmöne,
s az alsó parkból visszaint a Kis Hölgy
kibontott hajának lángnyalábja a lebukó Napig.
Feje fölött váratlanul kigyúl egy láthatatlan
repülőgép, hátán kihabzó lósörénnyel.
Gí cipője mégsem kopog sehol.
Kihagyott az este szívverése.

Bent a tükör már úgy csillan,
mint az orvosságosüveg-él.
Az ajtóra rázuhannak az első északi árnyak,
s mögöttük a lépcsőházi vaskeretekből
könnyedén a lépcsőre huppan
a szarvasbogár-kínzó, rossz arcú szél.

 

A szél szimfóniája

Fújtatta megőrült anyám parázna-öreg-pap látomásait,
a falból kilobbanó gyehenna-lángokat.
A lavórban mosdatásra várakozó „Napsugaracska”
fekete-acélos ágyékpelyhei
sorban fellobbantak tőle, mint gyufaláng;
hamvadzó rőzse-szemétjük, mint csomó kitépdesett
krizantémszirom
gubancosodott a korhadó padlón.

Telefújtatta a világnyi magány vascsarnokát,
a ravatalt, fekete-ezüst függönyeit;
anyám viharzó fekete-ezüst passióját
tünékeny dombormű-sorozatban suhogtatta
a részeg kántor s a rekedt pap orra elé.

Ő fújta fel a tengervízkék nejlonzsákot
az előszoba-kiszögellésben,
mikor a halál órájában visszaértem,
s Gí kitágult szeme előtt
csakugyan tengervíz mélye-köde képlett,
ott úszott-ringott benne
az előszoba szögletéhez terült zsákban,
beleúszott szavaimból,
amint becsöngettem,
s vállamról a falnak döntve
a kórházi kék szennyes iszák horpadozott és szögesedett,
mintha elejtett őz patáitól, őz sírásától.
És szóltam rekedten rámutatva:
Anyámat hozom haza benne.

Ő fújtatta a jövő idő parányi, fűre töppedt,
színehagyott gumibábját
viziló-kandúrrá,
elefánt-tigrissé,
mérföldnyi égen átkígyózó égő olajtartály
sötétség-szellemévé,
fölfúvódott patkánytetem Mount Everest-tömegévé
a küszöbön,
– ijesztővé megnőtt Múlttá.
Ó, de a Pestis oszló patkánykirálynőjének
havas szőrei közé csakis Ő borzolt előttünk csapást!
Az ólomfény-derengésű szürke bőrön
szerpentinkanyarokba hivogató
csengettyűhangzást rejtve,
vígan röpdöső gyerekhímzések, selyem sárkányfarkok
csábító cikkanásait láttatva a Hát hegyén túl,
hogy „csak följebb!”
„egyszer még eléritek! csak egyre följebb!”

Ő izzított parazsat lábujjunk között,
ha megállni akartunk.
Ravasz tűzoltómesterként, ki egy egész
erdőtüzet képes árkai közé befogni,
kénsárga ellentüzeivel
a sülő csiga- és énekesmadár-elszenesedésben
elvágta a visszatérést.

 

Ars poetica gyermeteg régi piktor módján

Gyermeteg régi piktor módjára lám,
ki tárgyát nemcsak látja, hanem imádja,
s bár uralni akarja a Techné minden ravaszdi,
míves fogásával, mégis belátja:
foglya a fogságba ejtő;
a megragadott ragadja magával,
hova a láb soha nem vihet, még a képzelet sem,
legfeljebb háttal vonszolódva,
hiszen milyen fogvacogtató ugrabugra lehet ott az
– kerékbetört pörgése maga körül,
küllők közötti verdesés –,
ami a megszokottban tetszik szárnyalásnak.

Épp emiatt késlelteti a színrelépést, a Tudhatatlant.
Maga elől kordonnal övez Középpontot,
láng nélkül, ki lukat éget,
s az érintetlen vászon síkján átdöfi a Sziluettjét,
mint kék eget és napsugarat fellobbantó kijáratot
a bika vérű sötétségben,
alagútja végtelenül messzi végén.

Reméli, hogy kijut az Égig
– reméli, hogy az alagútnak sosincs vége.
S ezt is, azt is egyszerre remélve,
ravaszdi s naiv tájképe épül,
amit a szem lát, s látott ötven éve:
a szépnevű út kigyúlva,
a lámpasor s a lebukó nap közé befogott köd,
ahogy Dsebel Sándor etióp költő mondta:
„mint a vén disznó bele,
csupa fehér féreggel van tele”.
Mert a Techné lelke közösségi,
benntartja a „rovarokat szaporító meleg” bolyban;
még bőr-vörösítő durva darócban is
„veszélyesnek tűnő víznyelők nyílását,
ordas pofájú lukakat” együtt kerülget velük,
s lehet, hogy egyet – épp ő! – rongyával végleg eltömít! 
S az is lehet, hogy a kibontott hajú Kis Hölgy
visszaintését Napnyugatnak, mint legutolsó kísérletet,
hogy tavaszfolyó hajának
zsebtükör-csillámaival a Telet
szembelője, megvakítsa,
s a Gyöngykisasszony ellebbenő hóködmönét,
mint utolsó hangocskát a nevetésből,
e kissé fölhúzott orrú kormorán kar
tagjaira hagyja hullta után.
S végül a Szelet, a rosszcsont tűzoltómestert,
aki mindent gyehennával beolt,
a passió-festőt, a holttetem-szobrászt.

Ő, amit a szem nem kívül, csupán bent tapasztal,
formázza, gyúrja, színezi,
s a gyermeteg régi piktor
másképpen igazán nem teheti:
hagyja, hogy ecsetjei közé kapjon,
valamit átkenjen, valamit lekaparjon,
amíg e percben a táj oly hajszálpontos,
hogy a föld s a levegőég verőér-lüktetéssel megtelik.

 

A szoba kivilágosodik

Megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
az Ablakon Kinéző,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi – – –
Férfi? A májusban ötvenéves?
(Apja-kinézetű padtársainál a kérdőjel alá
mindössze ez a szám is elég alapnak.)
A hét és fél évig börtönlakó?
(Ó, hány plusz évben mutatkozik most
a légvonatában arca rózsáit
gyökerestől magával sodró mínusz,
a hajdani kivonás – megmondhatod neki, kortárs!?)
Íme, az írószövetségbeli író
(innen, a katafalk szagú Erzsébetről).
Meg sem látszik földgyalu-nyűtt, lisztes képén, hogy
csupán helyhiány miatt nem kerül ide cím szerint négy
(bocsánat: öt) könyve kilencven százalékban,
mint ami harminc s egynéhány éven át
közölhetetlennek bizonyult.
Tán végzetesen elhibázva nem a vályogvetők egyletének,
sem a tábornoki pucerájnak,
csupán hazai lapjainknak küldte versét,
örök erzsébeti vidékiséggel teletömött füle hallván,
hogy akadnak bennük versírók szépen,
s hogy varjú a varjúnak csakugyan nem – – –
De a népi bölcsesség a legváratlanabb helyzetekben
mondhat csődöt.
Mert kivájja.
Milyen költői névsor kerekedhetne ebből (– ó,
kizárólag helyhiányból nem tehető közzé itt sem).
Mert különben bizonyosan állítható,
hogy e verscím- s költőlajstrom
szolgálna annyi vájtfült kulcslyukával
(a nemversben alvó vers szüzéről, a szép Csunyáról),
mint mondjuk egy
„visszaemlékezés az ülőkalauz rendszerre”,
ez az eldugult, behorpasztott
s húrjaitól megfosztott viola da gamba szféra.

De e feleslegesnek tetsző kitérésből
(igen, mert „nem szokott a fegyelemhez”,
hm, sem Recsken, sem a kurtavasban?…
s mert az öregedő írók fecsegése
– ami az asztmás közismert levegő-után-kapkodása –
„mindent egyszerre akar kibeszélni”…)
mégis lépjünk vissza az Ablakon Kinézőhöz,
s zárjuk e részt le igen kurtán.
Hiszen nem olvasható ki a ködösülő ábrázatból,
hogy mit akar tőle a szerelem?
S még kevésbé, hogy ő akar-e tőle még valamit?
S így legvégül csupán a kérdőjel a nyereségünk,
ha ő maga is meg nem szólal – – –

mikor megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi
hallja az északi árnyak által szorongatott ajtón
Gí tündérlány-ujjainak kölyökkutya-kaparását
(szabadon idéztem az Óceán alatti hajnal 131. lapjáról),
hallja a villanó fényjel-rövid csöngést,
és a kordonnal kerített Középpont,
a techné által meg sem kísértett Sziluett
tartalmától kivilágosodik.
Mint a szoba.

 

Pantomim a szerelemről

1

Ez tehát az ötvenéves férfi bluesa.
Ez a tánc itt félszáz éves.
Ha képzeled: a nemiszerv sikos rózsa,
alatta rejlik kagyló.
De azt nem képzeled, hogy elefántláb-szürke
és árok-ráncos a trubadúr.
És napfoltok a női mellen!

2

Napmeleg selyemhomokba körénk bedugdosott
tépett virágok.
Csüngtek halott leheletük
oszlani képtelen fellegében.
Mi papást-mamást játszottunk alattuk,
én és az egyik prae-Te, Baba, Évi, Emmi nevű.
Fölfogta karjába édes nyálával összegyúrt
homoktestem,
emlőtlen halvány mell-sziromjából
sűrű anyatej-varázst csurgatott fogaimra,
és elültetett szélfogó combja közé.
De szemem befelé sírni kezdett:
mint a homokba dugdosott virágszár,
nem eredtek meg vízcsepp-gyémántú gyökereim,
nem szőtték keresztül-kasul.
Ekkor kezével bánatom bozótját félrehúzta,
megüvegesedő álarc alól
vonásain Te kezdtél átderengni,
s néztelek térdei hegyéről, mint Mózes az Ígéretet.

3

Szomjamat hozom, amit nem oltott senki.
Éjszakai párbeszédemet
a márianosztrai kutyavonítással.
Anna üzenetét,
kinek ha lennél, legfeljebb középső lánya volnál,
mégis kishúgod ő az egércincogás-emelte szénán,
húgod a tűzfény-ingéből „kifordult bandzsa
süvegcukor mellű” kicsi papnő,
aki fölém térdelve Téged előképzett,
csókjaiban megjövendölt,
ki cigánykereket hányt a tatárnak köles szemű hóban,
míg agancsomon az összefolyt gyertyalángot,
menyasszony-uszályod megígért röpdösését
menekítettem tömlöcről tömlöcre, erdők alá.

4

Ott agancsomon minden fény kihunyt.
Ott földre fektetett szarvasfejemen átnőtt
a bundásbogarat hízlaló pitypang.
Katángkóró hajnali kékje ott hamar őszi
esőcsurgású bakszakállá vadult,
fekete fává nőtt ürömmé –
hogyan mondhatta volna a tizennégy éves gyermek
annak az erdei vadnak,
ha nem Angyalok feszítik szét a száját,
hogy „mindörökké”!?

Ó, és hogyan futhatott úgy e szó elől?
A murok halotti lepedőjét lerántva rólam,
úgy mégis hogyan is futhatott,
hogy rejtekhelyei előtt
kikerülhetetlen nyomokat hagyott!?

Szívdobbanásaitól ellágyult a bőrét érintett ág
s tüskéit rólam visszahúzta.
S az éjszakai álomba merült folyandár
megnyúlt virágtölcsérei
sóvár árammal kezdtek
kezével borított arcáig elfényleni.

Menekült, de akkor már minden mutatott.
Cseppkőbarlangban ült,
szabadító vízmosás-szón töprenkedett.
De belül nevemen szólongatott.

5

Ki megy a sorsával szembe arccal?
Mikor az ég, a jól ismert táj,
mint fejszecsapások között a tönk, megreped,
mintha a túlsó oldalon most hatolna bele az ék,
s a repedésből ömleni kezd a Túlnan fénye,
lobogva vakít –
mégis áll ott a fényben derékig valaki.
És int neked.
S az ujjhegye ég.

Folyik a könny, folyik a szem,
minden régi seb kivérzik,
s mint viharban a hárságyi rózsalugas,
eszeveszett piros hóesésben fosztódik
sziromcseppekre a vér,
amíg a test már csikorgó csontú
magház-kopasz, bibe-csupasz.

De az ujjbegy ég, és egyre int,
és lépni muszáj a fejem köré font karu aluvóval.
Ha nem Angyalok, akkor hát mások,
de mégiscsak valakik fűzik
tántorgó léptemet zeneszóba.

Egészen biztosan a régi ház! A fürdőloccsanású!
Lepkékre féltékeny függönyei
ahogy végigúsznak a kertemen.
Sírjukból kivetítődő óriás nagyszülők,
kiknek kuncogása
lábujja közé guruló gyöngyöket terem.

Valakik szavára Ibolya néném púpjának kupolája alatt
mégiscsak összeverődik egy templomnyi gyülekezet!
Vérebpofába – szívem húsa helyett –
mindig repül a tömegből falat!
És hallom, sokan, sokan diadalmasan csöngettyűznek,
s érzek levegőbe emelt szőnyeget,
ahogy anyám ölébe vett és térdein léptetett,
talpam érint virágágyásként porhanyó tenyereket.

És akkor már ott vagyok! Úgy érzem, ott vagyok!
Tíz halált kihalva emelem Feléje testemet-testét.
Még! még! kér könyörgő paranccsal,
mint ki az idők kezdete óta várta e pillanat beteltét.

De teste szivárvány.
Mint üstökös uszálya percre beborít,
égő ujjhegye áthatol rajtunk
– ő a karomban föl sem ébred.
Csak én látom, hogy szem a szemet, száj a szájat,
testüknek minden hajlata, halma
egymásra úszva kitölti egymást,
mint öntőformáikat a forró ércek.

Aki felé mentem, s akit hozzá vittem: egy volt.
Egy a végzet.

Előszó

Nekem a múlt nem menedék, szájízt
édesítő színes cukortojás.
Tucat-Rockefeller nem itt mereng
utcai cipőpucoló-korán.

Ki gyermekből csak Tempefői lett,
s szülőfészkem, váltál alvilággá,
nézem, hajdani hány fészeklakó
játssza itt a Fegyverneky grófot!

„Egy vérből valók vagyunk te meg én”?
Szép szó, csak nem hat hintófalon át.
Fényes orrú kapitális szarvas,
motorod bőg, gumipatád felrúg.

Négy-öt évente tartok Budára,
leckét kapok ott a sajtevésből.
„Vérnyomot hagyó vörösborral edd!”
S proli-Ilus vén csőszkirálynő már.

Négy-öt évente járok Hivatalt.
Templomhajónyi szobában trónok.
Gólyalábat csatolva lenéznek,
merőlegesen, mint a déli Nap.

Bőrnadrágba bújt dandy elárul.
Bőrzakóján hímes műtulipán.
„Az öntudat napfogyatkozása”,
szól rám, „hagyj, Állatsereglet-gyűjtő!”

„Füstharapó, Daka, hétalvó Pentz?
Roggyant proletárszaurusz-csapat!
Szétrohadt kísértetlepedőjük,
szemünk láttára hullt a kivájt tök.

Mi csak napfény-súrolókefénket,
kék, égszínkék tisztítószerünket
tettük a fürdő rézküszöbére:
maguk mosták angyallá magukat.”

S Forradalmunk sebes vékonyába,
amíg dugdosnám Tamás-ujjamat,
bámulom, hogy fej korában, íme,
mitől bűzlik a hal, ez ne tudná.

„Így hát szedd cirkuszi sátrad, költér,
rózsái bűzlenek – ne fertőzz itt!”
S Gargantuának képzelvén magát,
néz Párizs patkányainak, népem.

Patkánynak néz ez újsütetű úr.
Ha húst ad, méregben megitatja.
Ha eget nyit, feszül kelepce-drót.
Vár börtönfal tengermorajával.

Innen a múlt nem ágyasház, torony-
magason heverő párnán álom.
Csontomig tisztító véres lázam.
Maláriám. Jelenem. Számig ér.

Első találkozásom Schröder úrral

Még nem voltam soha temetésen.
Sütött a nap és arany karikák,
egy titkos szappanbuborék-fújó
gömbjei közt vártak a paripák.

A gömbökkel virágernyők szálltak,
egy-egy néha közepükbe jutott,
pihe-korona alól kinéztek,
mint tükrös kocsiból kisasszonyok.

A szirmokkal úsztak tollak – fényes,
sötétfrakkos fecskék, fönt: vadlibák.
Tüzet fogott bárányok repültek,
szétnyílott legyezőként a világ.

Fehér matrózblúz alakú felhők,
üres pólyák, kibomlott szalagok
közé szállni a dermesztő mélyből,
kirepedt tokból bújtak a magok.

A fénytócsás csatorna fölrepült,
és hozzánőve a halottasház.
Macskatetem szeme ablakából
kék bálkirálynő, inalt a hagymáz.

Jácintgyökerű fák bogarakkal,
siratóénekű kerekes kút,
lovak, lovak trappoltak a légben,
a vörös orrú ministránsfiúk,

füstölő, körgallér lebbent, mint lent,
s csattogva, mintha kikunkorodna
fiú-csúfító szoknyából szárnyuk,
suhogtak, épp mint a lakodalomba.

A pap és a kántor Schröder úrral
(a temetkezési vállalkozó)
koszorúk mentőövében úszott,
lábukra fonva az egész bozót:

fátylas kalapok, selyem köcsögök,
farzsebben dagadozva a bukszák –
s széles, rakoncátlan kedvvel a holt,
ki nézi: sírját kik koszorúzzák.

Szomszédasszony muslincákkal

Mondják, rossz nő volt Irma mamája.
Nevetik Csuék a rézkarikát,
füléből az utcán ami zenél:
„Befűzhetné az ura orrába.”

Ha naphosszat kerítésen lógott,
mondták: „sütteti pehelybajuszát”.
Telt lába esővízben ázik,
fonnak fölé új hálót a pókok.

Irma örökké táncórákra jár.
Apjával este kézen fogva jön.
Föltámad kedve bolyongni ekkor.
Messze, mocsárból pendül egy gitár.

Köti haját kontyba. Kalapja van.
Mint a korzóra, megy a nád közé.
Magas sarkú zöld cipőben lépked.
Azt mondják rá: „Én szégyellném magam.”

Ha nincs függöny a konyhaablakon,
látni: lánya mosogat, férje főz.
Vacsoránál lassan jár a kanál,
szemük beszél. (Átellenben lakom.)

Ha nincs függöny a szobaablakon,
lámpaoltásig látni ágyakat.
Vérző szívű Jézus nézi őket.
Anyjának ágyaz Irma pamlagon.

Az árokparton sokan ismerik.
Eloson köztük, magában beszél.
Mondják, néha autó követi,
kihunyt reflektorokkal reggelig.

Valamit várnak tőle, azt hiszem.
Rajzó, zöld muslincatömbben hever,
súrolja néma szárnnyal millió,
s mozdulatlan, mint mása a vizen.

A vérebfejű úr

A házra messziről nézegettem.
Lakott ottan egy vérebfejű úr.
Katonásan, kitolt hassal járt-kelt
a téglajárdán vigasztalanul.

Dárdahegyű kerítésen néha
fejét fölnyársalva kikönyökölt,
de düh-lépésben lódulva újra,
végig a kertjében döngött a föld.

Még soha nem láttam ebet ingben.
Se prémes bundában szelindeket.
Indulót hallgatott gramofonból.
Villogó késsel, pattogva evett.

Nem tudtam betelni vele. Vonzott.
Napraforgótányér mögül lesem,
hogy négykézláb ereszkedik egyszer,
s szemem közé ugrik egyenesen.

Álmom hoz cirkuszt. Egy mágusforma
krokodilkorbáccsal veri nagyon.
Megkötöztetem a mágust, törpe,
elhízott kutyává változtatom.

S őt, ki ébren vérebfejet hordott,
bíbor páholyba épp leültetem –
de tűzoltó a Nagy Brehmet hozza:
mutatja, és benne felismerem.

S iszkolnék. A cirkusz vonyít, csahol.
Hullámzó porondján hanyatt esek.
A holdvonzás felébreszt. Még látom
az ablakba dagadt ördögfejet.

Kora őszi vasárnap háziúrral

A háznak persze háziura volt.
A vaskapuhoz kulcsa. S vasárnap
bukfencezhetett a fényben szajkó,
zár csördült, télbe csapódott ajtó.

Dőlt a jégecetszag a családból.
A kelttészta arcú lány nem köszönt.
Ingerült anyám becsapta könyvét,
a fényt róla, mintha lesöpörnék.

Mint őszi sárgulat, a napsugár,
hátán lecsúszott, ezüstté dermedt.
A háziúr téli körtét számolt.
Hulltat is szemétlapáton ápolt.

Elbújik nagymama kendő mögé.
Csak a háziúr neje karattyol.
A porcukrot bajuszáról nyalja,
és poharában vérző kadarka.

A szilva zsákban, kosárban, tálban.
Nagymama karsztok szerpentinjén fut.
Lent szakadék, fönt keselyű, megáll.
Szagot áraszt a kiürült pohár.

A feleség még vígan fintorog,
„két ágyban hogy férnek nyolcan?”, nevet.
A férj hasáról órát húz elő,
és üt a tiktak, korbáccsal verő.

Kelttészta arcú lányuk toppant már,
s a háziúr rekedten kezdené,
ó, de nagymama, lázában égve,
bevallja, hogy nem telt a házbérre.

„Ó, Varga úr, ó, Varga úr!” Ám az,
elsöpri, mint kenyérpapírt a szél.
„Hol bujkál férje? Elitta talán?”
Futva fölragad Aranka-anyám.

„Falura ment! Ott még jó a szív! Hisz,
kegyed is onnan jött rendőrnek fel”,
szól nagymama, és parázson járva
rendőréket tuszkolja utcára.

„Rongyos nagysága!”, hallom, nő sivít,
és: „Odavalók a Jutadombra!”,
végig a kerten zsírparaszt üvölt.
És mégsem süllyed el velünk a föld.

Nagyapa létrán ereszkedik le,
borostáiba pók gabalyodott.
„Süteményre telik, lakbérre nem!?”
Nagymama nagy garral játszik – nekem.

Csak anyám hull tengeralji csöndbe,
bár sorba megjön a három fivér,
s mindjárt eljátsszák, hogy a háziúr
családostól körünkben mint vidul.

Csu szemétlapátról számol körtét.
Tuli cuppogva faldos süteményt,
„hogy tetszenek aludni itt?”, nyafog,
s Gyula bebilleg: „A lányuk vagyok.”

„Majd odajutunk a Jutadombra”,
fölkuporog ágyában nagymama.
Dombi szél lefújja rólam rongyom.
Álmodom, hogy sárkány szárnyát bontom.

Warholcz szatócs behozza a boltot

A látógatók! Ők aztán voltak.
A Warholcz szatócs. S mily akaratlan!
A nagy, repedt ajtó zárja kattan,
két szárnya valósággal benyomul,

s méltatlankodó bősz buldogfejjel,
a szétharapott mondat, mig félig
kajmánhassal a foga közt fehérlik,
riadtan mered lázrózsáimra.

„Hát őrá sincs tekintettel, uram?”
suttog nagymama, a főrendező,
s én láztól csillogó, révedező
pillantással cirógatom végig.

„Ó”, mondja roppant zavarodottan,
„csak nem vagyunk betegek megint?”
s az illem szelíd szabálya szerint
lábujjhegyen jön, billeg pocakja.

„Nono”, mondja, s fölemeli kezem,
de ejti is nyomban. „Mint a kályha!”
S én bámulom, hogy hasán kabátja
rekeszekre bomlik, pultra, boltra.

Megcsillan benne a mákdaráló
fénylő bádogfeje, vaskereke,
a faláda szilvaízzel tele,
s zajtalanul hatol zsákba a kanál.

A pléhkanál a kristálycukorba,
púder-tapintású lisztbe a fa.
S a cikóriakávé illata
piros-ezüst rudakból szivárog.

S szivárogni kezd a méz színe is,
a kristályvizes üveg tózöldje,
a tejszín hócsöppje hull a földre,
fénylik és duzzad – nini! a dunyhám.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Oly csönd volt a félhomályban néha…
Júliusban, ha ajtón a hárslomb
tófenék-páfrányként bebólong,
s képeskönyv-halaim ág közt úsznak.

Az üvegeken megfoghatatlan
visszfények törlőruhája matat,
s gyúlnak pókhálóba burkolt nyakak,
aranypapír tündöklik a dugón.

És hordója alól a svábbogár
kimerészkedik a csíkos padlón,
kalimpál a szívem, elakad szóm,
másom sincs: meredt, csupasz lábujjam.

Ám fehérmandzsettás puha mancs
a fényben úszó porszemek közül
testet ölt, lecsap, s míg bajszot törül,
rámkattintja zöld zseblámpa-szemét.

Macska! Mert e bolt a macska boltja.
Hitelhez juthat, aki csodálja,
ó, de hiányzik néhány dekája
sajtnak, vajnak, ha – mondjuk – belerúgsz.

S hogy szűkkeblűbb lett a szatócs s becsap,
csak egyik baj – de hallgathatsz mesét!
„Odaadóbb, mint némely feleség”,
kezd rá, amíg liptóit adagol.

„Például, ha nőmre bíztam boltot,
tőle, sajtból cincoghatott egér,
ő azt nézte csak, zsebébe mi fér,
selyem- s krumplicukor s medvepertli.

Vitte ágyba, mint hörcsög gödörbe.
Alvást tettettem – majszolt hangosan.
Mióta nincs, élek én boldogan.
Biztosan égi cukortartót dézsmál.”

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Őrá sincs tekintettel, boltos úr?”
„Nagyságos asszonyom, hogy szólhat így!?”
Macskára zúdul a méreg: „eridj!”
Lábszár körül kígyózva hízeleg.

„Csupán kérek. Hisz tetszik érteni…
Nincs nekem tőkém, honnan is volna?
– Ennél ecetes szilvát rumba,
mondd csak kisfiam, hozzak egy tállal?

Csak nagymamának magyarázzuk meg:
rettenetes nagy pénz ötven pengő!
Mondd meg: tisztelem én, nekem szent ő,
de ha nem fizet – én miből fizetek?

Nekem ki hitelez? Dobra vernek!
Akkor lesz a Csorba utca csorba!
Warholczra, a jó öreg szatócsra,
még sírva gondol a mai adós.

Koldus – s leszek kegyárus, tán verklis,
ki kétkerekű kordén imbolyog.
S apácaszóra söprök templomot,
menhelyek tetves dézsamosója.”

„Magának legalább a menhely áll!
Nekünk meg a soroksári homok.
A tárcában hány százpengős ropog,
ugyan uram, míg sajnálja magát!?”

„Nekem?” S a szakadt bőrtárca nyílik,
de nagymama egy hatost belevet.
„Itt van, vigye az egész pénzemet.
S csönd! Nem látja, negyven fok láza van!”

„Ó, jaj… hát akkor hozom a szilvát.”
„Tréfál, boltos úr? Rumot a lázra?”
„A rum csak szó”, súgja magyarázva,
nagy keze mögül szeme hunyorít.

A fűtő tenyere

„Narancsot hoztam neked! Ugorj föl!
Egy, kettő, itt ez a takaró. Na?!”
S ablakon át, ahogy süpped hóba,
láttam a Napot, déligyümölcsünk.

„Ilyet a boltban pénzért sem kapnál.
Hallod, jobb is, hogy még nem eladó.
Megvenné Pénzeszsák – s fekete hó
fagyna fekete jéggé a kertben.

Mint Noufer úr reverendája,
olyan fekete lenne a szoba.
Pénzeszsák háza? – Arany pagoda!
Mi süt sok-sok termének közepén?

Láttál-e ezüst trónusként díszes,
gömbölyű, üveghasú kályhát?
Hát a Nap sugaras, lángos szárnyát
belétördelték, mint alágyújtóst.

Sugarától megkopasztott fejét,
szegényt benyomták az üveghasba.
Onnan többé nem kel a magasba.
Csak Pénzeszsák szobáin duruzsol.”

A narancsból már búbja sem látszott.
Csak a hóbuckák pereme szikráz,
testem jó lapát-kezekben hintáz,
de máskori vígság, most nem röpítsz.

Két vén fatörzs sötétje összeér,
ágbogak között ritka csillagok.
Még mindig a zord mesében vagyok,
hisz sehol a Nap. Hátha megtörtént?

Csak a drótozott vaskályha szuszog,
kérődző állat, visszanéz, szeme
(két parazsas lyuk) oly fénnyel tele,
várom, hogy lábra áll a kis tehén.

Aztán már ezüstös üvegkosár,
ami egy trónszéknyi kályha hasa.
„Most szépen ágyba bújsz, megyek haza”,
szól Holák bácsi – s rákapaszkodom.

„A Nap!” súgom félig maláriás,
félig másfajta lázzal kiverve.
„Hátha sikerült Pénzeszsák terve,
s most kályhába tördelve a szárnya!

Milyen lehetett szegénynek? Zsenge
kiscsibe szárny, aranysárga pihés?
S az csak úgy megy: pénzért megveszi és
eldugja, hogy csak őrá ragyogjon!?

De hát én addig nem fekhetek le,
míg a Nap az üvegkályha foglya!
Jöjj, szedjük a házát darabokra,
fordítsuk ki azt a Pénzeszsákot!”

„Hohó! Csak halkan. Hallod a rendőrt?”
„Én nem!” „Pedig csikorog a sarka!
Faköpenyéből sandít a hangra,
s tudod hol áll?” „Hol?” „Pénzeszsák előtt.”

„A kapuban?” „Vagy a sarkon. Ott les.
Most megvárjuk, mikor vacsorázik.
Addig te épp elszámolhatsz százig.
Más dolgod nincs is. S hozom a Napot.”

„Várj! Becsapsz! Azt akarod, aludjam.”
„Az se rossz, ha eszedbe jutott.
Beteg gyerekkel hova is futok,
ha ajtó nyikordul, rendőr rohan!”

„De te visszahozod? S ha megéget?
Csupa tűz. Kezedbe hogyan veszed?”
Ő csak szénfekete szájjal nevet,
guggol, tenyerébe vesz parazsat.

Kormos bőrű arcán kályha rőtje,
s titokzatos, sokélű kristály: nagy,
széles tenyerében darabka Nap,
mint ékszerész párnáján drágakő.

Föláll vele. Jön. Tűzszagot érzek.
„Dobd el kérlek, a húsod összeég!”
Ő búcsúzásra nyújtja jobb kezét:
„Hiszed-e már, hogy hozom a Napot?”

Az átlőtt homlok románca

Baba apja a lábon járt titok.
Olaszi bácsit agyonlőtték már,
de sudáran miközöttünk jár,
homloka közepén kis, kerek luk.

Katonás termete szálegyenes.
Ha részeg, a szeme égő préri.
Olaszi mama buzgón keféli
kitömött vállú, karcsú zakóját.

Félcipőjén még a folt is ragyog!
Tejjel és nyállal subickoltatik.
Utcánkban ő az egyetlen, akit
nyakkendősen látok hétköznapon.

Haján télen-nyáron hó van. Ezüst.
Nézem. Igazi hóban hempereg:
orgonasípsorként áll négy gyerek
s vacogva mosdik vele kútnál.

Míg akkora pelyhekben hull a hó,
mintha csupa liliom hullana.
Söpri válláról szirmukat Baba,
gödröcskéit nehogy betemessék.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod, mindennek kettős arca van.”
Lehajolt hozzám, lukra mutatott.
„Ló homlokán láttál-e csillagot?
Még nem? Pedig a táltosság jele.

Agyaggolyód nyoma a sarkad alatt,
dugd ide az ujjad, lám, ekkora.
Meghalsz! fütyült a golyó. Én? Soha!
S megkeményedett a csont, mint páncél.

Most ez a nagy Halál, a huhogó,
arcra bukva itt didereg, fiam.
Úgy elbújt, mint akinek leprája van,
már-már ujjam közé se csíphetem.

Dugtam mégis orrába karikát,
láncra fűztem, s ha nagyon akarom,
tüzes vasammal bizony kicsalom,
perselyt csörget, s a rézpénz ráragad.

Illeg-billeg, de szépen járja ő!
Falusiak meg is tapogatják.
Ha tudnád, jószagú lányok csapják
alá a holdas sarkantyúpengést,

kocsmaajtókig utam beszórják,
talpas poharam alját is pénzzel:
– Hadd szemezhessünk a lidérccel,
mikor a homlokodból ránk tekint. –

Én meg a pénz csengését hallgatom.
S töprengek, amíg hanyatt fekve alszom,
Halálom, valahogy meg ne haljon.
Majd jobban bánok vele ezután.”

Egy öregasszony emlékére*

Kóbor kutya az elétett tányért,
banya kerülget szülőszobákat.
Napszítta, tetűszürke rongy alól
közelednek repedezett lábak.

Van, aki rászól. Árokig hátrál.
Nem mozdítja onnan kő, se szitok.
Hű, mint falakhoz talajvíz foltja,
új meszelésen átütő piszok.

Van, aki hagyja. Surran kapun át.
Vizet hord, rőzsét a tűzhöz. Lobog.
Volt, kinél a vaskaput sikálta,
földbe tövetlen kutyatejt dugott.

Kútkáva kövét fényesítette,
szemétlapátra szedett libasárt.
Soha senki nem mondta, de tette.
Szelidült buzgalommal egyre várt.

A nyitott ablak, a szentségtartó,
ha szél ingatja, fénnyel öntözi.
Alatta ül ő, háttal a napnak.
Csapzott vadvirág-csokrait köti.

Jut minden küszöbre, párkány alá.
Színehagyott szirmok harangfeje
némán beszorul kavicsok közé,
zöld hullájukkal az udvar tele.

De egyre fényesebb a mosolya,
toronymagasból, királyné-szelíd.
Mikor fölsír az újszülött, föláll.
Nézzük pávafenségű lépteit.

Nézzük, ahogy a forró kavicson
egyenes háttal libeg – rá se lép.
Útjából a fűtő is félreáll.
Kiejti előtte lánya nevét.

Érti a szót? Fakult tükör szeme
alacsony felhőfoszlánnyal tele.
„Meglátod”, szól nagyapám, „hajából
kibújik egyszer egy gyerek feje.”

Vonul felénk az utcán. Parancsol:
gönceiből kihajol egy szolga,
egy jó arcú, szagosra mosdatott,
tiszta, csengő hangon szól a boltba.

Átszellemülten, kissé félredűlt
fejjel hallgatja maga is szavát.
Mikor megindul, mintha trónvivők
izmos vállán imbolyogna tovább.

Kutya követi, sárpettyes gyerek.
Mit se számít, ha zárt kaput talál:
a vasfogantyú embert utánoz,
a rézkilincs helyén asszonya áll.

És szól, mint másutt. Este majd a szomszéd,
léckerítés közt szúrva át a szót,
elmondja szőke szénhordónénak
a bolond vénség rebegte valót.

A szénhordó sikos kőporral súrol
horpadó lavórban lapát-kezet.
Virágos szoknyába lépve társa,
indulnak: „Lássuk csak, hol a gyerek?”

Ablakban ott a lámpa. Mocsárból
szivárvány színű pillék, rovarok,
mint utcánkból elvarázsolt lányok
szívtépő első bálja kavarog.

Gyűlik marék bab, fél kalács, gyolcs ing.
De hol van ő, az utcát fölverő?
Néz a sötétből. Tojás-koponyán
óriás gyerekszem bújik elő.

Nagybátyám elvarázsolása*

Behavazott bernáthegyin, álmom
szakadékából felhoz a reggel.
Napfölkelte vércsíkjai között
Tuli botorkál egyesegyedül.

Gyúl a házorom vörös aranytól,
tündököl fatábla kettős íve.
Megformázza a tízparancs kövét
téglakönyöklős padlásablakunk.

Mint repülés közben megdermedt sas,
kicsapott ajtószárny sora a ház.
Akadálytalan hömpölyög a tél
ezüst csordája át a küszöbön.

Áll nagyapám a lépcső tetején.
Friss sebként fénylik a szakadt könyök,
málló nadrágból kisápad a térd.
Rezzenéstelen keze: puskacső.

A messzeségbe szúrt mutatóujj
fia hátát már szitává lőtte.
Bámulunk, mikor a kocsmasarkon,
mint hóban a nyúl, fölbukfencezik.

Ó, ha szárnyam nőne most, erős szárny!
látna nagyapám súlyos madarat,
elhúzna ház fölött, sok ágú, tárt
szárnytolla lenne holton takaró.

De fut Deutschné, az epilepsziás,
s a szemináriumból szökött pap,
csüngő ajkán a megtapadt ima,
s tódul a többi pálinkaivó.

S varázsütésre, Strángosék felől
ministránsgalléros kabátban Ő:
hosszú orrán sötét szemüveggel,
hegyes állát mellkasára ejtve,

úgy jön, ahogy a szél papírt cibál.
Ahogy rongycsomó táncol viharban.
Ahogy kukoricabajusz lobban
leheletedtől, ha tilosban jársz.

Mindenki nézi – s észrevétlen ő.
Tuli feláll és felénk mutogat.
S mint egy középkori grófnak, neki,
penészes ősz haj a vállán csurog.

Egyszer zsebtolvaj iskolát nyitott.
Tón a szürkület vitorlása állt.
S Tuli tenyerét így fejtette meg:
„Jövőd helyett egy barom sebhelye.”

Bezzeg az övé, mint a gidaláb,
vékony és selymes s boszorkányos gyors.
Botvéggel tolta félre nagyapám,
fel se állt, mikor megkörnyékezte.

Csak kezem fogta s utánameredt:
„Rossz, mi, ha idegen eb szimatol?”
Borzongani kezdtem libabőrösen.
„Elfutnál?” „El, de hátha megharap.”

„Bátyádat ez már szétropogtatta.”
Botja a tömlöcarc után döfött.
„Minden patkánylyukba jutott egy csont,
nincs bátyád! Szélhordta rongy csak, semmi.”

„Ellopta órám – de neki adom”,
simogattam a botfogó kezet.
„S anyád táskája? Nagyanyád pénze?”
mordult rám, „Ilon széttört perselye!?”

Lehullt a hó. Tuli kapunkban állt.
Zakóját nadrágjába tűrte be.
A forró levest kutyaként falta.
Nézte nagyapám: „Tűrünk tavaszig.”

Esténként Tuli maskarába bújt.
Gramofon szólt. Shimmyt táncolt anyám.
„Már ez is tánc?”, fitymálta nagymama.
Alma sült tűz- és jégvirágkeretben.

És hópehely hullt, galambtojásnyi.
Folyosót vágtunk, kristály szánutat.
De a sarkon egyszercsak Ő köszönt:
vakablak szem, penészes ősz lobonc,

érzékeny hosszú répaorr s kezek.
Tulinak intett, mint ebnek az úr,
s ő körülcsaholta kabátszegélyét.
Kullogtunk vissza. Verten. Nélküle.

Este a móka elmaradt. Tuli
hószemöldökkel nyúlt tányér után.
Megkövült könnyoszlopok mögül át-
nézett nagyapám a fejünk fölött.

Aztán a reggel. A tél bevonul,
mint házkutatásra csapat pribék,
s néz nagyapám megfeketült szobra
farkasszemet a felkelő nappal.

Hajnalra eltűnt télikabátja.
Tolvaj, most bukfencet vetsz a havon!
Látjuk, tódul a reggeli kocsma.
És Strángosék felől Ő érkezik.

Ha szárnyam nőne, karmom is nőne!
Látna nagyapám súlyos madarat.
Sokágú szárnytolla lenne inkább
elbukott bátyámon éj-koporsó,

de begörbült karma közt e másik
rondítson havat, mint arcban köpés,
míg tavasszal majd tajtékzó vadvíz
rögről rögre a földet kimossa.

A mészáros családja

(Hogy kerülhettem újra én ide?
Kartávolságnyira – de soha itt!
Jártam-jártam körbe határait.
Füstölgő fűből néztem semmibe.)

Szűcsék tetőtlen viskója lapít.
Este homályos, borsárga szive,
kúszik az ablak fénye messzire,
kerék-szabdalta tócsás agyagig.

Bőrző pocsolyába kordé gázol,
billegő kerék küllői között
sárvíz? – lobogó vas zuhog-dörög,
szikracsóva – lófarok ficánkol.

De bakján a legsűrűbb éjszaka,
mint tüzijátékba vágott nyílás,
feketén, űrbéli hercegprímás:
teknő béllel a mészáros Daka.

Kiküldtem elé fekete kutyám,
veremsötéttel megnövelve jól:
„Ahol a Pentzék szélkereke szól,
föltartóztatod a fahíd után.”

Most nyakába vetve, nyelve kilóg,
farka kinyújtva kókadt, egyenes,
nem lefetyelne sáfrányszín levest,
nem tanít ludat repülni, ki: volt.

Évit hajánál fogva emeli
a csorba sarok rőt ablakába
gonosz mamája. Szíve kivágva:
átsüti a hold. Szemem legeli.

Mintha sírása lámpás lehetne
a megérkező vak szemű lónak.
Szinte érint a lehajtott lónyak.
Bújok kutyatej alá temetve.

Sír, sír, sír. Malom hüppög? Hallgatom.
Malomkerék alatt fürdök vele.
Köldöke sója tengerrel tele.
Baglyos, zúgó fa nő ki ablakon.

De káprázat-ágon átnyikorog,
fényt mészárol Daka. Vállán kutyám.
Mély seb vérzik tócsán kordé nyomán.
Oldalamból kutyám ki- s kimorog.

Tűzanyó Ilonka menyegzőjén

Gidren-gödrön imbolygó rongycsillag,
magában mormogó csöpp kísértet,
Adamcsik néni jön a mocsárból,
cafrang nagykabátban, mellén lámpás.

Hogy csetlik-botlik! Lámpása fénye
megvakította, mert belebámul.
„Így a kutyák is eloldalognak”,
mondta egyszer, „meg táncolást nézek.”

Gyanakodva pislogtam nyikorgó
vasvázba fogott lámpakalitkába:
guggolt, mint füst kéményre borulva
félénk kis láng ott – de hol a táncos?

„Hogy láthatnád, ha kifelé nézel?”
korholt szelíden. Lámpája lángját
orromig nyomta: jó vas-szaga volt.
„Látsz-e már bent tűzgömböt forogni?”

Jön Adamcsik néni júliusban,
redőt eresztő fehér ruhában
imbolygó szomorúfűzfa, térden,
szálhaja ússza körbe a lámpást.

Napraforgótányérra kitűzve
hoz méregüvegcse színű lepkét,
ájulás ellen füvet anyámnak,
virágmagolajat hátfájásra.

Nagymama a könyöklőről nézi.
Csak Ibolya néni pusmog vele.
Ruhájukból fojtó ősz szaga dől,
füstölög, mint fölásott avar.

Sietve tesz-vesz a két kis púpos,
fa alól szilva söpretik elő.
De dáliák nevetik őket, s rám
Évi köldöke fénylik át rajtuk.

Ők össze-összeborulnak egyre,
mit sem tudnak kertem titkaiból.
Évit most fekteti ágyba anyja,
piros lámpafény húny. Sóhajt az ablak.

Elülök már a verandalépcsőn.
Adamcsik néni olyan a fák közt,
mint az óriás, fölhevült álarc:
lépegető maskara parázsból.

Velencében ereszthették szélnek.
Sárga ég átverte sodró lánggal.
A nap zuhantában fröcskölt rá vért.
S ide esett, itt hánykódik égve.

Hánykódik? És ha a Táncmester ő?
Még a lámpalángnak is dirigál!
S ostoba, suttogó dáliáknak.
Forgatják szavára kéz-levelük,

fonódnak rám, sziromfejük kigyúl,
hívom a kertbe, alájuk Évit:
fürkészve néz szét, vetkőzik hamar –
tűzgömbök forognak fűágyakon,

Évi lábához lágyan ütődnek,
összefogdosom éhes szagukat,
ragaszt kis hasa oválisához
mézes ragasztónk: a tűz közepe.

Mikor nagybátyám hozta Ilonkát,
ő meg Jozefint, ő meg Rozinát,
Adamcsik néni, hoppá, lehajolt:
lángot loccsantott három cipőbe.

Pedig mindhárom igen lukas volt.
Ilon kisujja cipőn kisbaba.
Mégis azt láttam, láttuk mindnyájan:
selyemmé válnak, sarkuk arannyá.

Topognak tűzben. S mint fény a tükrön,
úgy korcsolyáznak fűre hullt havon.
Mert hó hullt. A fa kérgéről porzott.
S cipőorron három orsó pörgött.

És pörgött a meg sem hajolt fűben
Ilonka, Jozefin, Rozina ott.
Évi azt súgta, még jobban fogja
pörgetni magát az esküvőnkön.

„Meztelenül?” – leheltem fülére,
s mintha őt nézném, befogta szemem.
Három orsóról pedig csak vetült
szanaszét a kertbe habos cérna.

Hónál fehérebb, szikrázott egyre,
tekergőn, mint vízben jácintgyökér.
Vastagon, mint végtelen szál tészta –
térdelt nagybátyám: falta magába.

Körben állt az utca. Kopogó szem
jégeső-verése pengett csodán.
„Édes?” „Diós?” „Nem!: mézes-tojásos!”
„Túrós? Szilvaszirupba itatva!”

„Birod még szomszéd?” „Ez ám a bendő!”
„Ha édes volna, megutálkozna!”
„Citromos-tejfeles lesz, ha mondom!
Lábasnyit szoktam bekapni ebből.”

Szól könyöklőjén nagymama ekkor:
(büszke anyám hiába int, „mamus!”)
„Látod fiam, mondtam Ilonkának,
csak egy markéknyit dobj a levesbe,

fölforr, megdagad, majd kidobjátok!
Osszad be apránként – hosszú az év!
Most nyeld csak, fiacskám. A szaga jó.
Hja, nincs jobb, mint a tyúklevestészta.”

„De mamus!” rebbent Ibolya néném.
Házba szaladt, tányérral bújt elő,
s a kopott, vasízű nagykanállal
jól megpakolva szállt nagymamáig.

Szállt, mert szárnya támadt púpja mellett.
Nagymama földerült arccal evett.
Anyám-Aranka hátat fordított.
A szomszédok kapunk kiemelték.

Mindenki evett. Dióst, tojásost,
tejfeles-citromost – amit kívánt.
Aztán egyszer csak csönd lett a kertben.
Adamcsik néni ment a mocsárba.

A három testvér egymáshoz tapadt:
kettős lakattal aludt Ilonka.
Nagybátyámnak csak cipője jutott.
Lukas volt újra, nézte az urat.

Mükerinosz istennői

Hátunk mögött lakott Füstharapó.
Megmutatta tűzoltó zekéjét.
Távollétében csöpp felesége
a kifényesített csákóval várt.

Kötöttem volna baltáját is én,
tenyérhorzsoló sárga kötelét,
végigzúgott volna kertjén lasszóm,
derekamon a rettenetes csat!

De Füstharapóné nem adhatta.
Tárt csak nyikorgó diófa szekrényt,
s a nyugdíjas hős ruháit lesve,
csákót és baltát – könyvre találtam.

Ó, bűnök bűne, könyv! Rongyszőnyegen
a cilinderbúra ahova süt,
bő lámpafény tócsájában áztam,
mint nagymama kiflije a tejben.

Füstharapóné guggolt, suttogott.
Félve az ablakra néztem s rémlett:
függönybe bugyolálva kiúsznak
képeskönyve bűvös alakjai.

„Igaz, hogy éltünk sok ezer éve?”
Ládán, első álmomból riadva
vártam anyámat. Ingatta fejét:
„Néha úgy érzem, mi most sem élünk.”

„Mondd, vándorok vagyunk, mint a lélek?
És igaz a Lépcső, amin föl-le…”
„Eh, Ibolya nénéd oda-vissza
naponta négy órát vándorolgat.”

„Villamoson!? – mikor visz magával?”
Csönd lesz. Összegörbülve elalszom.
Mükerinosz fáraó felém lép.
Vén könyvből út lesz, azon döng végig.

Jobbján nagyobbik Rátasi Évi.
Fél fejjel kisebb, gyöngébb: a balján.
Nem tudnak akkorát lépni, így hát
szűk ruhájukban vonszolja őket.

Ők mosolyognak, távolba néznek,
szemhéjuk duzzadt a fönnlevéstől,
de megemelik gömbölyű válluk,
nem ellenkeznek, jönnek maguktól.

„Évi”, mondom reggel, „a nagyobb vagy!”
Bújva ingéből mosdik előttem.
„Istennő vagy”, simogatom lábát.
A mosdó hűs zománca hozzám ér.

Kisebbik istenlány felöltözve.
Szemhéja még duzzadt tollasvánkos,
de csipketeáját ahogy issza,
negyedikes barátnőm lesz ismét.

„Na és mondd csak, jövünk minden éjjel?”
tudakozódik, ha senki se hall.
Nem tudom, elhiszi-e, hogy régen
Mükerinosz mellett két testben élt.

„És mindened olyan, mint a könyvben!
A megszólalásig. Kivéve ezt:”
Lábfejére mutatok. „A szobron
vastag bokájú, nagy úttól püffedt”.

„Te melyiket szereted közülük?”
„Téged szeretlek, hiszen ők: te vagy.”
„De olyan jó lenne megtalálni.”
„Kit?” „A kisebbiket úgy szeretném!”

Szemében egész erdőt láttam.
Levéltenyerek szemem befogták.
„Olyan jó volt rádismerni bennük”,
súgtam, s éreztem, már hárman vagyunk.

Éreztem szememen ujjaikat.
Kézen fogtak, ösvényeken vittek.
Valóban így állunk, Mükerinosz?
Vonszolnak ketten vak világon át?

Jól tudom a bokorsuttogásból,
hogy ez az a föld, ami az enyém,
itt születtem, ez az örökségem,
érdes állatnyelv simítása mondja.

És hallom egyre nevetésük is,
tudom, mindenben megegyeztek már,
s minden, minden jó – mért fáj hát mégis
összepillantásuk fejem fölött?

Csütörtök Gizu imaórája

Tiszteletes úr bús csákóhegye
barackfánk puha csillagai közt,
álmom felszínén fekete gálya,
áthatol kerten, színes verandán.

Öregasszony ropogó ruhában,
mint mikor a fagyos hó csikordul,
pincelejárat-hűvöst sugárzik,
szemének varja mindjárt kiröppen.

Sikít lámpás porcelán csigája,
lobban az orra zsinegelt ablak,
ahogy a búra fehér tojóként
száll alá lassan bibliacsatig.

Csütörtök Gizu mögé leültem,
szekrény és ágy közt meleg szakadék,
de énekelt csak, mézhaját fonta,
árkos szeme járt színes üvegen.

Hátához értem, szagát beszívtam,
göndör pelyhű hónalja homálylott,
megrekedt barackszagát a kertünk,
meleg páráját rám záporozta.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy lány volt Gizu. Lavórban fürdött.
Szeme sarkából figyelt egeret.
Arany pelyhek lábszárát benőtték.
Engedelmesen vittem papucsát.

Kuporogtam ott, csigává-görbült,
amíg szemembe vízcseppet nem szórt.
„Elaludtál?” Pedig tudta ő jól:
megbabonázva szemem rátapad.

„Nahát, jöjj ide, te…”, súgta lágyan,
nyitott, nedves ajakkal összekent.
Fejemre ejtett keze kormányzott,
úsztam Szkülla és Kharübdisz között.

„Mire való ez? Ó, mire való!
Hallod! Apám az ajtó mögött áll!
Eredj fenébe!” S rizsszem-parányi
körme húz csíkot vállamon végig.

Csütörtök néni késő délután
megjön a gyárból, lát ott a lépcsőn.
„Őrzöd a házat?”, túr a hajamba.
Köszönök halkan. Elsomfordálok.

Homlokom hajtom kerítéslécre.
Hallom, a fához ütődik bogár,
repedésekbe hangyák nyomulnak,
örjöngő távírdász kopog, a szú.

És érzem ekkor: közelemben van.
Résre nyíló szemem lábujjat lát.
Boka alatt halvány, ködös festményt,
lábfején hattyútoll havat, eret.

És érzem ekkor: keze hozzám ér.
Hajamból indul s jut állam alá.
Puha cirógatás, ami végül
mutatóujjára tűz szigorún.

„Már megint sírsz?” Én bújnék föld alá.
„Mosd meg az arcod. Este átjöhetsz.
Káposztásrétest süt anyám, borssal.
És szerzek neked kutyakölyköt is.

Ablakunkba kiülünk, akarod?
Hunyorgó csillagok alá ültetsz.”
„És lefektetlek, ha álmos leszel?”
„Hát persze! Te veszed le a ruhám.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Behunyt szemmel másztam föl a létrán.
Látcsőt kerestem üstökösünkhöz.
Kémény árnyban törött tükör csillant,
már kigyulladt a szentjánosbogár.

Téglaablakban tűzvész lángolt,
aranyba mártott facsúcsot, eget,
Bábel trafikja előtt a réten
egy fémpillangó állt: repülőgép.

Megmosakodtam. Fésült nagymama.
Húzott Gyula: „Virág nélkül ne menj!”
De a violák már elnyílottak,
oroszlánkehely tátogott énrám.

„Ettől félnek a lányok, le ne tépd!”
Mint papírsárkány zördülő farka
cikcakkozott mögöttem nevetése.
Dörzsölt már talpam lábtörlő rácsot.

„Hát most kell jönni!?”, fogad a néni,
„mikor Gizu már mindent megevett!”
Ő arcát rám térdéről emeli,
nádszéken gubbaszt, lába zsámolyon.

Piroskockás terítőn réteshegy.
Tömném magamba s torkomon akad.
Mintha kaparó füst gomolyogna,
bemaszatolja Csütörtök nénit.

Koromharisnyába bújtat lámpát,
nádszékbe, helyére, árnyék huppan,
szétolvad Gizu, számban falatként,
elsötétült csendéletből kiszáll.

Hátamon holddal ablaka alatt
kúszó borostyán között csak vérzek.
„Még mindig itt vagy?”, szól rám hidegen.
„Kár az időért. Nem gyújtok lámpát.”

…Ibolya néném suttogva hívott.
Nem vacsoráztam. Nem imádkoztam.
Gizu testszagát ontotta párnám,
takaróztam tenyér-melegével.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Perelj Uram perlőimmel” – hallom,
„Harcolj az én ellenségeimmel” – a pap
„Te pajzsodat ragadd elő” – ércként
„segedelmemre állj elő” – kondul.

Nyomban csörömpölve törik üveg!
S átrepül zsámoly a tömött szobán.
Mennydörög Csütörtök bácsi ökle,
szobaajtó-fogantyúra zuhog.

„Tiszteletes uram, megint kotlik!?”
Ablakon át nehézkesen szökik
öregasszony s csákósan a pap,
Csütörtökné némán segít nekik.

Szomszédoktól összehordott székek
csataterén botorkál a részeg.
Itt felejtett könyvet kertbe hajít,
vállkendőt földre söpörve tapos.

Szakadékban, ágy és szekrény között,
Gizu szűkölve magához tapaszt.
Temetjük egymás testébe arcunk.
Szék reccsen. Leül elénk a részeg.

„Két kis állatot látok!” Felröhög.
(Édességemben meghaltam talán.)
„Vidd haza Aranka néniékhez,
aztán fogj seprűt, sok itt a szemét.”

Mi kézen fogva felülünk ekkor.
Tartva maga elé, Gizu hátrál,
de pehelyként fölemel a bácsi:
„Mit szeretsz, mondd, e semmirevalón?”

„Most vigyem haza – vagy maradjon itt!?”
sír, toppant Gizu, s: „Nyelved kitépem!”,
hördül az apja. „Vitt volna a pap
talárja alatt a mocsárba ki!

Te meg ne félj, no. (Szeszgőzbe burkol.)
Már sarkon állnak a jómadarak!
Csütörtök megint berúgott, mondják.
Papot vert! Te tudod: bántottam én?”

„Rossz ember, aki a lányát veri!”
Rettegve nézem a sárga szemet.
„Gizut a pappal mocsárba lökné?!
Ha nagy lennék most, megbosszulnám őt.”

„Jó, jó, majd ökölre mennénk, igaz?
Ő fésűjével piszkálná fogát.
Új csaléteken törné a fejét.
Látom a győztest: fejét hurokban!”

Gizu, Gizu… Gizu, Gizu, Gizu!
Sípszó. Dobszó. Szerelem. Kivégzés.
A küszöbön ült. Csillagot nézett.
Indultunk. Utunk tartott örökké.

Romolhatatlan Vízköpő

Legszebben Olaszi Baba pisilt.
(Ha trágárságra gondolsz, köpd szemen
magad, képmutató.) Baba nekem
églakó királylány volt, ha kinyílt.

Letérdepeltem én, mint nagymisén.
Lába alatt a fű imaszőnyeg.
Láttam indiai táncosnőnek:
átalvitt hídja szivárvány ivén.

Soha máshonnan, csakis e hídról
lelépve állok otthonom előtt.
Fölemelt ingének fényébe nőtt.
Szám rajta áttörve hajnalpírtól.

Minden szemfényvesztés. Mozivászon.
Lóg orrod előtt: mögötte a fal.
Pereg, megállni sohasem akar.
Elmúlik: most, holnap, télen, nyáron.

Kapkodj: szegélyén a kis ablakok
rámájába nem szorítod magad.
A legédesebb helyzet sem marad.
Hű: a veszteség. A hiány: rabod.

Csal, ha eljön, igaz, hogyha múlik.
Dörömbölsz? Hajlékod légvár: Idő.
Mozizva néma gödörbe visz ő.
Cédulázgatod a Földöntúlit.

Mert nincs! nincs! nincs! Légy hű már magadhoz.
Vesd le angyalaid. Vereséged
röggé válva látni rögeszméket?
Keselyűdet, ha májadhoz kapdos?

Vagy úgy! Ajtódon fennkölt kopogás?
Tanácsba hívnak? Bíróvá tesznek?
De, hogy a farkasok elé vetnek,
arról mily kengyelfutó harsonáz?

Hívnak püspöknek? Löknek tömlöcbe?
Mint kígyóra farka, visszalegyint
páholyok alján vessző, pont szerint
tudásod bolond bumeráng-röpte.

Csak, mert összegyűlt még egy kis többlet.
Amit (ha lesz még holnap) elvetünk.
Foszlánnyá tépve óvatos hitünk
– súlyzó botodon eged és földed?

Szép mutatvány! Az az egyensúly csak
ne volna oly tűnékeny, széteső!
Pattanásig figyelve, őt leső,
szádba verejtéked savat csurgat.

Mert csorbája nem az, hogy soha nincs.
Hanem, hogy elcsigáz, megöl, ha van.
Ó, van – amíg ráfeszítem magam.
Harmónia? – Kereszt, vérprés, bilincs.

S mint zsonglőr pohárhegye a tálcán,
míg csilloghat, s gyönyörködtet, ragyog:
én elemésztett árnyékod vagyok
káprázat-egyensúly, széttört bálvány.

Légy bigott. Tégy két lóra bár. Veszett
viszonylagosság – csapj oda kantárt.
Remekmívű tettel játszd a kontárt.
Herceg, eljön a Tél, s hol életed?

Didergünk. Minden átrendeződik.
Nyűves nyáj félig barázda alatt.
Őszöd lefoszlott. Most beszántanak.
Felelj, mi világít temetődig?

Olaszi Baba vízköpő szobra.
Nem márványból. Nem repedezik szét.
Vasból? Nem viszik ágyúnak innét.
(Trágár kotródj!) Ismerj templomodra.

Mise fölött a karzat nem lebeg
énekelve úgy rózsaablakig,
ahogy emelkedtem a Csillagig,
kérlelve kértem: süsd be éltemet.

Szótlanul kértem: orrcimpáimmal.
Óvó kéz mintha vinné a kezem:
jobbik énem szállt reszketésemen,
hulláma közé gyönyörrel, kínnal.

Szótlanul kértem: érintésemmel.
A szegfűszirom-érintésü test
finom dűnéjén aranyszál-füvest
hívtam édes i-vel, puha n-nel,

hogy vissza majd, mint hazátlan, éjjel,
az óhazában hagyott kincsekig,
hozzá találjak, s holdas térdeit
romolhatatlan nyissa rám széjjel.

Egy este Ali cirkuszában

A Busch Cirkusznál egy szebb cirkusz volt.
Szűcsék viskója mellett a telken
fölmagzó hagyma közt cövekeltem
a fáklyatartó árboc kötelét.

Nagy sárga tányér fűben – a porond;
egy púpozott kordé tiszta homok.
Téglákon hidaló deszka ropog,
a kölcsönkért kerítésléc, ólfal.

Körül karó s három nádbuzogány
a karókról ide-oda hajol.
Amint Ali réztrombitája szól,
a balerina árbocra kúszik.

Cövek nyög, ág reccsen, feszül kötél,
de ég a fáklya, ha szellő hagyja,
jöhet az utca apraja-nagyja,
lukas konyhaszék a pénztár: megnyílt!

Zsákon: TROMBITÁS ALI CIRKUSZA
míniumpiros, pingált felirat.
Kémünk lesi a tavi fahidat:
kezd-e a publikum özönleni?

Irkacsomagoló papírfrakkban
jár föl-alá Ali, a kapitány.
Dunctosüvegbe énekelt nyitány
kristályhangjától ámul a páholy.

S én, a cirkuszhoz tartozó mester,
fogom remegve sátor szegélyét:
„bemutatom Bengália Éjét,
tigrisevő, fekete kan kutyánk!”

Zsák mögül pokol kiszabadul.
Ali tört zsámolyon hadonászik,
Manyi hátulját kitolva mászik,
tigris – s rákként hátrál szemünk elé?!

Ijedtében haja pitypangsátor,
halálra szántan húzkod valamit,
csakhogy homokba vájva karmait,
fölszegett fejjel Nelli ellenáll.

Elfúl Ali a nagy izgalomtól:
„Íme, a tigrist hipnotizálta!
Útját e Fekete Rém elállja,
előttünk lesz szörnyű halála most!”

Magam is látom (vagy vélem csupán?)
Manyi a tigris, visítva gurul,
s hogy Nelli kutyánk rém is meg úr:
tigrisén térdel, rőt nyelve fényes.

Ekkor Ali a fenevadra ront.
Zörren, szakad a frakk, de mit se bán,
nem múlhat most mesebeli ruhán
ördögi kan hős megfékezése!

De ó – papírszarva letört, s Nelli,
Ali öklelését nagyon únva,
bundát rázva fütyül cirkuszunkra:
a nézőtéren átveti magát.

Még súrol bámészt kutyafark bojtja,
a meglepődés még el se csitul,
mikor üvegből a kanál kinyúl,
láthatatlan cérnán fejet forgat.

Zeng kígyóbűvölő trombitaszó,
üvegben a kanál lejteni kezd,
„Tessék!” nevet Ali, „próbáld ki ezt!”
S üvegét Cenci kezébe nyomja.

„Csald ki belőle azt a kanalat!”
Visong a padsor: „Tekered, Cenci?”
Lilul – s hiába! „Ez nekem ennyi”,
vigyorog Ali: s kanala táncol.

Kardot nyel Ali, cigánykerekez,
árbocról zászlóként játszva eláll,
majd guggolunk hosszan Irma lábainál,
minden varázslás legszebbike ér.

Zsák mögött sercegve lemez pörög:
tömlöcmélyből énekel valaki.
S elmosódott lepkét kiszállani
ének burkából egyszer csak láthatsz.

Mintha képzeletünkben féligkész
vízfestékfoltból született volna,
holdudvar-fényét magára szórva
kettőzve látjuk – s egy se fogható.

Szemünk rá: lángnyelv közepébe néz.
Mi lélegezni is elfelejtünk.
Moccanatlan – mégis vele lejtünk,
fönn, levegőben, fogjuk egymás kezét.

És csillag vagyunk, tó fölé úszó.
S vadlibacsapat. Irma vezeti.
Elbírhatatlanságával teli
halott testecskék a porond körül.

Látjuk fölülről. Vállunk se vonjuk.
Hűtlenségünk a zuhanás oka?
Sír a balerina, az ostoba,
fehéres rongybábu, összetépve.

Kuporog, mintha ő lenne halott.
De ez is csupán oszló pillanat.
Hajbókol, nevet, csupa könny, maszat,
gyűrődés – siker! Állunk. Tapsolunk.

Komiszkodások és képzelgések Béka bácsi körül

Kerítések árnyába bújva járt,
messze kikerült bormérést, bazárt,
mint ki cserebogár lyukat számol,
békaszeme csak a földre dülledt.

Feszes zsinegbe botolt szótlanul.
Ruhát porolt, mi szidtuk őt vadul,
bottal és késsel vertük a tüzet.
Tócsákban csobbant néma futása.

Hajnalonként, mikor párafelhő
úszott szánkból, háza csupa fertő:
dögök, Daka kosarából belek
koszorúztak küszöböt, kilincset.

Láttuk: percig tébolyultan kapkod,
síró szájjal dögöt, belet felfog,
gödörbe vonszol nyűevett ebet,
krétafehéren súrol küszöböt.

Téglagyári tóból egyik este
meztelen fel, a sínekre verte
feldühödött utcakölyök hadunk:
Tengerparti fürdőnk ne mocskolja!

Mászó fehér rongy a szürkületben,
kőzápor vert új sebet a sebben,
és szénfeketén dübörgött a gyors,
zengett a töltés, égett Tejútként.

Mozdony! Percre látogató sárkány,
átrobogsz seregünk rongyos árnyán,
szökik ütköződön sóvár szívünk,
elgázolnak ékszer-ablakaid.

Ott lesz a talpfákon szétlapítva!
Várjuk, hogy utolsót lobbanj szikra,
sárkánytánccal gyors, gyorsunk, elröpülj!
Kihűlt gőzödbe borítva lássuk!

S fölrohanva hőkölő utcára,
zacskóba markolt mécsessel szállva,
lángba vak pillék hullása havaz,
kiáltsunk: Sárkányvér lemosta rólunk!

Futunk hazáig. Ekkor feltünik.
Kalapját fejébe nyomja, fülig.
Hozzánk nem ér. Karjából lenyúlva
szétszakadt bábu szalmavére hull.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Álmomban bábját kötözgethetem.
„De hiszen zsákvarró tűm sincs nekem!”
Bújnék szekrényünk mögé, de a rés
cincogva összeszűkűl, fénybe lök.

„Egyetlen szalmaszál sincs itt kérem”,
álszentül ugrabugrál szívverésem:
ablakon túl az ág csak egy ugrás!
Vetődnék – s friss malter légbe ragaszt.

„Tessék, tessék, itt nyílottam!” Tűzfal
hasán fénylik gúnyosan az ablak:
„Új helyemen nem vagyok kedvére?
Mért nem ugrik ki egy jegenyére?”

Ágyra pottyanok. De szalmája ég!
„Jaj, el ne égessen valamiképp”,
bábu könyörög, és szánva-bánom
a Béka hátán puffant köveket.

A szalma csíp, szúr, kandúrként karmol.
Ujjam hegyéből vérem, patakzol,
odavarrom lebbenő ingem is!
Szájat nyal bábum, mint lekvár cirmát.

„Ily tömött-zömök, kerek hasacskát!
Hinnéd, hogy rajta vonat haladt át?”
Dorombolva szíve egyre ketyeg
fújtató tűm öltései alatt.

„Te vagy néma Boriska!”, csudálom,
bepillantva rá egy tűszúráson.
De titkának fényét fűzve tűbe,
szemhéjam ránk varrja fonalával.

S táncolunk együtt, mint tóban, övig.
Tavasztól őszig hullámzunk, röpít,
jéghegyet húzó télen át altat,
hajnali rigó első szaváig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rigó, hajnali, vízesésekben
fürdő nap szőnyegén füvet szedtem,
szemelj harmatot és szórd vissza rám:
tündért keresek álomfejtéshez.

Hallja anyám is, hallja nagymama.
Nagyapám int: „Abraka-dabraka!”
Hideg kék szeme áll három fián,
tettetik is, mintha aludnának.

„Ahogy a rigó álmod után szólt,
kérdésedre ( – így ő – ) már válaszolt.”
„De nem értem a rigónyelvet én!”
„Gyakorolnod kell a hallgatását.”

Töprengve néztem a szomszédba át.
Boriska játszott ugróiskolát.
Lenszőke fején fölfénylett a szél
– hallgatását kéne gyakorolnom?

Fehér égbolt szeme hallgatását?
Szótlan rigó siketnémaságát?
Homokba temeti faág-keze
s szélbe folyik csendje, száll kezéből.

Mintha csöndjét érte küldte volna,
egyszercsak ott állt a Békaforma,
ki kerítés árnyába bújva élt.
Zsebéből bábu keze, feje csüng.

Hárman aztán a homokba ülnek.
Izeg a bábu, kezek repülnek.
Hárman egymással annyit beszélnek!
Bábu fülébe Bora énekel.

Aranymadarak, szegények*

Fekete dereglyén megjött Délről.
Bulgárkert alatt kötött ki. Ringott.
Hiszed, vagy nem: láttunk rajta hintót.
Fekete, küllős kereken házat.

Ijedt i-alakú kéményt. Füstölt.
Füstjében a vadlúd-neszezésre
emlékszem jól. A korai dérre.
Sok ezüstre, gyászra. S ó, a hangra.

Mert az volt a legtitokzatosabb.
A fűrészkísérte nyújtott ének.
Engedelmeskedtek zenéjének
még a szétmállt káposztafejek is.

Kitárultak és verdesni kezdtek,
mint a színfalak, fölszárnyalt ponyvák:
térdeltünk igézve, és ők ontják,
ontják eszünkbe sem fért életünk.

Kapákon aludt már a verejték.
Csőszök, fogdmegek, a sintérkordé
fönt, légben úsztak – már mind a Holdé.
Kútmélybe vetette magát a kín.

Hintóban Tóbiás-korú rabbi
vakon, halon s vízen élt. Azt hiszem,
a rokkant tengelyű hintón, vizen,
két szuroküveg ajtó között sírt.

Őrizte őt, vagy szolgálta talán
egy madárcsőrű, turbános török.
Láttuk-e, nem? Mára összetörött
üvegszilánk a múlt – ki lépne rá?

De turbánjáról a fejek, azok
a menyét állúak, tűszeműek,
néznek a lefűrészelt kezűek.
S köd alul a török arca: füstöl.

Ali súgta? Én ámítottam el?
Szájról-szájra járt, köztünk körözött,
kiknek a fejét hordja a török,
kerültek sorra apák, gyámapák.

Éj lett, fekete, mint a katafalk.
A gyárkémények közét betömte
úttalan, kaputlan kátrány tömbje.
Gyémántot karcolt a hang víz felől.

„Hogy én árva lettem!”, zengte Ali,
„indulok haza, fölmosom szobánk!”
„Éjjel?” „Számít az? Kimosom ruhám!
Szemembe visszatöltöm könnyemet.”

Bukfencet hányt. S lent a dereglyéről
levágott fejek fújták ránk a lázat.
Fölrobbantak székre vetett ágyak,
könnytől dagadt párnák – ütlegeik.

Magasban jártunk. Hercegi kedvünk
szikrázó villanykörte koszorúk
angolparkjában maga volt a Tejút.
Szív, kiszakadt zsák, csillagot folyat.

S a gyermekfalókkal teli turbán
bűvölt érintésünkre egyre forgott.
Patkány-szívű apák – nem koboldok –
haraptak holtan irgalmunk felé.

A fűrészfogzene velőnkben járt.
Ingét letépte Ali, és parázs-
vörösen gyúlt hátán a szíjmarás
s áztatott kötél szarkaláb-nyoma.

S köztünk senki, kinek ne lett volna
gondviselője ott a törökön.
Sikoltva, mint kés köszörűkövön,
apák, testvérek, asszonynénikék.

„Hűtlenek!”, sírt föl Ali, „jó lenne
gyerekkori jelszónkat tudni most?
Testünk csókolni, a vériszamost:
– Egy vérből valók vagyunk te meg én?!”

Ahogy a sas, hegy csúcsát kerülve,
mozdulatlan, nyújtott szárnycsapással
vízszintet súrolt, a jajongás halt.
Kerekek kalyibája roskadott.

Repülőszőnyeg álma tart Délnek?
Vagy kettéfűrészelve valaki?
Megdermedő aranymadarai,
mind lépesvesszőjére ragadunk.

A minták hasonlítottak őrá

1

A minták hasonlítottak őrá.
A vízbe fojtott, fakó ezüstök,
csurogni kezdtek bordó kárpiton,
foszforeszkáltak boszorka orrá.

Kipúposodtak lezárt szemei.
Szétpattantak, fővő húsba fúltak.
Sárga tűzvésszel borítva mégis
pillantását most ágyamig veti.

És változnak villámló vonalak,
ahogy a hold a kert fölött repült:
temetőbogár áttetszőn töppedt
tavaszi hóba bujkál száj alatt.

Néztem misén a szálló füstölőt.
Arany palást mögül a pap sziszeg:
rázom sebesen csengőm, és a hang
kirajzolja elém a füstböl őt.

Este szobában egyes-egyedül
zsámolyon állok, tükrünk elérem.
Áll hajam égnek: messzi sarokból
víz veti partra. Szétnéz. Székre ül.

Végre jön nagyapa! Karjába von.
Lőtt Galíciában kísértetet:
„Szíven találtam, de hajnalodott.
Csak a golyó vergődött a havon”.

Megjön anyám is. Most majd kidobjuk!
S hallom anyámat, kislányt verandán:
(szüleinknek néha szerelmei,
sokszor leszünk didergő bolondjuk.)

„Ment a kendermag szakállas doktor,
fákon túl a kapu döngve zárult,
verandaajtónkba gyökeredzve
én hanyatt vágódtam iszonyomtól.

Tapasztva arcuk a homlokomra,
foszló hortenziák hajoltak rám,
ekkor a szobában meghalt Dédi,
s kizuhant tokból az ablak, porba.

Elhúzott lelke a fejem fölött,
szomszédék vele szemközt futottak,
hallottak előbb vad csörömpölést,
s üvegverandánk, lám, összetörött.”

Öreg éjjel Ibike érkezik.
Három nagybátyám egyszerre kopog.
Ő sarokban áll, lepedő alatt.
S múlik a nap. Így múlik mindegyik.

Hajnali fény ha a mintát gyújtja,
a dívány támláján már nyoma sincs.
Kezem kopott bársonyokba süpped,
szakadó zsinór keríti s bojtja.

2

Az utca reggel kapujának fut.
Kéz lökdös szélben, vánszorgom felé.
Csatornákból, odaszáradt pók csüng.
Deszkába döfve kukucskálólyuk.

Kilincs dörren ekkor. Lenyomódik.
Ajtó hosszú sóhajtással tárul.
Rohadó lugasban dong bent darázs.
Jön. Émelyítő fürtbe fogódzik.

Kézen fog. Hajszol. Futni kényszerít.
Tűzfalak közé a kertbe vezet.
Hangyával teli tonettszék. Rálép.
Kötélen lóg. De a kép szétesik.

Megint él. Hangja ide-oda jár,
mint elvarázsolt kastélyban, bolyong.
Hurokból rugékony fűre huppan,
szék billen – s mászom ablakába már.

Bent bozontos férje épp földre hull.
Poharában pálinka ég. S halott.
Neki baltán ráng kislányos keze.
S künn, nyaka ismét hurokba szorul.

Fáján seregélyek ülnek, kányák,
feljebb baglyok, s hol ágon nincs levél,
villámgyújtotta csúcsról a semmi
egykedvűn bogozza rá uszályát.

3

De moccanatlan kapuja zárva.
Mért képzelem, mi sosem esett meg?
Néha, virágos utcánkban láttam,
ha ment a boltba. Mért alszom állva?

Egyszer szétnyílt fakó pongyolája,
s borzongó fehér lába, mint a só.
Szemére nem – súlyos szemhéjára,
emlékszem letapadt szempillára.

A bőr orrú nehéz faklumpára,
padlón hagyta, s ült a krumplis-zsákon.
Ó, de hogy a férje dermed vérben,
s ő hurokban: szomszéd suttogása.

Kapuja zárva. Fája ház mögött.
Üresen ásít ablak és lugas.
Mégis érzem: a lyukon kitekint.
Lépek feléje – kerekek alá.

Részeg faszobrász, ki a temetőt
somolygó puttókkal elborítja,
néhai autóján hajtatott,
s elgázolt épp a néma ház előtt.

Útról fölragad – látom anyámat.
Fájok. Orvosok étere borzaszt.
Cipel remegve a szobrász – vállán
áthajolni látok hurkos ágat.

Régi, rézsút sugárban a házból
két koporsó kihullámzik vállon.
Billen egyik. Orra földre koppan.
Szétnyílik – de ki látná a gyásztól?

Évekkel előbb van. Lesünk kocsit.
Láb alatt botlok. Fülelek szóra.
Rendőrök jönnek, horkan a lovuk.
Úgy fojt valami. Remegek kicsit.

S indulnak ekkor a mocsáron át.
Rendőrök között döccen a kocsi.
De a szemük kövér sarat vizslat,
nem veszik észre, ő hívja lovát.

Mögöttük lovagol színegyedül.
Fakó pongyolából rám kimutat.
Futok hazáig. Be a szobába!
S arca homályból zúgva fölmerül.

Azóta akarok üvölteni,
hogy nagyapa lője keresztül őt!
De mindig megjönnek bácsikáim,
s a gyöngyös bort nekem kell tölteni.

A füstkék ló

Volt a Kassa utcában kávéház?
Teremnyi? Színpados? – Hideglelős
lázban, hályog alól látszik ez ős
emberboly fénye. Téli szél tépáz.

Mint a Hold túlsó feléről, csorog,
alvadt vérrögöket kristályosít
lábam alatt fénye. Kutya vonít.
Deszkán át morognak komondorok.

S velünk szembe, rogyadozva lépked
(a kettényílt arcról felismerem,
nagyapa-kabátba fúrom fejem)
a Lóverő. S füstkéken a rémtett:

füstkék a sár-csúszómászó, támad.
Füstkék kocsi. És füstkék ló, alul.
S e füstkék képre alaktalanul,
kátránysötéten ló vére szárad.

Az ostorszög fakasztja, szétkeni.
Ló hasán sűrű, ragadós, lila
szám szögletéig csapó pántlika:
rángó bőrön vér terjed, rémteli.

Csengnek magasra rakott ablakok,
szót félig kendőbe fojtva nénik
kilehelt páráját viszik égig.
Mért látom? S ha látom, mért hallgatok?

És füstkékre a vörös rárohad.
Megfeketedik, mint jégfelhő-ég.
Dérütött nap tányérján lófő ég:
látnom kell egyre a füstkék lovat.

Szénaszín sörényén lehull a vér.
Fül között a bojt, mint fűz lágy vizen,
meg-meglebben a füstkék semmiben.
Csempe-homályból néz valamiért.

Tántorgó mögül füstkéken mered.
Se a sár, se a tört nap, se a rúd.
A pofaszirtben csillogsz magad: kút-
mélyből vonásaid felismered.

Botlok, szűkölök, vonszol nagyapa,
a ló haláláról, ki mit se tud,
és Lóverővel együtt nyit kaput.
Jajdul ajtóba csípett éjszaka.

Muffok tánca

Kocsikeréken négy viharlámpa
(úgy rémlik) himbálózva világít.
Fellobbantja az árnyék indáit.
Mint a hegy mögül, terjed a lárma.

Mint víz alól. Ha csatornaüreg
patkánykaparással majd megtelik.
Vállak mögött muff-testek kergetik
egymást a repedező szögletig.

S itt is, ott is, mintha fejből nőne
Kakastó nádasa pipafüstből,
rossz márga-arcon álom ezüstöl,
mint halott halálon túl nőtt szőre.

S micisapkás és kendőbe rejtett
alakok egymáshoz támaszkodva,
mielőtt mindent megesz a rozsda,
a félálomtömeg táncot lejtett.

S óriás muffok ahogy a falakon,
gerendákon egymást verő szelek,
egérfogórács árnyékú kezek
repülnek át számra hullt hajamon.

Gramofon zenét tölt fuldoklóba,
tölcsérnyálában fürdeti tested.
Csizmák dobognak, vének lihegnek,
mint ha ketrecet környékez róka.

Nyúlós, édes muzsika-ökörnyál
hosszan uszályoz szoknyán, kézfejen,
guzsbakötöttekkel megtelt verem
mézga-sűrűjén pincér botorkál.

Álom a barlangbejárat-tömegről

Borzas bajusz fölött a nyerges orr
biztosan álló szirt tajtékodon,
ijesztő csizmarugdosás. Fogom
nagyapát, de álmom messze sodor.

Álom? Belőlem beszél valaki.
Előrehajolva, arca árnyban.
Fönt, falon, vergődöm kitárt szárnyban,
az égen lángfelhő kezd foszlani.

Egyik szárnyam előreránt – hátra,
taszítva elgáncsolna a másik,
s töröm magamról vérbuggyanásig,
mégse töröm le! Szúr a toll-szálka.

Köröm alá vert acéltoll-szegek,
fáj sünné tüskéző sötét tollam,
a láng szakadozva Greco-torzan
kígyózik rám, mint hegyre körmenet.

Ekkor, mint ködben barlangbejárat,
óriás vállforma testesül meg.
Mélyből, s érzem, szava mégis följebb,
hegyen ácsolt haranglábból árad.

Ólomcsuhájából pokolbeli,
a szédülés kényszerzubbonyából
– égő zsírként a magasság rám folyt –
parázs szárny közt magam vetem neki.

S mint artista háló ölelését,
a kenderfonált, bár húsába vájt,
szívom magamba – mellbimbót a száj –
e barlangbejárat-tömeg fényét.

Színjátszók

Tört, kecskelábú asztalok falnál.
Az ujjbecsípő kertiszék-sorok
guggon merednek: színpadon forog,
lábra cseréli halfarkát hablány.

Aztán lezajlik egész jelenet.
Két Guberáló gyémántot talál.
Szeméthegy sarkán Gyilkos lesbe áll.
Szó alá harmonika nyekereg.

Valahol, talán a Citadellán,
indul a Macskatekintetü Nő,
a látomást hogy betetőzze ő.
Szeméthegybe belevág a villám.

Színfal mögött láb eget mennydörög.
Két Guberáló féltérdre esik,
nehéz fejüket műszelek verik,
gyémánt bukdos csere-markuk között.

Vág szuffita-villám. S lám, a Gyilkos
karjának szőrén edzi a pengét.
Újabb mennykő – s a női jelenlét:
szoknya harangoz, didergő-titkos.

Hogy expozícióm ilyen nyújtott?
A többi majd pár sorba belefér.
A Lány jön. Választ. S szól: „A kedvemért!”
S egy Guberáló már porba sújtott.

Mint kidöntött fatörzs, felkönyököl.
„Bűnöd bocsátom, de Ő: enyém!”
Nézik: lelke szökik leheletén,
s gyémántját ejti szétnyíló ököl.

Ezzel meghal. A markolt kezecske
lerázza terhét, másikig repül.
„A nő”, szól amaz, „csak szerencsét szül”,
s nem sejti, mi suhog felette.

„Suhog a szoknyád, combod tündököl”,
szól s nőszembe gyémántot szikráztat.
Ámde a csók morfiumba áztat,
hogy hallná, hulla, éppen mit közöl?

Mert a hulla unva fatörzs-estét,
felül az árnyban és szól hallhatón:
„Vidulj cimbora, kedves altatóm,
nem csókolod végig ezt az estét.”

És csettint a Gyilkos elismerőn,
mert a Másodguberáns íme, kész.
Megfojtotta a gyöngéd női kéz.
Mint alma fáról, csüng hulla a nőn.

„Fölös gyümölcstől megszabadítom”,
búg mellből a Gyilkos és ott terem.
„Ez a kis kő itt a legjobb helyen.”
És billeg a Lány, mint ujj a sípon.

„Tied, szívem! S leszek a cseléded.
Hajammal fényesítem a cipőd!”
S szánva magát, mert ebből már kinőtt,
Gyilkos a szép macskaszembe réved.

Mint a temető sírgödre, vakon.
Mint üreg, ami tetemére vár.
A vihar elült. Sramlizene száll.
S a Lány meghal. Bár sajnálja nagyon.

„Utamba, szép lány, miért keresztbe?”
tűnődik, s hullákból rak egy kévét.
Gong jelzi a véres dráma végét.
Irtózat s könnye ül a szemekbe.

Ám ekkor szürkén, mint a Múlt Idő,
a Tanulságmondó kihirdeti:
(a hullák ruhájuk törölgetik)
„Csiszolt üveg volt csak a drágakő”.

Elárvult Gyilkost, késsel merengve
(vörös festék bőségesen csöpög)
cipelik tova színfalak között.
Három hullája sétál terembe.

Fagyökér-alagúton messze

Úgy nézem őket, mint kulcslyukon át
egy friss ravatalt. De nem! – hazudok.
Arról csak Csuék szavából tudok,
kik feltörték a halottas szobát.

Ők, nagybátyáim ereszkedtek le
portól vak ablak holdfénye alatt
(mindig közéjük csenem magamat)
a pincealji önkívületbe.

Csu azt mondta, biliárdasztalok
állnak temetőnk kellős közepén.
„…üveggolyó forog szemük helyén,
még ha nem is biliárdoznak ott.

Inkább fekszenek, mint hántolt hasáb.”
De Tuli ugyancsak elmesélte:
„Acélkorcsolyát visznek ők jégre.
Sípszóra mind illegeti magát.”

„A halottak?” „Úgy ám, a vándorok!
Fagyökér alagutakon messze,
kikanyarognak a tengerekre.
Üveggolyó szemük csak úgy ragyog.”

Jönnek festett színpadról a hullák.
Közénk leülnek. A taps jólesik.
Bűvöli Daka a Lány térdeit,
hóna alatt Füstharapó nyúl át.

Vágyódik Deutschné s egy Guberálót
állva-alvó tehénszeméhez köt.
Válogat a Lány is kérői közt,
fogja a fűtő, mint szénlapátot.

Előkerül a Gyilkos is. Biceg.
(Wimmer fodrásznál az első segéd,
„jöjj, most levágom bajuszod felét!”
ujja közt brillantin eső zizeg.)

Öleli Lóverő medveteste,
reá toronylik, isznak üvegből.
Szökve a borbély gyilkos szerepből,
gyilkos bújik cimbora szerepbe.

Vagy e víg cimborából bújt elő
a sebhedt másik – élőből: hulla?
S „hogy mesterségét kitanulja!”,
engem terel színre a Lóverő?

Ellenkezni nagyapa se merne.
Csak folyton tapsolna három színész,
s libasorban – „lám, ennyi az egész”,
a nézőtér színre menetelne.

„Akár egy bolhacsípés”, hangzana.
„Csak az első ütés fáj”, s így tovább.
És a függöny mögött hagyná fogát
fűtő, Deutschné, Füstharapó, Daka.

„S ha átsiklottam e pillanaton,
fagyökér-alagút hova vezet?”
faggatnám a fent kést, pribékemet,
válaszul tengert áhítva nagyon.

S esdve az ólombélésű Fülbe:
„Nagybátyáim engem beavattak!
A halottak élnek, ott mulatnak!”
gyilkoshoz bújnék, mint anyaölbe.

De nyakravalómnál fog nagyapa.
Hallom Deutschnét: „A szeme leragadt.”
S átjársz embergőz-meleg, kapcaszag,
Csu és a színpad mintha foszlana.

A fűtő szomszédnőjére hajol,
azt súgja: „megvagy, valódi gyémánt”.
Föláll a suszter, szigorún néz ránk.
Csend lesz. S egy mozdony belezakatol.

A tűz

Asztalt tolnak a recsegő deszkán.
Keménykalapban egy gömbölyded úr,
gyöngyös homlokú, rőt lepelbe túr,
ömlik szemünkbe vöröse eztán.

És csönd lesz, csak a terítő vérzik,
majd: „Föl, föl ti rabjai a Földnek”,
a színjátszók megtörik a csöndet,
de széksorunk némán bámul férfit.

Nagyapa egy-két sort még énekel,
ahogy néha reggel, napsütésre,
de szemhéját összehúzva résre
dünnyögő dalt a rosszkedv leteper.

Deutschné fészkelődik, Daka morog.
Lóverő bort iszik öblögetve.
A szónok sziklát görget a hegyre,
birkózik, de az vissza, ráforog.

Türelmét vesztve ekkor a kalap
„Forog a Föld! És eztán is halad!”
fejéről lerepül, asztalon csattan,
taps, röhej végre kitör a hadban.

„Forró vizet a kopasznak!”, nyerít
Lóverő, de Füstharapó kiköp:
„Tényleg nincs eszed sörkéid között.”
„Nem anya szülte, a sár, szó szerint”,

rázza a borbély is cimboráját.
„Folytassa elvtárs, nemcsak ez van itt!”
„Csak mulassunk”, fúj a szónok, „amíg
lehet! S ha jobb nincs,” – fejére rávág –

„hát ezen. Hadifogság. Szuvenír.
Jobb így, mint hajastól kettévágva,
gerezdekben rakva ki a sáncra.
Kis hajhullást az ember csak kibír!”

„Weinstock úr! Ne nézzen csőcseléket!”
Szól közbe nagyapa. „A baj nagyobb.
Forog a Föld? Ebbe biztos vagyok,
de visszaforgatják az egészet!

Forog! Csak nem előre, de hátra!
Lövészárokba húzva a világ,
amikor még Tizennégy tetve rág?!
Bújjunk megint papírbakancsába!?”

„Esernyőt nyit Chamberlain, ha esik”,
tréfál Deutschné s bólogat Daka.
„Ne siesse el drága nagyapa:
hadiüzemben a bért emelik!

S különben is hol lesz itt háború?!
Miután mindössze két pusztánk maradt!”
„A butaság a legborzalmasabb”,
hördül a szónok, „az az iszonyú,

ahogy, mint marhát a vágóhídra…”
„Mért, ha a marhának esze lenne,
sor kerülne tán a hentesekre?
Őket szolgálná fel levesembe!?

Ész! Ész! Tanulj, hogy csorba koponyád
hiú ábránddal csordultig teljen!?
Hogy: rájöjj! és érts! – de meggebedjen
ifjúságod, vesztve farkasfogát!

Tele vagyunk kékvérű hülyékkel!
Egész jól megélnek, bár fejük tök.
A puska szétloccsantja a tököt.
Nohát puskát adj! Le a beszéddel!”

Kinek zakója alatt inge sincs,
s gombos taxisofőr-sapkája van,
a színpadra lobogva felrohan:
„Bombát hozzál! Szemükbe port ne hints!”

„Ki az anarchistával! Matuska!”,
rikolt a szónok, „Spicli! Ki vele!”
Deszkán hempereg mindkettő feje.
Köp a fűtő: „Az ész meg a puska.”

„Záróra!”, fut pincér söntés felől.
Cérnahangján Béka „rendőrt!” kiált.
A lámpák ellobbant lángjainál
parázs-hasával a kályha ledől.

„Tűz van!”, sikolt Deutschné, „elveszünk!”
Epilepsziás rohama kitör.
Valaki nógat: „ugorj, te ökör!”,
és ablakon át bukfencet vetünk.

Nagyapán Dedeó suszter segít.
„No, szegény, jó ápolókat kap ma”,
motyog párkány alatt, bakot tartva,
„szegény Deutschné!” „Lehet, hogy megverik?”

„Van ezeknek istenük, fiacskám?”,
korhol a suszter sötét tudással.
„Jaj, szikrázik már a ház!” „Hisz nádfal!”
Zsírsercegésű láng fut gerendán.

Távolodó éj

Havon, mint rongyba bugyolált pata,
settenünk. Árnyként imbolygunk haza.
Csillaggyümölcsösével éjszaka
távolodik, mintha fölbomlana.

Törli, harapja arany ágait,
eb őrjöngve csillaghéjt fölhasít,
kerítés fölé úszva vonít,
de rálebbented fantom-szárnyaid.

S ahogy egy cirkusz füstben, mezőben,
a villanykörte-nyaklánc tető fenn,
emelkedsz föl ránk. Nézném merően,
s könnycsepped van lepedő-redőmben.

Megszaggatott lombod kutyaszájból,
hideg almafával teli sátor,
Éj, viszed e hóba fagyott sárról.
Csillagon vakul a harapás-sor.

Szállasz Csillagkert, tekintetünkkel,
rajtad menekül fénykép-másunk el.
Menekvő melléből tör a füst fel,
mögé bújtál ravatal-ezüsttel.

Lecsapódik ez a füst, bekerít.
Hallom, csendülnek benne vödreik,
loccsannak kannák, ahogy etetik
fújtató dögeiket égbelik.

Éhes barmok nyála, ó, a hajnal.
Anyám még kislány, fahéjszín hajjal.
Összecsurgatják hajnallal, hamvval
azok az ökrök, pehely arannyal.

Nem eszik azok ég arany ágát,
csak Béka púpját, Lóverő máját,
bakot tartó suszter szíjas hátát,
mocsarunk leégő kávéházát.

Megfagyott utak kövült húgy haván,
tébolyda-börtön lángja nyúl alám –
hogyhogy nem segít kis anyám, ha lát?
Vályúba önti gyönge magzatát.

Futok fagyott sikongás-nyalábbal,
fogam közt akadt varázsolással,
csőbe sülő százlábú jajával,
lángcsipke-kastéllyá változással.

Szikrázó égre a föld csikordul,
mintha bokám körül véreb mordul,
ég, ég a ház, nem tudom mikortól,
tűz, mint a madár száll haló porból.

Utolsó napom a régi házban

Anyácskám sem volt még harmincéves.
A ligetben óriás ácsolat.
Sikoly tekeredik rá a fákra.
Borzongat. S nevető semmivé lesz.

Puha madárkaratyból jön ismét,
cikáz a késhang. Kiszalad vérem.
Krétafehéren nézem anyámat:
lengve lép, mintha elszállna innét.

A pengehang már elolvadt, cseppen.
Cilinderbensőben selyemsötét.
Fák alatt gomolyag-moraj gurul.
Pihéjét jó lenne zsebre tennem.

Hóesés-némán hómancsú cicák
– szólnék anyámnak, de nem tekint felém –
embernagy egeret kergetnek ott!
Rámhuppan egy benti lámpavilág.

Előbb egy sátorhasíték lángol:
most bújik gallérba bent a bohóc.
Spárgát gyakorol a balerina.
Kakadúkürt fúj rám a homályból.

Dühödt pulyka lila lebernyege,
fölfuvalkodott pirosság vakít:
nádpálcával vernek bent kisfiút!
Ez a liget gonosszal van tele.

Menjünk, sírok, s anyám, jó Aranka:
„Szent Isten, merő láz ez a gyerek.”
Keskeny keze priznic-hűsen simul.
Szarvak kúsznak a fehér falakra.

Fogam vacog. Még egy sikoly kidob
fojtogató pányvát a fák alól.
S mint mikor zsúfolt tribün leszakad,
szilánkká hasad morajló titok.

Árnyékördög veri rám az ágat.
Haldoklik öregember és suttog.
Nyögve villamoslépcsőig követ.
(Télen temettük el nagyapámat.)

Otthon az oroszlánfejes dívány.
Zöld üvegpohár, rajta látkép.
Aranka, ki nincs még harmincéves.
S Iboly néni: álorcásan, ríván.

S a verandakönyöklőn nagymama.
Hamuősz hajba takarózva áll.
De hol kis néném, Szvincsák Ilona?
Máskor érzem, ha nincs is itt maga.

Máskor a ház énekében ázik.
A falak fölolvadnak, pezsegnek.
Még csak a hídon kopog a cipő,
de itt már énekel, hogy hiányzik.

Konyhában láda – félig már tele.
Ómamánk szekrénye már kiürült.
Este fuvarosok hangját hallom,
és könnyben úszik anyácskám szeme.

„Az a sikoly”, mondja, „nevetés volt.
Ha sok ember nevet: félelmetes.
A láztól képzelődtél.” Már ekkor
szeme nem szem: titokzatos rés volt.

Keserű füst kígyózott és rőzse-
pattogással égtek lovak, kutyák.
Ölébe akartam bújni! S dőltem
betonélre, lucskos utcakőre.

Belefértem volna gyűszűjébe!
Csak ne lássam, ami szeméből néz.
Másnap kiköltöztünk a házból.
Szemében már leégett az egész.

Előkészület

Kiterítettem magam elé a papírt,
mint ejtőernyős alá egy darabka
kisimított, puhára boronált földet.
Két öklöm levélnehezék-ólma mögül tekintetem
lefényképezte egy rátévedt muslinca utolsó pillanatát.
Szörnyethalt, mikor észrevette, hogy a
radírforgács alattomos szürke férgei körbekerítették.
Ahogy két szárnya a hátról végképp lecsúszott,
s hegyét a papírba döfve kimerevedett,
arra hasonlított, mikor egy fénykép szuggeráló
szeme elől a növekvő félhomályban félrefordulsz,
s elcsodálkozásoddal egy időben az okot is pontosan
érzékeled: fölsóhajtott a vázából kihajló virág.

Háborús emlék jelenéssel

(Anna és anyám)

1

(Csatatér temetetlen halottaival papírlapom hirtelen
megtelik.)
Péteri felől, oldalra dőlve égő szekér két kerékélen
robog a havon.
Mindig akad, aminek nekiütődik, házeresz, kúttető,
kapuszárny, gyümölcsfa.
Lángot fogott könyökükkel előrebukva, köröskörül
a törpebarackfák földre tenyérlő keze törik,
águjjak zsírként ropogva-sercegve égnek, s mezőnk
közepéből, honnan gyerekkézzel anyámnak pár
hete a magányos gyertyánt kiloptam,
most az erőtlen s avatatlan baltacsapástól
összemarcangolt csonkon, tört-zúzott tőkén
dörögve a rét fölé feszül a vakító lobbanású benzin
lángtörzse, lángkoronája.

2

Mintha a hadirepülőgyár szélcsatornáját láncos bomba
fölvágta volna,
akár a gyárkémény áll itt, s benne a szélgép
kattogva orkánt szív ki a földből,
csavaros-testű tornádó vijjogó spirálja
lisztté porlasztott kőesőt hullat,
s a vajúdó sebszájadék szörny újszülöttet
lökne ki magából az eltévednivaló korom éjbe.
Nem a tűz, a Háború szelleme lobog
a gyalázattal elmetélt tönkről a Köves útra,
az ezüstzöld lombú békével gömbölyült gyertyán helyett
a lángjegenyévé nyúlt facsonk tűzkígyói!
Ó, az Orgaz gróf-fejű lángfakoronát
a Mély megszakadva tolná ki magából,
s mintha a koromban nyögve, szájat harapva-szívva
feszítenének vasfogót a bábák,
a Föld méhéből kihúzott tűzgömb,
mint a mozgásba rándult víztükör képe
széthullámozva nyúlik, hegyesül tojássá,
emeletes homlokú csecsemő fejévé,
s a felkiáltójel-hosszú arcból a rémszem
sintértelepi hóban holtra s élőre mered.

3

Dermednek hiábavaló segítségkiáltozásuk szurokjában –
megközelíthetetlenül hevernek a hullák.
Kezükre lépünk. Fölhúzott térdükben tankcsapdák
betonkúpjának merevsége, ahogy tapossuk.
Vérrel bélelt kabátgallér roppanó deszkaként recseg
rogyadozó kislányléptek alatt.
Mint hajmeresztő régi tréfában kriptatető alól
kinyúl kampósbotjával az elholt, hogy
sír mellett osonó cimboráját bokában elkaszálja –
elhajított iszákról egyszerre fonódik bokánkra
a vállszíj, együtt ránt le a hóba,
a vonítás merevgörcsében megszirtesedett állú
idegen bakák közé.
A kivágott gyertyán helyén fogókkal nyomorított
csecsemőfej a tűzvészből gőgicsélve nevet,
mikor a vérszakállas katonakéz ráfordult súlya alól
kiszabadítom Annát,
s ökrendezések könnyeitől félig megvakulva,
a menekítő rémület vasmarka taszigál előbbre egyre,
mint korbácsütés a sorfal között.

4

Hinnéd-e, hogy még hajnal előtt
önként csúsztunk-másztunk oda vissza?
Buktunk a holtak közé, fúródtunk tetem mögé a hóba.
Anna szikrás-dacos sörényhajat
gémberedett ujjal gyömöszölt letépett sisak alá.
Lapultunk ott, két tetániába dermedt,
a visszafojtott levegő torkunkban akadt
jégkockájától fulladozva.
Míg horkantak a lovak az úton, brrr, brrr,
berregtek rájuk a hajtók durván,
s a nehéz katonacsizmák dühödt, gyors csikorgása
a szélső tetemek közt – jóságos Isten! – végre elakadt.

5

S hinnéd-e, hogy még hajnal előtt,
mikor a lovasokat és társzekeret
maga előtt új csapat, mint hóeke a torlaszt,
már rég tovagörget,
egy csupa sár-vér-rongy behavazott gyerek
derékszögbe zsugorodott anyókát
vonszol maga után a seregtől nyüzsgő útra.
Sintértelep palánkjából szakadnak ki,
s árkokba félrecsúszva szikrát ontó tankok elől,
Kelet felé igyekeznek,
szemben az áradással.
Az anyókafej s a botjára fonódó két kéz
mocskos gézhegybe burkolt.
A késővirradatban vörös és zöldessárga folt tör át
a pólyák fehéres-szürke rétegein,
vér és seb kenőcs-vakolat nyoma,
ahogy a kutyaólak közt a szétlőtt kötözőhely
véres vattáit és jódos gézszalagjait undorodva
tündérfejére s kezére kötöztem
a holtak fenyegető bámulása alatt.

6

A sorompónál, hol torlódás támadt, önkéntelenül
utat engedtek a hószemöldökű tatárok,
s egyikük, tán a tábori tolmács
– s talán szakasztott mása annak,
aki néhány órája éppen ott a sorompónál,
melléről Anna kabátját letépte –
idegen dallamú, de törött-szép hazai szóval
azt mondta a kisfiúnak:
Nincs messze már ide Vecsés!
Van ott kórház, iskolában.
Vidd a nénit! Csak kibírja.
S mert a két előrenyújtott pólyakéz a szőlőkarón
le, a földig tovább reszket,
s az előredőlt pólyafej is, mintha hajszál tartaná csak,
egyre lenyaklik:
Ki neked ő?, kérdez engem jászolmeleg szánalommal.
És én szeme közé meredve mondom:
Az anyám.

7

Te, anyám, ekkor vehetted észre, hogy fiad
az elesett útkövező befogadott gyermekével
nem fekszik egymásra terült hajjal, a kistestvért
kétfelől vigyázva
(hogy a Virág Benedek utcaiak tisztessége
se találjon kivetnivalót),
mégis álmukban egymáshoz érő arccal, arcbőrük
neked nyíló reggeli rózsáival.

(Egy Atlasz erőlködésével kicserélem
a muslincatetemet hordó papírt, rajta ezzel a jelenéssel.
Az új papír még tisztább, még gyűrtelenebb,
még tapintásra is selymesebb és lágyabb,
még gondosabban kiválasztott puha föld
az ejtőernyős ugrásához.)

Csalogató hasonlat

(Mint kukoricás)

Hófehér kukoricatábla. A hófehérben meglebbennek
sejtelemzöld levelei,
kivillannak a magukban-nevetés gyöngyfogsorával
a törésre érett csövek,
a jóízű, kipattogtatható csönd az arannyá
sárguló bajusz gyöngéd cirógatása között megkel,
fölgömbölyödik, mint sült-illatát, tojásarany teste
olvatagságát várva a kalács.
Nem hiszem, hogy hallja, amit gondolok,
mégis szeretném meggyőzni, amikor átszántja a semmit,
hogy nincs alkalmasabb hely a visszaérkezéshez
ennél a hallgatag papírlapnál.
Zöld és kék, és fehér ejtőernyője zajtalanul
beleveszhet majd. A csupa szélzörgésben,
örökös forgó-fickándozásban selyemhólyagú
ernyője csak káprázatnak tetszik.
Holdfényben, mikor úgy látni, mintha
puskások lopakodnak a kukoricásban,
s a csősz üres zsákként roggyanó szemhéját
kifehérült közepű szemére borítja,
hogy sötétje teremjen világot, mert csak a fénylés
és a mozgás kápráztatott oda nemlétezőt.
Ernyőd is előbb kisiklik a szemből,
mielőtt igazán lelappad,
és levéltőről levéltőre mély ráncokat vetve
hanyatlik a hátad mögé.
Mint a kötéltáncos alá kifeszített hálón,
fölnyúlnak érted bogjai,
a folyton bólogó magházbóbiták,
levélkarok, levélvállak fonódnak rád alóluk,
és egymást keresztezve hajlanak földig terheddel
a kukoricaszárak.
Mentők fölemelt hordágyadat sem tehették
óvatosabban a véghetetlen
kórházi folyosó fekete-fehér kőlapjára,
mint ahogy e zöld balerinák gyűrűjében
lassan földet érhetsz.

További hasonlatok

(Esik Világoson)

Esik. A világosi padlásszoba a felhő bálnagyomrában
összeroppanás előtti kajütfallal
– lassan rádöbbenek – a tó alá csúszott.
Az oszlopos víz a deszkarepedésben
cseppkőfürtben függeszkedik.
Mindenfelől a vízzubogás kimerevített állóképei
vesznek körül.
Ólálkodó vízfarkasok az eső egyhangú,
szálas nádasában. Zivatar-toportyánférgek.
Mennydörgéstől rázkódó ülepű viharordas
bámul rám merőn az esőcseppsorozatok
gránátrúdjai mögül.
Meddig nyer még belőlem áramot a lámpa?!
Meddig tartja vissza tekintetem a nyílt törés
ijesztő cápafogsorát a deszkafalban,
a redves szújáratokból széttüremkedő faliszt
fehér bélrózsáit
meddig tartja még össze
ez a Mindenek Ellenére Idehajlás a kisimított papírra,
ökleim ólma között, alul a fejem nagyobb
és rothadóbb göröngyével,
fölül a kőrák málló, mégis áthatolhatatlan
egével lelapítva?!

A papír üres, mint Füst Milán papírja,
aki egy sort sem írhatott anyjáról.
Üres, mint a zárka, ahonnan a kivégzés hajnalán
pribékje vállára hanyatló fejjel kilép a fogoly.
Üres, mint az Idő foszlékony angyala által
letörölt táblák az arcra dőlt sírköveken.
Üres, mint a halott anyáról verskoszorúval telenyomott
könyv a zúzda és a szennymosó gépek sorfala után.

Recsk-szülte sárkánygyík

Üresség körül szavak. Szavak, képek és gondolatok.
Ész és szív szánandó bakugrásai.
Költészet. Aranyfényű horpadt pléhe a rozsda
vöröshangyáival bemászva.
A húszéves Gérecz Attila ötliteres paradicsom-
konzerve Recskről.
Színültig tömve Böndő tizedes konyhaszögletének
moslékoshordajából.
Mákos csík és csíkos tokány egymással keveredve
hurkolódott félig kilógva
és fejjel lecsüngve a pléhdobozról,
mint Gogol száradó kísértetei a templomfalon.
A tüskésdrót között, a senkiföldjén
szélnek eresztettek minden idomított ebet
(ó, hány versben hány fénykép róluk!),
de mint a víz tetején, Attila köztük
árnyéktól-árnyékig hatolt.
Persze hogy nem járt (Istenem, hova tűntek
a biblikus napok!),
inkább csúszott-mászott hasmánt,
Recsk-szülte sárkánygyík,
százhetven centi hosszú százlábú térden és könyökön,
és negyvennyolc pár láthatatlan
páncélpikkelyes kurta karikalábbal
nyomult előre a holdsütötte barakkajtón,
a golyószóró célzókeresztjével
négyfelé hasított üregen át
a szögesdrótkerítés anya-medencecsontnyi rése felé.
Foga közt koppant az üres konzervdoboz,
de száz lábán vonagló törzzsel
alvó ávósok álomkáprázatait kikerülve
– nehogy a lapockacsontok kopasz borotvája
kárt tegyen bennük – araszolt tovább
kitóduló lélegzetük ölbeli gida- s báránycsapatja között
a konyha felé.

Mindnyájunk Anyja – anyám

(Az őr álma)

Az álmok tojásdad léggömbjei a hálótermek ablakain
sértetlenül imbolyogtak.
Papírtrombita tutulásban fölvillanyozva kattogott
a búcsúbeli gyorsfényképész masinája.
Mint csupabegy tehenek, a galambok minduntalan
ide-oda hajladoztak,
s közöttük elsuhant és átbillent a kék-piros hajóhinta.
Búcsú felett a futballpályán két angyal tartott
címerpajzsot.
A gesztenyebarna hajú karikaszájjal énekelte:
Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.
A dióbarna hangja mély és telt volt:
Fel! Célozz jól! Tüzelj, tüzelj, tüzelj!
Ó, ó (nevetett az álomlátó,
és a sodrony megpendült alvó teste alatt),
szövi már édesanyám az angyali szájból kibukó
sok zenehangot búzavirágba, falvédővé.
Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem
– nefelejcset foszlató
régi, varrt betűk, milyen töredezett-kikoptatott
az agyonmosott cérna szála.

Mama! Hogy görnyed a teknőbe hétrét!
A disznóól széldeszka kerítésén át
a hízók kitátott, hájjal bélelt metszőfogai közé!
A kerekes kútba
a sikoly nagy ezüst uszályával közülünk,
azt mondja, mindjárt beugrik.

Amikor a föld végében a kapára ráhajoltál, a Nap felől
gesztenyebarna volt a kontyod,
észak felől mélyebb, dióbarna – hogyan,
hogy mikor a petróleumlámpa előtt
a fiadnak címzett levélből kiemeled fejed,
kontyod olyan, mint a korommal megesett hó,
mint az összevissza firkált papír, mint egy kusza,
szürke drótakadály,
szálai közt a Téllel.

Nem hallom, mit mondasz, de szád mozgásából
kiérzem, azt mondod:
Légy kisfiam jó. Eszedbe jusson, mit tanítottunk!
Állod-e becsülettel a helyed?!
(Ejnye, ejnye, csóvál fejet az alvó; tettet
felnőtt neheztelést,
de szeme sarkából keresi a vastag berlinerkendőt,
hogy a kérdőn megemelt
madárvállakra terítse, mert látja,
a fény körén túl állhatatosan havaz.)
Úgy, úgy, bólogatsz. Fejed fölött
a lesöpört padlásról hull alá a hó,
és látom, ahogy a berlinerkendő alatt
szárnyad megered, szép, széles tollai
lapjukkal kifeszülnek, és egyszer csak ott állsz
a futballpályán a csúcson,
a címerpajzs két oldalába kapaszkodva.
A gesztenyehajú angyal (és a kontyodon
nincs egy szem hó sem!) azt mondja:
Uraidnak köszönj előre! Tedd becsülettel,
amivel megbíztak!

S a dióbarna eltökélten fújja dolgom:
A rabot ne csak őrizd, hanem gyűlöld!
És messzire néz, mint az őrparancsnok.
mint gyerekkori ágyam fölött az esti imádság,
a sztálini idézet!
(S kezét szétvetve elragadtatással fordul
álmában az alvó.
Anyja szájában megédesedett a mondat.)

Ekkor a magasból a szem földre téved.
A búcsú mögött, a ház mögött,
a kémény árnyékával átszelt híd mögött,
a szomorúfüzek kifésült hosszú szálhaja mögött,
a kihunyt asztali lámpás kerek, fekete hátterében
a berlinerkendő csügg a válltalan semmi vállán.
Ó! Mama! Hát ez vagy? Ez a kis domb most?!
De ettől kezdve nem hópelyhek szállingóznak.
Minden csupa krumplivirág.
Könnye sötét sómedreit átderengi,
borosta közé lopakszik a fehér szirom.

A szögesdrótfal anyamedencecsont-­rése

A konyha moslékoshordajától araszol vissza
a sárkánygyíkifjú.
Foga közt lottyan a csurig-töltött konzervdoboz,
vonszolódó alja kavicson csörren,
ragacsos pléhnek magház ütődik, szétreped,
magvai beletapadva kitüskézik a horpadt fémet.
Háttal álló őr mögött, a szögesdrót alól nyomul
mázsányi pléhdobozával az idomított eb zónájába,
méz, kondenzált tej, pörköltszaft és káposztalé
– kátránysűrű loccsanású szagfelhőben csúszik-mászik.
Hol az eb? Az egész falka ki után liheg?
Fehér foltos, tükörfényes nőstény agár
– őrangyala? – csalja messze, titokzatos vadászatra?
Süt a hold, csillog a tartály
moslékkal telt tonna súlya.
A szögesdrótfal anyamedencecsont-résében villog.
Nem a méhig vissza, csak a fabarakkig.
Mégis, mintha a vajúdó tüskésdrótfal
új magzatot lökne ki magából.
E csontig cafatos könyökűt,
a vér-sár-iszaptól vedlő térdűt,
a moslékpofájút. Uborkasaláta tejzöld csillagaival
verejtékező halántékán fölékszerezte.
A tojássárga aranyrögeitől kutyatej-üdén
sárgállik üstöke.
Verocchio bronzánál tisztább arányú lelke:
újszülött.

Mindnyájunk Anyja – anyám

(Fogolytársam álma)

Halottmosók mozdulataival tisztába tették.
Medvekörvonalúak álomba ringatták.
Disznóárnyékok a pléhtartályt szívlapát-nyelvükkel
kívül-belül kifényesítették.
Végül rossz sarkantyúként rekedten megzendült
Attila priccse alatt.

Ő ólmosodó, engedetlen lábakkal a dobogó
legfelső lapjára fölkapaszkodott.
Tudta, két hófehér mókus tűkarma
habos-pirosra csíkozza combját,
s apró tűfoguk újra és újra csipetnyit kiharap
a térdkalácsból.
De a mókusokat eltakarta bojtos farkuk.
Selyemszőrű puha farkat a bajnok dicsősége.
A hurrá nyújtott nyakú madár-áramlása feje körül.
A hímes ruhájú lány,
ki fölnyújtott ajkának bársonypárnáján
a Stadion óriás Kohinoor-csókját szikráztatja szeme közé.
S a galambősz lord (bárd? Cook kapitány?
Saljapin a Godunovban? Torquemada hermelinben?),
ki széles szalagon lecsüngő aranyérmet ejt mellére,
benne dátum koszorúban,
s a tükörfényes felületben százezernyi királyportré:
a Stadion önarcképe.
Kétoldalt a másod- s harmadbajnok
ezüst- és bronzvigyorral vicsorít rá.

Akkor két ezüstgyűrűs fekete botra dőlve,
míg fekete-kesztyűs kézfején a fekete fátyol,
mint kövön szétszabódott, rongyolódó vízesés,
lezuhog a cipőorrig,
fekete fátyolcsokros kalapban
és fekete mandzsettagomb-villogásban
fölnéz fiára az anyja.
Anya!, mondja dobogója tetejéről a gyermek,
s józan ésszel föl nem éri,
hogyan érhetett el idáig. A térded!, szól az anyja,
indulatot kurta szóba fojtva.
Nagyon jópofák, Anya! Egész napjuk csupa játék.
Ezt mondja a mókusokról,
s a két bot koppan. S a kesztyű a fogantyúkon
megcsikordul.
Nélkülük nincs dobogó sem, súgja lassan, fejlehajtva,
s a Stadion már rég üres tér.
Mint kiszáradt ciszternában a két utolsó
vízcsepp gömbje,
reszket a dobogón ő, s anyja, két botra dőlve.
Nagyon messze a kijáratnál, honnan föltartatlan
köd hömpölyög be a gyepre,
trombitaszóló ökörnyála meg-megcsillan,
mint nagy magasból repülőszárny.
Indázódik, lopakodik – egyszerre csak
petúniatölcsére fut Anya köré.
Mikor épp a botját nyújtja, s ő bajnok-kezén
s a boton járva
– Hiszen ez nagyszerű! ez a bot jár! Anya! –,
lebotorkál a dobogóról.

S csak akkor látja, hogy otthon ünneplőn leng
a perzsaszőnyeg,
s a leterített mellvéd fölött Anya repül.
Lent a mélyben fölzászlózott
hajók úsznak, s hófehér nagy kalapjáról
eloldódik fehér fátyla,
és súlytalan csípőjét riszálva
hempereg a szélben hosszan
a bámészkodók feje fölött.
Anya!, mondja újra, s fejét a magas nyakú
blúzzal fedett vállgödörbe ejtve érzi,
mint flamingók és kócsagok, e régi képek,
mint meggyűrűzött madárlábak
fölrepülnek, elsuhognak a petúniák lugasában.
Őbelőlük, a kiürülő madárházból.

A zöld villamos utasai

1

Papírüresség körül szavak, szavak.
Költészet szemétdombja.
Gyanús csavargók, egymás titkára ragasztott mancsú
fogdmegek Cséri-telepe.
Leplezetlen kételkedés kérdezősködései
összetépdesett és összecsirizelt jegyzőkönyvoldalakon.
Gyanú: hitt Ő bennem? valaha is hitt Ő bennem?
– és vád: sohasem hallottam énekelni.
Talán jobb lett volna festő lenni?
Gaál-Rátkay-Kondor együtt? Csontváry és Gulácsy – én?
Uccello csaholó vadászebe nyomán járni erdőt,
s Piero della Francesca Sábájánál
kevesebbel nem érni be az ágyon.

2

A Wimmer fordrász síkmodorú segédje
a zöld villamos peronján csak ámuldozott:
Bámulatos, Aranka nagysád, bámulatos!
Hogy „egy vonallal”!… És tetszik látni?
Ahogy a levegőbe… Micsoda villámrajz ez!
Ugye, uram, ön is csak bámult? Ön is látja az orrot,
mint mi, egyetlen vonallal kanyarítva a semmiből itt!
Hogyne, mondta a toprongyos úr, és cserepes
sziksó-arcból ide-oda imbolygott a tekintete,
mint ő maga, robogó, vad szardíniás dobozunkban.
Hogyne ismerném föl Jumbót azonnal!
Fiacskám, ormánya kész remekmű! Még rojtos fülét is
lássuk! Hadd lám! Akkora, mint az ágyterítő, nicsak!
Már megbocsásson, de ki az a Jumbó?,
tát szájat viplafogakkal a segéd,
s csapja is elszántan össze, nehogy a légy,
ha beledongott, még kirepüljön.
A Jumbó? Hohó, zötyög a rongyos kedélyesen,
hát elefánt a Busch-cirkuszban.
Csak nem azt akarja mondani, hogy nem látta még
tisztelt felesége- s kisfiával?
Mindazonáltal szakasztott ilyen az elefántormány,
tanusíthatom!
És semmi kétség, az én kislányom nem tudná így
kimutatni, se itt, se otthon, irkájában.
Balkezes és kissé félszeg.
Mert vakmerés is kelletik így,
peronon és levegőben, nemde hölgyem?
Elefántorr!… Cirkusz!… Jumbó!…
Uraságod OTI-ban járt? Szemorvosnál?
Netán: betegsége farkasvakság? Hisz szürkület van,
kitörhetett!
Mi másra gondolhatnánk, e tisztelt hölgy a kisfiával,
s én, kit szakmám szerencséltet barátjuknak?!
Mi itt, kérem, a drága Dédi kézvonását vitatgattuk.
A Művészetet, hogy meg ne sértsem,
s ez a gyermek, ahogy látja
(nem iskolás ő még kérem), a lényeget előbb szóval,
majd levegő-rajzán tárta megteremtve szemünk elé.
A hihetetlent: elhitető „egy vonallal”.
A titkot, uram, bámulatos rajztudással.
Hát nem férj-feleség? Ó, pedig mily összeillők!,
buktatott bánatba micisapkát fejestől az utitársunk,
és a párbeszéd szép csöngetéssel megszakadt itt.
Leszálltunk a megállóban,
és sietősen, mert sötétült, megindultunk hazafelé.

3

Útközben elefántháton ültem. A cirkuszi zenekar
fölállva tormbitázott,
s páholyában dédnagymama elmerült a rajzolásban.
Wimmer úr segédje hosszú,
színarany bottal mutatott rám, és fényes-zománcú
tölcsérbe kiáltozta előkelőn:
A talentom! A talentomja!
Az első sor tele volt toprongyos utitárssal,
és rengeteg balkezes kislány ült még,
kik leesett állal lesték,
hogy dédmamára pislogatva orrokat rajzolok
– és mindet egy vonallal – a cirkusz ponyvasátorára,
hófehér elefánthátra magam köré,
s egy balkezes kislány irkájába is rajzoltam lágyan
szeplős végű, tömzsi orrot.
Egy pillanatra orraim közül kitekintve
egyszer anyámra lestem.
Nem hallotta a zenekar trombitáit.
S a párbeszédet a villamoson? Szavaimat
a dédi-rajzról? Hiszen neki mondtam!
Hitt Ő bennem? Valaha is hitt Ő bennem?
Sohasem tudott énekelni.
De legalább nevetett volna rajtunk!
A hízelkedő borbélysegéd műértésén!
A zöld villamos peronjára
vasárnapi elefántját fölléptető rongyos bácsin!
És főként rajtam! Arany zabla- s kantárhiúságon!
Peckes billegésen a két zenére!
Hát nem mindegy, hogy elefántorr vagy dédi orra?!
Kinek-kinek mi testesül:
az az övé. Azt dicséri, amit meglát.
S ki láttatom azt, anyám,
nem vagyok-e elefánton megérkező rajzolód is?
Ki zsámolyt rak a lábad alá,
és mindennap kétszer lesz ebéded,
hogy föl ne kapjon a szél, Madárkám,
az utcavégi két platánfa zegzugos
és sóhajjal telt Chambord kastély tetejére.

Antivers Kraitz Arankáról

(Adatok)

Vörös gyűrű, vörös gyűrű, Kossuth, később Lenin falva.
Élt egy nő ott, Kraitz Aranka, 70 évet.
Rokkant apja szívasztmája
(mocsár, mocsár, Brianszk fái)
Klapka utcát, Csorba utcát lázba rázza, szétzihálja.
Faltól falig űzött cinke volt az anyja.
Nagyanyámat apácái úgy nevelték,
összekötött ujjai közt papírcsíkot gyújtogatva.
Nyolc babát szült, két halottat.
Karcsi meghalt torokgyíkban.
Kis drogista-fia, Sándor s menyasszonya tüdővészben.
Iboly púpos. Csu meg sánta. Tuli bátyó,
ház szarkája, morfinista. Gyula s anyám tüdőbajos.
Harisnyagyár gépei közt élt Ibolya 40 évig. Órásinas,
susztersegéd, Csuból végül reszketegen lett egy portás.
Tuli a vad géplakatos.
Gyula zsákolt, csavargott a Dunántúlon,
őrizgette Szivonicsék teheneit.
Noufer pap dombja alatt féltenyérnyi bérelt telken
árvácskával, violával, krizantémmal kertészkedett.
Mauthnerék üzletében kiszolgáló volt az anyám.
Később hosszan, nagyon hosszan kiszolgált
a Vörösváry s Társa cégnél.
57-ben a Közértből megrokkanva menesztették.
700 forint nyugdíjával háttal ült a
gesztenyefa-pagodáknak.

Két műtét közt Tuli nősült. Menyasszony a főnővér lett.
Tőle várta mindennapi morfiumját.
Cipőgyári Szvincsák Ilon felesége lett Gyulának.
Gyermekágyi lázban halt meg a harmadik szülés után.
Halott magzat vonta földbe.
Hitelt ígért Schröder úr a koporsóra. Ravatalát
üveg zárta légmentesen.
Tűszúrásos ujjaival ha kopogtat koporsóján,
meg se halljuk,
olyan vaskos, titokzatos kristálygömbben lebegett el
szemünk elől.
Gyula nem volt harmincéves. Két gyermekét
Iboly s anyám kézen fogva kihozta a temetőből.

Anyácskámat lánykorában idegenek környékezték.
Bécsből jöttek: mosónő a rossz fiával.
Előbb lagzi várt anyámra. Buzgón cipelt anyós ágyat.
Lámpást gyújtott, mézszó pergett. Utóbb
számba tömte vad dühvel a pelenkámat.
Sírt a karján fűzfakosár, futott anyám.
Előttünk és hátunk mögött felpörögtek
portölcséres búgócsigák, szél viharzott.
Egy féllábú trafikosné – járt a híre –
tartotta ki apám később.
Hideg, barna úriasszony, féltestvérem, Jolán anyja.

Házasságot nem számítva, sem a kórház kis-halálát,
sem a tolvaj Tuli útját,
sem Gyulának jutadombi cigánygödrét,
élt a család ’18 és ’60 között, csigalassan csúszva lejjebb.
Két öreg ágy öt alvója. Nyugszékében átkuporgott
üveg-telek hava Anyán.
80 éves szekrény és ágy. 70 éves mozsár rézből.
40 éves ágyterítő, 20 éves a télikabát.
Warholcz szatócs tintával rótt számoszlopa,
hitellajstrom. S jelenetek, jelenetek.
Szentostyányi hiperbolos tablettái nagymamának,
s nem hall, nem lát: szem krumplival
működtetett fejhallgatós rádió a nagyapámon.
…S várva anyámra, szennyesládánk öreg ruháin
mindig elalszom.

Anyám-Aranka kenyéradóit híven szolgálta.
Osztályösztönből sem lopott.
Illyés époszát e tárgyban alighanem nem olvasta.
Üldöztetésben őrizte, amit rábíztak.
A Vörösváry s Társa cégnek 48-ban volt mivel hát
hiánytalan útra kelni.
Belgiumból, Luxemburgból hébe-hóba
karácsonykor csomag landolt. Hála. Hála!
Málló nagyestélyi, tollboával (elázottan).
Könyékig ér a bőrkesztyű, csipkebetét (alig rongyos).
Le-föl járó pávaszemmel kipettyezett slafrok foszlik
(fölmosónak).
És füstszínű a festett-hajszín nylonzokni,
nylonnadrág futó szemmel, sok-sok lukkal, bélésképpen.
Gyapjú ujjas? bélelt csizma? szövetkabát?
kevés kis pénz? Soha! Soha!

Kraitz Aranka ’48-ban lett közértes. Csupa ész volt,
fürge szem és szorgos ujjak.
„Érte éltek” – legalábbis most, utólag. Most utólag
tudni vélik: kiszemelték réges-régen.
’49 tavaszában kidobták az üzletekből.
Krumplit mért a csarnok mélyén. Zsákolt és mért.
S miért? Miért?! Anyja maradt bebörtönzött
gyermekének.
Tél jött. Baj lett.
Eljött érte ifjú énje, kitől fia
négyévesen holtra rémült.
Pofacsontra feszült bőrű, holdudvaros szemű nővér,
a lecsüngő tekintetű Tüdőbaj jött.
Eddig csak a jelre várt ott Törökbálint
kórházának matracain.
Orvosságszag lengte be a Klapka utcát,
leánykori köntösének bársonyát is,
azalatt, míg csont és bőr lett.
S hogy kövéren, göndörödve érkezett az Igazgató,
s jeges zsákkal birkózását szakértőként egyre nézte,
hát nem jutott eszébe ott Arankának száz erénye,
csak egyetlen egy hibája: az én anyám.
Igazgató s igazgatók kövéredtek, göndörödtek,
s lóvérvörös hazámból, hopp! – kifeledték.

Hogy lehet ez? Hova mehettek nélküle?
3 évig nem tudta Ő, fia hol van.
Aztán utazott a beszélőkre.
Vásárcsarnok – tüdőkórház.
Vásárcsarnok – börtön Vácott. Hét és fél év.
S mit meg nem ért! Fia szabad.
Szabad? Meddig?
Gyula telkén bújdokoltam, disznóólak üregébe
húzódva a téli csillag kése elől.
Hihetetlen, de megélte: újabb hét év, s kiderült már:
vak igazság baklövése voltál börtön! Ültem, és hiába ültem.
Kraitz Aranka hol feküdtél?
János-kórház jégmezőjén?
A Szabadság-hegyen vártál?
Mátraházán?
Fűzérradvány fái mögött?
Egyre hosszabb börtönei következtek: tüdőkórház,
tüdőkórház.
’73 szeptemberén, hallgatagon, szelíd szívvel
szavatolva csak megőrült.

S jött december ’75-ben. Ágya előtt ügyeletes
orvos állott.
Halálán volt.
Éheztették, szólt az orvos, böjtre fogták.
(Bizony, Hazám, igaza volt, éheztetted, böjtöltetted.)
Gyűlölte az orvosokat, kórházakat, hideg tűik,
hullaevő sirályukat – szóltam én is.
Lángba borult arccal álltunk.
Mentő vágott Szabadság-hegy dűlőjének.
Hat nap múlva anyám meghalt.

Vörös-gyűrű-Erzsébetre hamvvedrében megérkezett.
Temetőben elvadult tér törmelékkel teleszórva.
Bedugtuk az ormótlanul meredt beton
egyik nyitott almáriumfiókjába.
Szónok nem volt. Heves, vörös drapériát
képzeletem nem terített urna elé.
Hullafeszes fajankók sem roskadoztak érdemérmek,
zászlórendek nagytokájú párnáival.
Pedig dülöngélő részeg kántor énekében
gyermekedet búcsúztattad
munkásosztály, vörös gyűrű, Pesterzsébet.

Körös-körül madár az ég

1

De ha ez már úgyse vers itt! És te, versem,
úgyse kellesz!
Se fönt, se lent, se odakünn, sem hazádban,
Gaál Imréstül kiebrudalt, szülőfészked ugaráról csak a váli
rengetegbe deportáló cimboráid gyűrűjében
futva körbe, mikor a fák újra égnek!
S az uccellói kutyafalka szívbe döfő vonítással
szegi be a sintértelep szét nem oszló hóbakáit,
s kutyanyelvek melegében halottaim fölragyognak,
szemük tükre néz a tűzbe;
van mit látni: a Kosuti leszállott a sírkertekbe,
ég a régi városháza két tornyával,
szemközt meg az Uránia mozi porrá.
Ég a váli erdő mélye!
A vak Múlás betöretlen csődörének ürülékét
anonymus-arctalanul teregetik lábunk
elé szorgos kertész ördögeink.
Hímvesszőnk, mely egykor üde aranyág volt –
s lett belőle patkány füttye.
Rohadt akna, kloáka-út: sósavba lejt meredélye.
Lányöl-völgyünk, csók-ól-kagylónk,
szentségtartó lágy szelencénk –
gyűrűibe beragadtak csorba pengék, késszilánkok.
„Szívem alját dörzsöli épp csikófejed!”
Magdolna szólt – ki nem hallja?
S széthullt a szó gőzölögve, verébcsőrnek kínál magvat,
göröngyöknek férget és zsírt.
S lázpecsétünk annyi szóra!
Emlékeztek a viasz-más tribunarcra?!
Koszorúra?! Szemtüzére?!
Angyalságra esküvésben szegénységünk rózsáira?!
Nézzétek, a kivájt szemből füst kígyózik,
lángnyelv szisszen!
Nézzétek, a makacs állból kimered a
trágyahányó villafoka!
Ó, a pecsét! szívünk pajzsa! Arcképünkkel szétszóratik,
megtrágyázza gyehennánkat.

2

De ha ez már úgyse vers itt,
nem a fönt és nem a lentnek fitymálása miatt nem vers
– magam miatt, ördögeim! –,
és ha ez már olyan pénz itt – Zrínyi Miklós száz aranya!,
pénzbeváltó nem fér hozzá, csak a halál,
ha szablyaél dolmányt hasít, s szívtájon a
fölhabzó vér aranyat mos gyilkosának lába elé:
– a megölt fizet! –
cimboráim, kifehérült sárpofátok gyűrűjében
– vagyis magam – csorba sarlók, tudjátok meg,
olyan lenne Róla a vers, mint patkányevés aranytálon.
Mit beszélek? Patkány tálon?
Rongyosodó patkánytetem szőrei közt szedni meggyet
– ilyen lenne!
Émelyedem szépnek írni. „Cigány nő ez”,
mondta egykor fiam anyja, nagyvágói burzsuj-ormán.
Anyóka a Klapka utcán. Ősz bogárka.
Poros héja kerék-törött,
cipel hátán fél halált és bogárvére szivárogva
ezüstöt hány
– mint halott lány menyasszonyi hab-uszályát –
maga után.
Húsz éve is ilyen volt ő.
Harmincnégy és fél kiló csak. Cigarettás.
Füstkísértet lepleibe burkolózó.
Egyiptomi sírkamra-árny,
sakál- s féregszelidítő.
– Na, menjetek fenébe a versetekkel ékszerészek!
Pórusain kristályultak a fájdalomcsillapítók.
És halottan, a kis nővér iszonyával körécsavart
lepedőből kilátszó bőr:
olcsó, tágult kreppharisnya,
lecsúszva a testről mindjárt.
Hetven évből negyven évig csak öreg volt.
Bajtenyészet. Kéretlen és kívánatlan.
Feslő szép Hús, királynődnek ezzel vége.

3

„De a lélek!”
Csörömpöl a szemgolyótok, szemforgatók!
Mintha csak egy, nem pedig száz, száz és ezer,
80 ezer lakta város, 10 millió lelkes ország,
milliárdot hordozó Föld
apródonként tőrbe csalva, kútba ontva, csőrnek
vetve!…
Fehérbe varrt elesettek hegye sáncol,
és a Pestis száncsengői csengnek-bongnak
át a hulla-torlaszokon.
Jó anyámból nem avatunk Mákkirálynőt, gömbfenekű,
cukorsüveg-mellű csábost,
ki megszoptat ópiummal, hogy álmodozz, emberiség!
Lelke? Visszavonulás volt. Folyamatos csatavesztés.
Hullakazal alján légzés.
Rózsakert is? Valahai rózsakert is. De mikori?
Dér-előtti. Rózsafejet szelő kardok
villámával beborított – gennyesedő rózsaszárak,
megfeketült sziromszervek.
De „a lélek?”…! Nyomorultnak csak hiánya.
Szabadsága.
Hogy csalhatná tömlöcébe?
Cimborák, ti! Hát komolyan azt hiszitek,
legjobb léleknemesítő, ha valakit arcul köptök?!
S böffentve a hóhér, aki negyven évig fakereket
csavart testén, s szőlőhúsát présbe fogta,
várja most, hogy szentet préselt?!
Általános iskolások tankönyvébe illő ábrát?!
Ím, az Embert, nagybetűset.
S a lelassított kivégzőgép fogantyúját vezénylő mancs
nyitott koldustenyerével
esengi a jóvátevő sajátkezű aláírást.

4

Így tehát vers, Róla: soha!
Ó, ha élne! Kútvíz-verset, kenyér-verset,
napfény-verset, Hold énekét,
gesztenyefa-pagodából hívó csengést kéregetnék,
jó költők, ti, cimboráim, ördöngősek,
kitelne az évezredes kincsestárból egy-két verskép,
hófolt-dallam,
illatozó fenyőfaág Madonnámnak lábaihoz.

5

De ha ez az „úgyse” verse, úgyse-kell-vers,
cimboráim, tűzgyűrűtök váli mélyén
torpanjatok meg egy szóra. Mivégre volt oly kicsinyke?
Oly súlytalan, mint a széltől meglebbentett
gyöngyszürke toll?
Fészke nem volt. Szállni nem bírt. Másnak látszott?
– Két malomkő őrlete lett.
Mégis, mégis: madárszülőm szárnya rajtam.
Honnan kél a szegényember? Honnan támad?
Ó, a váli mélyben látom,
lopakodó ördögeim, mögöttetek egész sereg
ereszkedik földi rögre.
Mint korom a gyárudvarra.
Surrognak a madárszárnyak, tűzbe hullnak,
vízbe vesznek.
Egy-egy csizma sarkantyúján szétkenődhet test is, szárny is.
Levegőben gúzsbakötve, lenyakazva,
örömöket amputálva,
az éneklést kiherélve,
két kemence közti távra kifeszített futószalag
várja őket.
Pasaréti villasarkon fölbukkanva csapdos szárnyuk,
váralagút szája ontja –
madárszülők, mint az anyám. Fél szárnyuk ég,
másik csonkolt.
Benéznek a kirakatba: nézésük is szárnytoll-vesztés,
légzésük is pelyhet hullat.
De nézzétek, ördögeim: körös-körül madár az ég!
Végtelen sok szárnyat látok!

Imádság sötétben, megvilágosodásért

1

Az ész vezet engem? S Ariadnéd, értelem,
hol húzódik a zeg-zug folyosó hajlatába?
Láthatatlan, mint nappal a Hold. Ám, amint elhagy,
s szemerkélve,
majd sűrű cseppben, majd vérömlésként zuhog rám
a szuroksötét,
s benső világom hajladozó gyertyalángja társtalan
és tébolyodott
gyerekszemként átmered a kezem rácsán:
látható szép holdvilág lesz,
alászáll a sötétségbe, hágcsót hajít,
olykor egész miseruha-fénypalástot,
kicsiny lángom erre omlik, s mint a cérna
– millióból egy – öltése, beszövődik
tán az alfa hurokjába, talán feljebb, az ómega talpa alá.

2

Sírásommal, mint reflektorok körbe a repülőteret,
kivilágítottam a hófehér papírt.
Gyerekkor, kukoricásod suttog rajta érintetlen.
A cím, mint kiskapu fölött az Istenhozta,
a tizedik sor után, szegélyre róva kész volt:
Az utánad hajított ejtőernyő.
Nem, nem húzom át vastag tollal.
Szurokhordó, fejembe ürítve fenékig – ez vagyok hát?
Ki? Te hajíthatsz (!?) s épp ejtőernyőt (!?)
s épp Őutána?
Hát ki vagy te, hogy máglyára hívod, mikor szereted?
Neki adnál ugróleckét – hová?
Vissza? – sár-Erzsébet odúiba?
A kiszabadult borjúebek foltos hátát fésülgesse?
A latrina padját mossa, amíg nem kezd ezüstleni?
S az esti, görbelelkű szomszéd szenesektől
nyihogó kerekű kordét kölcsönözve
vigye ki a fiát-menyét, fia fiát Soroksárra,
és temessen zsírpapírba markolt méccsel,
szélzördített szemük közé világítva?!

3

Csakugyan te lennél, aki szólsz, és ugrik?
Nem szánnivaló hókusz-pókusz a költészet
a sírja mellett?
Gyermekdalod, csavargó! Őrületének legfakóbb jelenése
szemkioltó fényességgel ronthatna rád!
Azért, mert köpsz a szófacsarókra,
az elmeélű szóbagzóra,
a szószelidítő cirkuszosra,
az aprófa-szó hegyezőre,
már azt hiszed, hogy kiválasztódsz?
S mert „se fönt, se lent”, hát azt hiszed,
hogy elbírod az Igazságot,
míg dagadó Léger-izmok kiugratják bámulatos békáidat
– hölgyek, urak tessék, tessék! –,
és leölt bárányként gőzölög a karjaidban,
ahogy a semmiből rezzenetlen leengeded
görnyedező anyókádig,
kenyeret kiejtő keze közelébe,
a rosszul befalazott urna fülkéjéig?
„Feketedj-meg-mint-a-virágok” – sötétség van.
Képzelj el egy világot, ahol a hóesés is fekete.
Nem tudod elképzelni?
Pedig odaértél.

4

Ó, Holdam, Kivilágított Hajóm, Ariadném tekintete,
lelj meg engem a sötétben.

Az átváltozó

(Gí és anyám)

1

Másodperc az évmilliókban.
Gyertyaláng a Fény méhében.
Fű a mezőben. Fű a mezőben.
Te mindenben elveszőben, beleveszőben.
Mindent átszősz, minden porszemben lámpást gyújtasz,
elmenőben-visszaérkezőben.
Körös-körül újra égnek a fák? a Köves út?
a sintértelep? És nincs kívüle más? És nem lesz kívüle más?
Csak jön a tatár, a sorompónál áll (?)
és meggyújtott szurokfolyam a nyáj,
csupa tövis-szúrta szem,
tüskevájta száj (?)
s: Mutasd a lányt! – dobbant a láb (?)
– de kifogytam ötleteimből már.
Mérgem, gyilkom, akasztókötelem szétfoszlott már.
Nem falatnyi kenyerem, korty vizem ő –
magam vagyok: én vagyok a lány.
Hogy adhatnám testem-testét?
Szememből a kéket, szívemből a vért?
De hát kit rejteget az ifjúság? Gí kalapja, a tengerkék,
csizmája a virágos, a napsikálta fehér gallér?
Gít fogom a kisujjánál, őt viszem ott.
De sziklát zúz szét foga között,
úgy taszítja el a tatár:
„Maskarába dugtad anyád?!”
És csörgősapkát nyom fejébe, röhögése hermelinjét,
„fussál bolond”, nyit ostorával keskeny rést a jövendőbe.

2

E meg-nem-történt megtörténtet tudod te jól,
aki nem vagy.
Madárszülőm, a szárnyad érint elmenőben,
visszaérkezőben.
Ki minden porszemben lámpást gyújtasz, lámpásodtól
hogy halványulnak, ha körös-körül égnek a fák.
Vízfestmény fák?
Fekete játékerdőn játéktűzvész? játékebek?
játékholtak?
Hova nyílott, az Időnek milyen titkolt
terme nyílott meg előttem?
Ő, ki nem falatnyi kenyerem volt, hanem Testem,
énem párja – Te lettél a sorompónál:
múló percig kívánatlan anyó arcú,
menekítő álarcodban.
De itt e titkolt Idő-tisztás széles-lapu füvesében,
páfrányosán,
ahol végtisztesség patakmosott terítőjén,
mint méhedből érkezőben, pihenek az égre tártan,
ő tesz engem karjaidba, míg minden percek elperegnek,
anyaszívű asszonyi jóság,
Ő tesz engem halálomnak bölcsőjébe.

„A szentek bevonulása a városba”

 

Egy pesterzsébeti európairól

(Hódolat Gaál Imrének)

Gaál Imre! Szilvakék zakódat kitisztogattam.
Ez a vörös agyag nemcsak besároz, fest is, ha látod.
Lesz mit takargatni foltos könyöködön.

A lacházi temetőből, hova előhívlak, temető az csak.
Nincs mitől félni. Jöjj, halhatatlanok leglustábbja
csöbörből vödörbe, a mi ünnepélyünk kellős közepébe.

Huszonegy éve, télen,
mikor a köd már nem bírta az alkony moccanatlanságát,
és tömegesen akasztotta föl magát a nyirkos bőrű csupasz fákra,
s az ablakok úszni látszó tejfehér kockáiban
kóbor kutyák szemének sárga gyűrűje fölszikrázott,
és P-ből sem látszott semmi,
mintha láncosbombák söpörték volna el a Klapka utcát,
s mintha visszaúsztak volna a ködpaplan alatt
egymáshoz kulcsolódó homokdombok,
s a vad jegenyék alja, mintha disznóól elé toppant
nagybácsi verekedő árnya volna,
(s épp emiatt vaskos édességgel ágaskodott föl bennünk
múlhatatlan gyerekkorunk)
s a temetőfal az omladozó kapuoszlop mögött
mintha már nem is folytatódna,
s a harangláb alatt a tenyérnyi föld a réges-régi ingoványon
gyerekkori szigetünknek teknősbékaháta volna,
a harang pedig a Dicsőség kicsinyített mása volna,
Érctorkú, Ércuszályú Angyal, aki
hajdani ágyunk fejénél a vályogot lyukassá csákányozta,
mikor ágyunk fehér lepedőjén úszni kezdtünk,
kinézve a csillagokra.

Hát úszni akartunk!
Csillagot közelíteni! Kikötőjében ringani!
Millió lámpatükröződésben kőoroszlánok
megfagyott dühével dacolva
könnyű hidakon piros ablakok fényébe érkezni!

Feledtük ekkor szilvakék zakódat,
huszonnyolc évemet, felkelés stigmáit kalapkarimánk,
kesztyűnk, szöges lábbelink rongyától takarva,
Csillag Tibi elfeledte a P-n gubbasztó békafejet,
a Rettegést a temetőtől,
a gyerektetemekkel behavazott Földet,
mert Gaállal, Rátkayval mi négyen akkor
megpillantottuk érctorkú Angyalunk vérvörös szoknyáját
– félig kinyíló rózsává gyűrve –
a lélekharang hallgatag hüvelyében.

Gaál Imre, te harangoztál! Mint a bűvész.
Aki orrunk előtt tenyérnyi zsebkendőjét addig rázogatja,
míg lesz belőle suhogó zászló,
zászlóból harsogó Niagara-vízhegy,
Niagarából tízezer hajót széttördelt tenger
hab lófeje az Űrön.

Harang hüvelyéből kitüremlett a vérvörös rózsa.
Szoknyává nyílott. Végigúszott a szoknya a temetőfalon.
Föllebbentették a gyárkémények.
Félrehajtották a hegykoszorúk.
Csákányos régi, érctorkú Angyalunk forgott
vérvörös szoknyában a szemünk előtt!

Ezen a helyen most iskola áll.
A temető szolidan lejjebb süllyedt.
Itt van, de nyárral, gyerekszem-buta
virággal vonta be magát.
Gyere, menjünk egyenesen az ebédlőbe.
Itt lógsz, hétalvó, a falon – másolatokban kinagyítva.
Kelkáposztájuk kanalazva e lurkók
ármányos pillantása bekóborol.
Nemlátó szemmel rádfeledkeznek. Egyszer valamelyik
– ahogy tükre előtt hirtelen fölfedezte mellbimbóját –
észreveszi az egyik képen a harang hüvelyébe begyűrt rózsát.
Az elhagyott ebédlőbe később remegve visszaoson.

Gyepfejű tanára csak meg ne lássa!
Mit kuncsorog e rosszban sántikáló,
e nyakunkba varrt sületlen képsor előtt?! –
kérdezné rókaveresen lopakodva a nyomában.
De ezegyszer elaludt az éber szimatoló!

Menj, menj!
Hajolj csak a kép fölé, te vékony ujjú,
szemedben hittel csordultig teljes!
Érintsd – s belereszket a bezárult rózsa! Kifeslik!

Tovább! Tovább! Nehogy megijedj!
Májárnyékú vérvörös szoknya lobog elő,
mint gyűszűből egy árvíz! egy vérszökőár!
P. összes zászlója csak kismiska égő
kelméjéhez mérve!
Hohó, öcsikém-húgocskám, rajta, ne rettenj!
Suhogtasd bátran,
emeld az égre Gaál Imre halhatatlan,
érctorkú, csákányos Géniuszát!

 

Három hódolat Rátkay Endrének

1

Tíz, húsz, harminc év elrohant – a Feltámadásnak híre sincs.
Az üvegtetőn át két holtra lát.
Kondor s Gaál szidják persze, hogy itt ragadt.
Dühödt mutatóujjuk megelevenít haldokolni
báránybundájú széket.
A trónban vonaglani kezd a bárány,
kiütköznek a térdei, a koszkokárdás sebhelyek,
mint kitekert nyakkal futó puha pézsmák
a delírium hómezőin.
És dobolnak hozzá az üvegen át:
Mi elárverezhetnénk egész Soroksárt most!
Verik az ablaktáblák pléhlemezét, és hajba kapnak,
hogy melyikük eszelte ki alábbi csínytevésük:
Mint két kipróbált patkányfogó, az alvók udvarából
majd kicsalják álomrugózatú autóikat s a temetőbe irányítják,
honnan ugyanezen úton, s ugyane sípzenére kacsabillegéssel
lábnyomukon lépegetnek utcáinkba a családi kripták.
És ha az éj – mondják egyszerre ketten –,
ez a lukadozó színházi függöny,
ólomnehezékeivel végigdöngeti a házfalakat, ahogy a hajnal
egyetlen légypettyes kopasz
villanykörtéje kigyúl,
a mit sem sejtő ébredezők megpillantják
a kőputtókkal teleült kőlapokat
autójuk fényesre lakkozott tompora helyén.
No hiszen én meg – mosolyodik el szakáll-álarca alatt
a báránybundájú trónus mélyén kuporgó (olyan,
mint az itt-ott hamuval borított, megszenesedett fahasáb),
– én meg kilépek két szúrós kereszt közül,
csizmásan, fekete-nadrágosan rá a kőlapra hágok,
s két göndörfejű puttót, kőpintyük horgában
csizmámat megakasztva, berepítek az ablakon.
Csak úgy puffognak a hófehér kanadai medvebőrök,
csak úgy repednek a kyotói mályvaripszek
a Kis-Dunára néző hét és nyolc és tíz szobákban.
Ha ilyen a hajnal, mondom, legjobb,
ha vesztek valamit a portékámból.
Markoljatok degeszre tömött zsebeimbe!
„De hiszen egyetlen kép sincs nálad!
Tenyérnyi kép sincs a zsebedben, Mester!” –
nyöszörgik rosszat sejtve a kőkeresztek fenyegető árnya közül.
Titkon beteg, elhízott nőiknek intenek:
osonjanak tégelyeik közé,
tépjék le kislánykori bugyijuk virágmintáit
és tűzzék a szemükbe,
aranyfüsttel pácolják bőrük csillogóra,
s fekete vendéghajuk szikrázva rugózzon
a legkisebb érintésre is!
Ha ilyen a hajnal – mondom –, késő képekről fecsegni.
Délre a kőkeresztek belepik az ebédlőgarnitúrát,
a kőtáblák betapasztják az ablakokat,
s mikor beáll a kriptasötét, a holtak
lábfejcsontjai között betokosodott selyemevő féreg
fölfalja a selymeket,
a gyémántlágyító vizeletté cseppfolyósítja ékszereiteket,
s a lótuszfehér papírfaló betétkönyveitekből
gümőkórtenyészetet rögtönöz az ágy közepén.
– – – Eh! Elég!, csukja szemére keze sápadt csontkosarát,
mire a szék bélésévé cserzett bárány haldokló feje testet ölt,
s esendő nyaka hosszan Rátkay vállára hajlik.
Dologra!, emelkedik repedező szénné égett faág-öltönyében
a tetőablaknak háttal ecsetjei közé,
s a két vásott, csínytevő holt
kutyakölyök-szemmel tapaszt homlokot,
lepénnyé lapult orrot cikkanó üvegre.
Nyüszítve, nyáladzva lesik, hogy a moccanatlan fatáblán,
elájult aranyfüstlemezeken Rátkay ecsetje vérezni, havazni,
bikavérű borba merített hold sarlójaként
ezüstöződni indul.

2

Tíz, húsz, harminc év elrohant – és Soroksár trombitái?
Ugyan mit tudnak erről Soroksár trombitái?
Se karnevál, se kőfalomlás. Csak plasztronragyogás
a szerencsések dobogóin.
Fék nem csikordul. Mercedes-orr nem fúródik
káposzta- és hagymahegybe.
Szép, fekete, milliomos bárkatesttel
nem roppan meg a fűszeres súlyos ámulatától.
Gumikerék sem szisszen finnyás fintort vágva
– hiszen nincs ő.
S nincs a hentes, kinek tátott szájú pukedlizése közben
sárga kötényén szánkózik le
a vállon billegetett hasított marha,
s a láb elé érve, csupasz hátát búsan fölajánlja
pálmaág s futószőnyeg gyanánt a kocsiján érkezőnek.
Csakhogy az sincs, szép, ifjú miniszter,
a Dávid-arccal érkező sincs. Ki föltűrt ingujjal
a hódoló marhát nyaklott hentesi vállra visszarakja,
s míg a fűszereslányok egészen átédesednek,
mint sztaniolján az olvadó cukor,
ő a hosszú, keskeny udvaron lépeget végig,
hol a szemben lakók ablakukba könyökölve,
ha kissé előrehajtják a fejük,
homlokukkal éppen összeérnek.
Nem! Persze hogy nincs ő! Ki Rátkay küszöbén megállva,
így szólna illemtudón az öregebbhez:
Kiszáradt kút üregében felejtett ötven év után,
Mester, az egymásra találás ötszáz évével érkezem!
Mire az üvegtetőn át valakik lajtorját csúsztatnának le
a báránybundás székek közé.
Ne haragudj, rázná kosfejét Gaál,
az elsőnek közéjük huppanó,
s jóféle égi boroktól feltüzelve
benyúlna a Dávid-arcú inge alá:
Arkangyal komáimra esküszöm, húsból-vérből való vagy!
Pedig már azt hittem, minket, szegény holt lelkeket
csúfol ki valaki ellenkísértetesdi színjátékkal.
S a szénné égett öltöny s hamuszakáll köré
betelepedne a bundás trónusokba
Kondor és Gaál, Kormos és Nagy,
s félig a terembe belógatva lábát
Csontváry Kosztka Tivadar libanoni cédrus képében
ég-lombját kiterjesztené fejük fölé.

3

Sársejtű-eszű P-beliek, rongyosértelműek,
szülőhelyem fogyatékosai, tékozló koldusok!
Van egy verem Soroksáron, a Marx Károly utcából nyílik.
Színültig tele van arannyal. Aranynál aranyabb arannyal.
Arany aranyat szeret – hát szüntelen ott az aranynemzés.
Hogyhogy nem kaptok utána?
Hiszen egymás torkának estek egy elgurított pléhforintért!
Hazám dzsungellakói, feketéi, P-beliek!
Üveggyöngy és festett fésű szépei!
Ti, kik gumiszalagon feszítitek műanyag nyakkendőtök!
Jó dadátok, tejmamátok ásta azt a vermet mélyre!
Hiszen igen jókedvű sír- és veremásó
Butaság Mamácskánk!
Szagzó zsákszoknyájában szüntelen sürög-forog,
szemünkbe söprő fekete pehelybajsza
szüntelen csiklandós álmot ígér, s addig tentéz,
addig ringat,
míg szánkban teje szökőkút-sugarával
föl nem vakog bennünk agyarnövesztő disznóröfögésünk.
Íme! Reszelő tenyerénél fogva
csaknem harminc éve vonhatnád nődet
Rátkay elsüllyesztett műtermének tetőablakához:
Térdelj asszony! Nyiss szemet mélybe! Látod?
Nem ilyennek – olyannak akarlak!
S arra mutatnál, ki Rátkay mellől most feléd kihajlik,
fehér angyalhaj-bundája
betelt hím álombamerülésével lassan lehull,
s lesüllyeszted az ablakon át láztól reszkető tekinteted
köldökének csészéjéig.
Hallod! Reszelős tenyerénél fogva
életedet is az üveg fölé térdepeltethetnéd!
Szólhatnál hozzá, mint a nődhöz:
Térdelj, életem, térdelj! Nyisd szemed a mélyre!
Nem ilyennek – olyannak akarlak!
Én repedezett agyag-agyúm, balgám,
mákonyba szétázó fehér négerem!
Harapd le a Butaság csecsét,
hadd fusson ki a világból a Kígyótejű Néne!
Rátkay P-beli! Tagold,
hogy föld-eszedben megragadjon: P-be-li!
Soha mást nem festett,
csak ahogy az Arezzo-beli Arezzót: Téged.
Nem ilyennek.
Ahogy fölkelhetne benned a Nap.
És szabadságod lenne az aranyad.
És fölismernéd magadat.

 

Hódolat Kondor Bélának

1

A Város – ég, felhő alatta (tehát üres és szivárványter-
mészetű) – kísértethajó, önfénye nélkül.
Még egy magányos kandúrszempár éneklő stoplámpája
se bukkan elő a pléhtetők kővázáiból.
Még egy aranytallér alakú lánytalp-lenyomat se világít
a kapubolthajtás árnya alatt.
Még egy árva sülthurka-zsírcsepp sem, parázsvöröses
plazmatükrében hivogató kocsmakaréjjal.
Vagy a mindig féloldalt mosolygó legkisebb pincérlány
zárás utáni lemosakodásával – amint lested a törzsvendégnek
kijáró kulcslyukon keresztül,
mikor kicsiny, szőrtelen ágyéka kifodrozó rózsáját
mutatóujjal épp csak visszatűrve,
tűzfalba kapaszkodó csigalépcsőn siklott szökevény
látomása emeletről emeletre:
előbb, ahol a talpig érő tükrök előtt skarlát szőnyeg, s
összefogódzó madarakként suhogtak föl-le a szobapálmák,
aztán ahol a páncélszekrény szögletei fenyegető acél-
kéken szobamélyben várakoznak,
aztán ahol a megvert asszony lépcsőházban feketéllett,
aztán ahol a lepedőbe csavart holttest
csontvázkuncogása áradt:
kísérte a kórházi ágy pőre sodronyának hinta-cincogását,
aztán a folyosón, honnan az évi négyezer öngyilkos
albérlete nyílik
– míg némelyik égszínkék babatakaróban hullámzott
utána, s mint a megolvadt marcipán, édes és puha
hanglemez-zene kunkorodott elő a takarószegélyből –
végre, toronygerendák öreg szálkáit súrolva,
besurrant saját odújába.
A drótkosárban kopasz villanykörte vakult.
Ilyenkor a világ füstje, korma vadászó fekete falkában
kémények tűzüregei körül dörgött, korom-bundákba zsarát
kapott, szikra,
s farkukba harapva tűzgyűrű, tűzkígyó, sok-eres villám
V-it, O-it, sikamló S jeleit rávetette a toronyablak biblialap-
párkányára.
Ő frígiai sapkát öltött és anyaszülte meztelen látott olvasáshoz.
Hajnalig olvasta, hogy Holnap! Holnap! Holnap!
Visszhangozták a hajnali hajókürtők, a gyárszirénák, a
Hintó utcát fölverő vadpázsitba begördülő halottaskocsik.

2

– Márpedig – mondják a szentek, a szentmiklósi, iszká-
zi, lőrinci, és sokak meglepetésére köztük egy pesterzsébeti
európai, ki nem csupán a borivásban vala velük egy;
kit angyalok vadászruhában, de ősfatörzs-combja közt
tündér csiklót tartogatva kísérnek a szentek útján
(hiszen közéjük tartozó);
s ki P-t, egy egész tömlöcvárost, nagyidai államocskát
sírontúli delejének nyakörvénél fogva vonszol
hol eléjük, hol mögéjük;
s Pokol felköpte kan cirmosként sündörögni kényszeríti.
Míg az Állat a többi rongyos, ágtaposó lábtól lökve, föl-
meredő szőrrel sejti: nem segít itt lábcsók, hízelgő doromb!
Szelíd trombitások megragadják, zsákba taszítják. A szi-
billaszem, míg közönnyel félretekint, az álmatag-szemérmű
zsákszájat bekötöz szíjjal.
Maga az iszkázi!
Mert medve vállú. S Székesfehérvár kocsmája bár ide
messze, az éter se óvja meg a dühtől.
Maga a Szent Miklós falvából való!
Mert tiszta az, ki merítget tiszta forrást. De még tisztább,
kit vér sara se riaszt vissza, ha forrás-tisztaságát kell megóvni.
Maga a lőrinci!
Ki a Hamis Hatalmasság szemérmetlen párzásait s
elléseit öklendezve-átkozódva festette a közterekre:
hátha meggebed az ellő Gonosz, s az Agytalan és Lélek-
ontott, Egérkosszal Kitömött Szív önnön kézfejét leharapja!
De ismét a csőbe húzott Jézus önvérengzése adatott meg,
kampó és kereszt; fönn a fölhasított Bárány
s alul a megváltás hite – tűzön olaj – könnyű vacsora-
meleget ígért sárkányoknak.
Maga a pesterzsébeti!
(Mint a lőrinci, ő is festő), ki városának tyúkszarral telt
vaslábosából csak mocsarat ivott,
s szent voltát előbb megsejtették a pincebogarak, mint
saját Elöljárósága a Céhben
– miközben az ég színével megtömött trombiták szólnak –
megragadja a zsákot a Pokolból felköpött Döggel,
s odacsapja a csillámló Városkapun
a semmibe múlt időt levedző sziklaélhez.

3

Utoljára a zsákból halódva álhimnusz tekereg, mint nap-
szállat után a levágott kígyó.
Ó, hogy a tűzhalálba kergetettek, vízbefojtottak, magas
ablakból kitaszítottak, erdőkben agyonvertek, gumicellákba
hülyítettek, nagyidai hiszékenyek, kiheréltek cérnahangján
egyszeribe milyen emberien esdeklő a Címerállat!
Nyivákol a Mi Kis Városunk veszettül!
Mézesen miákol Asztali áldást, Hiszek egy Istent,
minden boldognak asztal fölött pezsgő serleget, sültet,
asztal alatt a toprongyos nadrággomblyukba csúszó hang-
szerbillentyű ujjat.
Szép Hercegek, szól a galamb a zsákból.
Királyfiam!, súrol-simogat anyánk szétrongyolt papucsa
dermedt konyhakövet, ahogy tüzet gyújt, ételt melegít, ha
– hűtlenek! – éjjel, a hóesésben hazatoppanunk.
Márpedig – mondják a szentek – te kívül maradsz, ha
mi egyszer bevonulunk.
A zsák minden rostja vércsepp-porontyot kölykez, de
bentről még Lorelei énekel: aranyszőke hajkígyóit szélörvény
úsztatja át a kender vérszakállán.
Ráfonódik az érpókhálós, repedezett szent bokákra.
S az irgalom sír, mint a világgá vénült pápa
Betlehem barlangja előtt.

Végül cédruscombú trombitások
meg a szentek,
bár émelyegve s szemlehunyva,
belefojtják a tiszta Mennybe,
sintér marokkal a tiszta égbe.

4

Most már utat enged az Öregisten ábrázatú kulcsár.
Kocsmatöltelék-koruk kulcslyuka országgá tágul.
Lebeg benne a sötét sarkokba mosolygó legkisebb
pincérlány anyaszült meztelen, kokárdás parázs-sisakban.
A Holnap tűzgyűrű-betűi neutronesőben
szárnyáról lobognak.
Márpedig – mondják örvendezve a tóduló szentek –
ide igyekszünk.
Hoztunk ölünkben földet, szívünkben virággyökerek
hajtása fehérlik.
S az üres mellvédre kikönyökölnek harangláb-ácsolást
nézni lámpásaik, a csillagok.

Tóth Menyhért végtisztessége

Mély álomban pihen ő a Vizek és az Ég ölén.
Két rinocérosz áll mozdulatlan ágyával ott.
Könyökét behajlítva nehéz fejének hajt párnát;
ő az! A Paradicsom almáival jóllakhatott.

Ő az! Antilopfejű rengeteg, madárliánok,
piros és kristályos-húsú hal-levelek, elefánt,
fekete szarvú kis tehenek, tőgyelő virágok,
s fekete magú dinnyeként a piros hold vele szánt.

„Színeim, kifehérültök! Ködállatok, legeltek!
Mint fejletlen csípőjű lány tisztasága, ledöntött,
amikor vékony falú korsómból mohón kiittam
az Isten tengerszeméből legurult könny-göröngyöt.”

A Két őszi csillag megjelenésére

(Montázs Végh György-sorokból, ajánlással)

A szikla-szirtbe vájt szárnyas oltár,
nem ő, a mozdulatlan, hanem te, a költője voltál.
Mint kehelynek belseje kibomlott
– nem az ő szerelme – hanem kamasz-verseid jószaga.
S a Liberátor torkán akadt a ház,
sírjából lépked elém a Csorba utca. Az óhaza.

Gyerekkorom. A tyúkketrec mögött még égszinkék festék-
pikkelyek alatt alig szuvasodott a kinőtt roller.
Még fogalmam sem lehetett róla, ki az a Paul Ver…
(nevének folytatása ezúttal, ugye elmaradhat?)
s így, amíg be nem dobta piros rózsáit az ablakon a hajnal,
Annádról töprengtem sokat, értetlen foglya szavadnak:
hogy (fenyők zúgtak) örökre eltűnt, mint a görög világ.
S ezért (büntetésül?) visszazártad párducaid közé.
És fenyők zúgtak, havason kondorodó fenyves, ezüst zenék –
s hiába tündököltem, füst voltam lenge szélben. Az ördögé.

Legalábbis ő idézett, hogy eltörött a tükröd
és reggelente nem látod magad.
Milyen bánat, adta a bankot: Nem veheti észre,
ha kormos ifjúsága elmarad.
Így súgta ő (vagy tán Auguste?), hogy törjem össze tükröm
s töprengve téged utánozzalak,
ne legyen nekem se Susanne La Roche a feleségem
– oszló rollerra kössem magamat.

Ajánlás –

avagy a végeredmény, Herceg, egészen csinosnak mondható,
míg a tréfásan előre elmetszett torkot rejtve szakállba,
tíz évre előttem, téged tessékel föl lépcsőjén a bakó,
dereng már bennem, hogy költészetem (nagyképű szómért bocsánat)
a lépcsőn végigballagni szintén jó lesz – mert épp arravaló.

A Szegény Yorick megjelenésére

Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.
Míg Ertot tortahab-ködébe vág ő s Merlotte előforog a lámpák gyöngysorával – ugyan! dehogy, miket beszélek, Istenem. Szegény Yorick azt mondja: egy reggel tízévesek leszünk és Marlotte elénk forog, és Szegény Yorick Marlotte tortahab-ködéről sem beszél, elsüllyed Ertot tejköd-habban, Yorickban csupán ennyi áll – de hopp! elő a Holdrepülést!:
kis húgom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót –
Vagy úgy!? Egymásba öltjük régi szavunkat s összetapadva pörögni kezd az ikerpár – Normandiában vagy a Mézes utcában? Hiszen
Hajó jön a tengeren – a hajókon lámpák gyöngysora,
sószag, halszag, kátrányszag s muzsika

mondja Yorick, de a Fejek felemelésének házában
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
Gí körvonalára –
pedig mindketten egyes-egyedül írjuk versünk. Egyes-egyedül? Ki lenne képes egymagában egyetlen szamárkórót úgy írni meg, hogy lila fejékével olvasónkra intsen? De hát nem láthattuk az erzsébeti lámpák fényeit elégszer, hogy gyöngysorrá fűzzük? Mi merészkedett el a töltés oldaláig a tolató vonatok hasa alatt? A Köves úton dárdahegyével mi nyúl utánunk a sintérekig? Most mindent, ami volt, beszegünk vele, a kordékat, a szamarakat, Normandiában kisütnek Erzsébet ócska lámpásai és Cecile mosakodni készül, alacsony ablak mögött, lavórban, a redves, festetlen pad fölé hajolva itthon, Erzsébeten.
Kormos Pista – – –
s megint a nyolcas, a népdal ütem. Ha testvérem lett volna, rá gondolnék így. (Ötször se találkoztunk azóta.) Miért nem István? Mindjárt ötvenéves. Miért nem István? Tiszteletadás a Hallgatásnak, aztán Yoricknak, a Megszólalásnak – Pistával?
Mikor az Átlósutcai még csak Rátkay volt, finom feddésben részesült a Rózsadomb tövében. A Biaival volt első találkozása, s beszéd közben szóba került az Iszkázi nagy, szeretve és könnyelműn úgy, mint Laci.
László – helyesbített szigorú hangsúllyal a Költő, az erzsébeti meg hazament, s ráhányta meggyulladt szívére a Jutadombot.
Pista te! Mindenki Pistája! Jézuska-terhükre néha visszaérző szamaraké! Megszólaló lila bogáncsoké! Mézes Annusé és a Mézes utcáé. A tengerhabmosta sziklaköveké. – Hommage, tólul föl belőlem, no de testvéri szó a hódolat? Idevalóbb a nyolcas, rácsukom soraimra, mint tízévesen, kakastavi csikkjeinkre a bádogdózni fedelét.
Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.

Ima a vadevezősökért

Csukás Istvánnak

Molyok? – inkább a Duna túlsó partján
lámpák közé emelkedő páralények,
alig derengve, mint sötétben a pohár,
legelik a semmit, amíg e bérház
téli kikötőjébe menekített bárkámon hallom a hírt:
ezerkilencszázhetvenhat van. Ó! Mégis!

Ezerkilencszázhetvenötben választottam anyámnak urnát.
Előtte fekete, ezüstszürke pongyolát a tűznek,
üszök-lábára ezüstutánzatú csattal csúffá tett cipőt,
az utolsó utazáshoz, amit már fekve tett meg
kórházi pincenyílásokból a szomszéd budai kemencéig.
Mint hintójában az alvó királyné a fák közt.
Míg a távolmaradó hold üregéből
a világra ömlő sötétség
kitöltötte az ágközöket,
s a torzonborz tűlevelekből
sűrű, ragacsos illatot préselt
az imbolygó hintótetőre.

Ezalatt messze, a bérház, megtelt jelekkel.
Az előszobafalnak támasztott darabka
(légszomjat keltő) ritkás hegyi égből
(homályos-kék nejlon szemétgyűjtő zsák volt,
a spanyolfal kopár hóvilágításánál
az ágy körül talált tárgyakat dobáltam bele),
az égszínű zsákból kivonszolódott
szénfekete szíján ócska karórája.
Az éjjeliszekrényen feküdt akkor,
és szemtől szemben érte a halál:
leszögezte mutatóhegyeit a pillanathoz.
Szívszélhűdéses számlapja konokul mutatta:
tizenhat óra, huszonöt perc.
Ezután nem pohár törött, mint Adamcsik néni
réges-régi szobájában, gyerekkorunkban
a meggyszínű almárium lapján – de eltört
a vidám karácsonyi ajándéknak szánt váza.
Karácsony délelőttjén a fürdőszoba
hideg kövén vízbe állított fenyő
szemünk előtt összeborzadt, s púpos kis teste
vízkereszt-csupaszon kuporgott elénk.
(Gí óvatosan a ház alá dugta.)
Este pedig, karácsonyeste
(régente még a magánzárkaház is fölrepült
pásztorénekünkből az őrtornyok közül a hold udvaráig,
seprű-cirokszál, kóc és vécépapír karácsonyfa-szárnyainkkal – – –),
mikor mint két egymáshoz szorított sírkő, Gí meg én,
az álom tavának közepéből kisötétlettünk a tollas ágyból,
a sebtében vásárolt új fenyőfa
kék gyertyáival, hunyorgó
tündérszem-bensejű gömbjeivel
kizuhant a sarokból a szoba közepére.
Mégis ezerkilencszázhetvenhat van.

Az árkádok alatt a bohócok
levették hosszú piros orruk.
Szilveszterkor még csak az eső sem esett,
hogy eldobált konfettik szétoldódó festékcsíkja
vérezte volna össze a járdát.
Csak a felhők rohantak tegnap,
s a szelek rázták veszettül
a csukott lakás ajtain a kilincset.
Parázshajtókás köpenyükben úsztak Északról a szelek,
Themze-parti fű, helsingőri ágy mennyezetéről a kárpit,
amsterdami toronyzenészek cilinderéről letépett szalag,
cseh-német tükrökből szemetelő foncsor verődik,
mint gyilkosra a bűnjel, a lobogó redőkhöz.
A park lámpáit pozdorjává zúzták,
de minket nem bántottak.
Miért? Mivégre?
Nem robogtak be tűzokádó lovukkal az ablakon,
hogy anyámat utolérjem a kemencekémény tűzkosaránál,
mikor a szétfoszló füst uszályába burkolózva
hetven éve rémei elől csillagok mögé bújik.

Bámulom a lámpák közé emelkedő lények
mozgolódását a Duna túlsó partján.
S hogy azt kérdezed: mi lesz a halál után?,
én visszakérdem: előtte mi lesz? Addig mi lesz?
Beablakozott medvefej-bárkám e bérházba tapad.
Fölöttem lakó szeplősarcú kislány
délelőtti mélyhegedű-leckéje áztatja egyre.
Lent lágyagyú kisfiú őrzi a lábtörlőrácsot:
R. P., K. I., A. B. rá ne találjon – s C. J. is
legfeljebb üveges-áttetsző sportzakós-holtan.
(Mély torokhangon mormol a Duna lent)
és ó-ízű sorokat ír egy férfi,
kinek kéklő nagymama szeme van,
és mint három – külvárosi borbélynál ondolált –
kopottas grácia, mint három vénecske
angolkisasszony (fekete kosztüm, brüsszeli zsabó),
társalog vele Börtön, Mellőzés és Rettenet;
míg csak ebédem nem hozza Gí,
és véle szabadulásom,
s a megbeszélt jelre:
játékos kölyökkutya-kaparászást utánoz az ajtón,
beengedem.

A Duna túlsó partján
lámpákhoz kötik maguk azok a lények.
Mondani akarnak valamit.
Vadevezőseid táboroznak alattuk?
A Szigeten keresnek alkalmas tisztást,
az éjszaka ösvényein bolyongnak?
Azt képzelem, beszélgettek egymással te és ők,
arról amit az ember el se mer mondani,
és a felgyorsult lélegzés párája kiúszik föléjük,
ködnimfák, kentaurpárák hemperegnek rá a sötétre,
meglengetik a sok szurokba ragadt lámpát.
Nem szívesen emlékeztetlek rá,
de kezdődik negyvenedik éved.
Sinka lábnyomában még mi következik?
A röfögő vacsora és a szuszogó nászágy óljából,
imhol tárul a templomajtó.
Elvillanó életünkhöz megérkezik időnk.

Holdrepülés

Bormanra gondolok.
Mit tesz most Lovell?
Rettegek. Hogy tudok
így aludni el?

Hétkor még, mint a zsák,
aludtam tovább.
Félnyolckor ebek
szűkölése vetett
ködös partokra ki – – –
Van ott valaki?
Istállók ablakai,
nyitott fedélszék orma,
füst és hullongó korma,
valaki követ hajít.
Pendül egy vödör ködben.
Hiszen én ott fürödtem!

Hiszen ott én aludtam,
kutyámmal versenyt futottam,
magamat hátán átvetettem,
szobrot gyúrtam, s a sutban, este,
alvó Éva lába közé tettem.
Piros szája szagát úgy szerettem.
A hóval öléig rohantam.
A nyikorgó kúttal zenéltem.
Hogy én ezt megéltem!
Hogy én ezt megéltem.

A sírás fuldoklása, vagy
számból kiömlő arany fonál
ébreszt elázva hirtelen.
Borman, Lovell, Anders nevem?

Egy biztos: kezemben a volán.
Még egyszer, mint meleg ingbe törlöm
az álom édes szagába szám.
A kapu alatt feláll apám.
A háznép kiszalad,
napsütéssel teli cicák,
öreg anyóka-bogarak,
kishugom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót,
és integetek, integetek.

Behunyom szemem karjaik után
s a támlára dőlök csókjaikból,
hisz tudom, mikor jön a kétkönyöknyi híd!
Jó lenne ölembe ültetni valakit,
aki ezen a vidéken sose járt,
megmutatni köd alatt a határt,
a haranglábat szómmal megérinteni,
a köd alól hogy mondjon valamit neki,
a szénával rakott padlások alatt,
ahogy elsuhanunk, a testnyomokat,
mutatni a létrán alvó szárnyasokat,
jó pajtásaimat, az állatokat,
boltajtón át a darálókat,
ecetes-üvegeket, fahordókat,
vaskapu leszállt szárnyait,
alacsony ablakok árnyait,
hisz alattunk döng a kétkönyöknyi híd!,
s ha nincs rajta korlát, az se baj!
Én úgy érzem magam e tájon,
mint járókában a gyerek:
el nem eshetek.
A köd égő ágpattogás, Veronka-haj.
A csendben elgurul egy gyűrű.
Kőlapra esik az acéltű.
Hallgasd, a malom őröl,
s öledbe hajlik az otthon,
mint virág a fal mögötti tőről.

A nyitott fedélszék, Lovell,
az istálló arany gerendája,
most már nem alszom én, Lovell,
mint hosszú esthajnali árny,
vetült elétek a Hold porára.
Karácsony napja van, Lovell,
Holdba tücsökszót telepíteni
az indulhat, mint te, Lovell,
ki végig a ködön, semmin át
otthonát felismeri.

Szülőfészkünk ablakai

Galambosi Lászlónak

Pesterzsébet gránit-kerék éjjel,
átforog az üstökös alatt.
Bámulom a csillár-koronákat
üveg-vérben őrző tornyokat.
(Galambosi László: Látogató)

Aki esti holdfényben érkezik, lát földi csillagot lobogni
a toronyház-ablaksorok sok-karú gyertyatartóin.
Káprázó szemű vándor mégsem gondol ravatalragyogásra.
Mint földből kiásott kincses kazetták,
gyémánttal lesózott szalonnahátak,
éhező szemébe fénylenek így a köleskásás tál gyöngyház­ szemcséi.
Puszta látásuktól megszűnik a hát borsódzása.
Bozót mögött lopakvó farkas is megkeresztelkedne,
ha aranypillangóit az ablak kiveti szimatoló orra köré.
Ó, nagyon is jól tudom én a vérpirosra lucskolt hóban,
réten, csatatér-ragadványban, csonttaposó hazamenekülésben,
agyvelők szivárvány-fehérlésű lidércével a vérivó tarlószáron,
a mindenhonnan visszajövés üvegszilánk töviseitől sünösödve
jól tudom én, hogyan fest odakintről az ablak.

Nem kopársarkú ravatalozó férges üregének (de nem ám!),
ahol négykézláb hiába reszket a fölgerjedt fénylés,
mint fogatört Pasolini-apáca a várakozás évtizedeitől
hihetetlenül hosszúra görbült vessző rézzacskós bokra előtt.
Csakhogy ezt a jános-apát-ágat nem emeli a Gazda örömlihegése.
Csupán csak holt. Mint harangtalan harangkötél, lecsüng. Rángatható:
nem tátog bociorr-rózsaszín angelusz belőle.
Nem fröcsköli tele némbere sótartóját hallelujái savával.
Megfeketedett, mint Spanyol Fülöp már királykorában;
fékeveszett benső nyüzsgését elhalálozása merevsége alá rejti.

Áttelelt, fekete trágyadomb a tavaszi vándorfű
smaragdos nyelvecskéi alatt – ennyi már.
Mit neki elzsibbadt apácája, a négykézláb sóvárgó!
Még ha nem az önnön ravatalozójának megőszült fénye volna –
hanem hancúrozó medvebocs-lányka, hánykódó köldökének harmatával,
óriás combjain éppen csak kikelt párhuzamos pehely-veteménnyel,
ki ölének kagylójában tengeralji szirmok
egymásba csavarult rózsáját mutatná,
ahányszor félresiklik bőrének párnás pajzsa róla;
s még ha egy Kőrösi Csoma zarándok-szenvedélye
tapaszt is szájat a talpán,
s a térdhajlat húsvét-havára útjának felén túl
a Himalája-meredek combból gömbölyödő oltár
Buddha-mosolya ragyogna –
akkor is, e mezőben kiterített: csak egy hulla.
Ha nem is köréje szúrták földbe
a toronyházak sok-karú gyertyatartóit.
Hanem tetemén át terpesztették mindenfelé
a házak talpát az anyaföldbe.
Még csak nem is hóna alól, lába közül ágaskodnak,
áttörték inkább melle Jutadombját, s medencecsontján
mocsárló Kakastóra betonoztak gólyalábat.

De fölbűzlik a tizedik emeletig. Körömdarabja ott úszik
a vasárnapi húsleves zsírarany lótuszlevelei között.
Borostái előkunkorodnak a frissen áthúzott vánkos tollából.
Hallani a szöget hullató, az apáról fiúra szállt rideg lábbeli
követ repesztő lépteit a lépcsőházban.
Bennünk minden emeleti fordulónál leszakad a végzetes kristálycsillár:
zuhan a gyerekkori filmhíradók bálterméből,
s a frakkok fölött oly jeges közönnyel keringő,
néma kilincseink réz-szeme előtt omlik folyosókőre.
Mint eloltott gyertyabél füstszála,
hajladozva átbotorkál a kulcslyukon.

Fölvert koromként bemocskol holdfényt.
Verejtéklucskos ingre ülepedik, ott súg-búg a fülbe:
„Látod, otthagytam őket! Megérkeztem a bálból!
Nem volt hiábavaló, ahogy a kisfiú gyöngyrekeszeim mögé benézett.”
S patkányharapdálta ujja fertőző érintéssel szemhéjat lefog.

Alszik egymással az Égi, a Földi.
Mint szövőlepkék fehér mocskával beköpdösött fáról
gyümölcs helyett,
köröttünk undorító pókhálózsákba varrt
alvó férgei himbálóznak.
Vagy mégsem?
Az ablaksorok körhinták ezer villanykörtéjét sütik
a vándor szeme közé.
Jön, jön a megtévesztett.
Lacipecsenye-szag a hullabűz.
Rohadt liliomszár szaga helyett
virágos szoknyák testszagát érzi.
Zeneszagokat.
Illatszínek árnyalatai hímezik körül a vállára kihajtott inget.
„Itt aztán szövik a jövendőt! Úgy élek itt, ahogy majd kéne” –
veri fel pacsirtáit a lélek szántóföldarany alja.
A vándor egyre közelebb lép.
Én pedig lámpát oltok.
Legalább egyetlen ablak fogadja őt igazmondó sötétséggel.

Londoni születésnapra

Határ Győzőnek

Az MZ-ben, az elsőn, a „könyökön” túl,
még ki se hűlt H. Gy. – mondták – s I. P. helye.
Tavaly együtt szívtuk – mondtam – F. Gy. és én
a recski levegőt. Látszik pofámon, pajtás?! –

s hogy egyik vasárnap kimosdottam, mint ő,
s egy nagyétkű srácnak küldve fél kenyerem,
jó tett helyébe várva jóra, dörzsöltem
csizmám F. barakkja előtt a sárkaparón.

Találkozásunk mégis elmaradt, mivel
ő egyfolytában szólt, de senkit nem figyelt.
Láttam, ifjakból volt már udvara, s noha
mindannyian mínium-csíkos zubbonyt hordtunk,

láttam, ki képzelt frakkban röppen, ki csillár
alatt állt – s F. Gy-t, tengeren túli háza
balkonán, három fényesre fésült ebbel.
Helyén hát mind! A képből csak én maradtam ki.

Érdes e hang, nagy Londoni? – Huszonéves.
„Mint keménymosolyú kard megtöretvén a
porban” – ily képtől zúgott. Figyelemre várt.
Tudta: máglyán verse „aklában mellkasának”

s: „márványba zárt szobrok döngetik öklükkel
a csillámló hideg poklot” így! – Kinek? Tán
a börtön borbélyának? Ember, hát tudtad,
a vakondok járatai tele énekkel?! – – –

Kibontakoztattál-e hóhérkötélből
ötvenes években kivégzett gyermeket?
Gyereklányt? S rám gondolsz? Hogyan? A padlórés
villanyfénnyel űzött férgei ágyunk alatt?! – – –

A soklábú puhatestek a lepedőmön?! – – –
Surranók dzsiggelése, hol félig lelóg
az alvilágba a takaró?! (Mint rólunk
lenyúzott Tavasz üres bőre.) – – – Mondd, Gí hajnal-

arca körül láttál temetőbogarat?! – – –
De: „ilyenkor az odú utcává nyílik,
jövevény érinti falhoz szárnya szálát,
mint fodrász ezüstre a frizurákat, befúj.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal ki-
fordul, s forog, amíg csak Zrínyi utca lesz”,
mondtam én ott negyvenkét éves koromban.
A londoni kerekasztal ebből mit hallott?

Ötvenhatodik évemben P-ben, testvér,
tán nem is neked, csak világvégi kőre
hadd faraghassam tisztelettel, mint ifjabb:
térdelj le a kerekasztal alá: gyerekkor!

Hát nem gyerekkorunkban volt menedékünk?!
Éva selyemnadrágocskája lehúzva.
Hiszen mondtad te is, mint én: „jobbik énem
szállt hulláma közé gyönyörrel, kínnal” – s kérted,

hisz „egyetlen vészkijáratot” ismersz tán
te is, mint én: „hazátlan az óhazában
hagyott kincsekig, hozzá találjak, s holdas
térdeit romolhatatlan nyissa rám széjjel.”

Bújjunk a süket asztallap alá! Onnan
Dalmady Benőhöz egyforma messze van
London és P! Veled se hazudhat nyitást!
(Mert báránycsengettyű-hiszékeny az utókor.)

Ha szereted James Lloydot, ott majd mutatok.
Nézzük együtt, amíg képei nem leszünk.
Asztal alatt ott ám a gyerek-éles szem:
s a költők nem hitchcocki csoportos madarak!

Babitsiak! Még akkor is, ha megesett,
ami rólam a fentiekből kiderül.
Jövevények, szárnyunk behúzva, középen,
te Londonból, én egy ország padlója alól,

rakjunk ki, kölykök, lopott kanalat, madár-
tojást, halottainkat, éneklő anyánk.
Fölöttünk kerekasztal. Abrakadabra.
Alul rés: férgek s fiókaszívű föld. Lüktet.

Költők 1973 erkélyén

Galambosi Lászlónak

1

Ülünk. A sétányról nézve: két úr napoz a teraszán.
Két naplopó úr (még mindig a járda széléről nézve)
emel sötét, pezsgő italt a hársfaágak magasán,
felékszerezett nőik nélkül merengve messzeségbe.
Félmeztelenségük zsakettszabású, sőt, már frakkszerű,
mint virágvasárnap a püspök, ötszázforintos-lilák,
vesd versed bombáját rájuk! lök fölfelé egy ifjú Illyést az unt revü,
a nép fiát, az ápolt kert alá a leintett világ.
Mint vágóhídon a villanytagló, ront rám e látomás:
ülünk a Kacsalábonforgó Várban Galambosival,
lábunknál kétnapos éhsége zászlóvillanás
Illyés markában, és átszegez zászlója villámaival.
Ó, a harmincas évek gyaloglói, e Bombavetők!
Puskaporuk Kanári-szigetté szóródott a mában.
A világmegváltásból kikerekült pár villatető,
s én, később kelő? – villaerkélyen nyújtózik nyugágyam.
Bókol a hársfagally sárga csokrával szívem fölött:
a sétányról nézve (s belülről is) e kép arcukba vág,
akik elől odább röpül a Huszadik Század, örök
epiktétoszi égből mintázva csak káprázat-hazát.

2

Ülünk. Hogyan hevert bárói ágyban József, tünődöm,
ha kastély húsz kéményéből fonódott rá a füst, a tél,
s a forradalom kölcsönvett színéből zeke a nőkön,
s vadászó urak frakkja a parkban, mint véres kaszaél…
S az ijedelem, hol átsuhant a fenyőfákon, esett
fellegformájú csomókban szűzi hóra még szűzibb hó,
s finom virág-lábnyomuk vágták bele izgatott ebek –
ott milyen vendég lehet az ezüst világukra tipró?
Mikor a vascímeres kapu zárja mögötte kattant
s a kabátzsebben cincogni kezdett némi útravaló,
a párnapuhány vendégséget megváltoztathatatlan
tehervonat-közeledéssel metszette át a való.

3

Ülünk. Belülről nézve: két nincstelen a vendégségben.
Vendég a Balaton-szag s a verőfény barna lazúrja
mellkasunkon – s az émelyítő tudatnál egyebünk sincsen,
hogy miért hasonlítunk mi annyira éppen két úrra?!
Miért nem két bronzvörös szoborra? Szfinxoltár-kövekre?
Nem! Az ifjú Illyés nótája kipusztíthatatlan itt
(itt belül!), kapaszkodik föl a rododendron-övezte
kacsalábra, s kapaszkodik tovább úri álarcomig.
Hát ne mondja ki, amit mi frissebb élményből tudhatunk!
Botunk, kalapunk nincs: annál gyorsabban menjünk, barátom!
„A tündöklés másnak virít! Nekünk sár alatt van Napunk.”
Ütközz át rajtunk szegénység, vértünk, ez álarcosbálon!

Ötven évünkre

Fodor Andrásnak

Ott, Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Vállból, combtőből metszett végtagú
torzó a Margit-szigeti kosárban.

Nyelvét kényura nyomban kitépte,
mihelyt első gyanútlan verse kelt.

Irkalap-fehérként szamárfülét
kiszúrt szemébe begyűrte az űr.

Már nem nézhet vissza eltökélten
képmásunk taszigálva Istenig,
ki jászolágy szénáján könyökölt,
s oly képpé vált kinek-kinek: vágyunk
tengerár erejű betelte lett.

Értelmünk majomház-rácsa olvadt,
és jászolágy szénáján sötétlő
testnyomunk gödrével összeérve
a szárnyas nyom, sarkunkig borító
szárnytollaink árnyék-corpusa:
ránk bizonyította, hogy megölelt.

De Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Öngyilkosok akváriumában
kék-vörös csövek kígyói szegzik
pokláig fülelő műszerekhez.

Fekete frakkjuk alá rejtik esti
bőregér-szárnyuk a porkolábok.

Lesik papucsban csoszogva körül
– ők már a medve bőrére ittak! –,
vajon a keselyűknek vetett máj,
a szelindek-pofaszőrt befestő
véres szív helyett még meddig lüktet
csillagok hajszálerein függve?

És az üresen sugárzó kasból
a vers kiszól. Zizeg, mint jászolágy.

Bőregér-hártya vinnyogva olvad.
Szeneszsák-fekete frakkjuk reped.

Sírásó lapátja röpít rögöt.
S látszik két testnyom! S mindegyik szárnyas!

Onts rájuk kloákát! Rakj tömegsírt!
A Föld felét zárd rájuk szögesdróttal:

fejtől bokáig szárnnyal betakart
testnyomuk gödre rögön átmélyül.

A festők folyosója

Ahol a folyosó megtörik,
meghitten, mintha kályhacsövünk
könyökbordái között lógna,
csupasz lámpa ég éjfél után,
egyhelyben, mint horgász a parton.
Hálóját az árny kikerüli,
gyötrelmes ölelés-szomja az
ajtók szűk bemélyedéseit
rántja csak magára, ott liheg.
Egyszer a mélység pezsegni kezd,
mintha sórög kerülne vízbe,
a kopár űr sűrűvé válik:
éjszaka-igézetében jön
a festő s a reménytelenség,
mint szétázott szárny súrol padlót:
nyögdécselő beteg falépcsőn
lopakodik állványa elé,
hol a Henry Moore-másolatok
únják idézőjelnélküliségük.
Nem értem, miért nem lesed meg
asszonyodat, ki fölkelő hold
vállaira semmit se vetve,
egészen kinyílt mellrózsával
rozscipó-meleg keble csúcsán
mezítláb oson a szőnyegen.
És tanulhatnál nagylányodtól:
szívét markolja inge alatt,
verdesi szagos szénaszállal
köldökétől lábujjtövéig
a lámpa ezüst vízesése.
Mosdani indult. Ráismerhetsz
kádjában a Giorgione-képre;
a magas fürdőablakon át
az éj trapézáról benyúlik
szájoncsókolni az Alkalom.
Te kétségbeesetten festesz.
Fölfelé jövet lámpát oltasz.
Épp elmulasztod, mikor lányod
lélegzése nyárfalombjában
kész az Új Kép. Csak festenéd meg!

A nerc utcája

Molnár Gézának

A gazdagok utcájába olykor
a káromkodással teli bálna,
a hercegi rangot kapott sofőr
fenyegetőző ácsorgásaival
(és műszempillájú egyenruhás
indiai szépséggel a trónon),
farán 23-as bálna-számmal
elvezethet a mi utcánkból is.

A nyolcvanezerforintos bunda
minden szőrszála villanó ékszer,
mint kristály a villanyégőt, ára
belső tökélyét megsokszorozza.
Az ékszerésznél százezret fizet
a gyűrűért, mely kisujjára jó,
a hétméteres autójú Dáma,
és nemzeti büszkeségünk, Clara,
költőink között a leggazdagabb,
áttetsző versformát szab a nőkre.

Óriáskerék tetején a bál
kacskaringó színarany szalagját
bámuljuk a kipárnázott utcán.
A földigérő kirakattükrök
lángot hányó ékszertartók közé
betördelik ázó alakunkat
és kiütközik sötétből a hold,
keskeny pengéje az utcába lóg,
mint az elfelejtett rendőrkardlap.

A képrabló

Az ágy sötét dereglyéjén ébren heverve
(álmom takaróját lerántotta a macskajaj),
sok kivilágított vonatablak elröpül,
kopasz villanykörte alatt én és barátaim,
én és szerelmeim, foglárok, nők, kisfiam.
Föl kell most állnom! Ajtóm elé ki kéne lépni!
Az áttetsző sötétben Ellenségem liheg.
Harmonikázó durva zsákja megnyitva, ő meg
verejtékben úszva kapkod a múltam után.
Kinevetném őt: alatta késhegyek tarlója,
elhízott, szakállas teste ettől csiklandós.
Mikor a gubancos szárnyú, leitatott fácán
– csőrében ólomnehezékkel szökne a múlt –
nekiütődik nagy melle szőrrengetegének,
ujja markolja begyén át s dobja a zsákba;
az egész zsák részeg, merő madárkotyogás már.
Ó, annyiszor akartam túljárni eszén én!
Este a késtarló minden pengéjét megfentem,
vékony, szívós szálból horgoltam én is zsákot,
hogy – egér a csapdába – majd gyanútlan besétál.
Mikor a kivilágított vonatablakok
(én s barátaim, én s szerelmeim) megindultak,
pányván, irgalom nélkül kiemeltem mindet,
széklábhoz kötöttem, vasrácsaimhoz, az ágyhoz,
te fogsz részeg fácánként zsákomban kotyogni,
hittem erősen, s azzal fölszakítottam ajtóm:
csontomba ólom csordult, s ólomketrecéből
dobbant a szív: Nincs! És visszamenőleg hiányzik!
Mint boszorkányos ügyességgel lerántott
terítő fölött a semmiben még ép kártyavár,
pillanatig minden kipányvázott képem élt:
lóúsztató királyfi korunk, négyes lóherénk.
De hova tűntek, mondd, Ellenségemmel együtt?

Megnyújtott középkor

Allende
Chiléjének
emléke-
zete

Ó
habzó
szirteken
tört reggelem!
Az éj lugasát
tartó oszlophegyek
mélyük alján förtelmet
láttak, s ledőltek. A repedt
keretben a tenger tükre fenn,
fenn, mint a lángok tűzpiros lepelben,
mint a repülő lángok a kivégzés
gyermeksikolyokkal teli hajnalain!…
Szempillájukon vagy borostás álluk hegyén,
mikor megrándul a rőtarany reggel… Karmazsin
poroszlók vad-ezüst tornyok árnyékából kilépnek – Hé!
Minden szem odafordul a viharzó lovasok felé,
nagy hirtelen ott úsznak már a város és a hegyek fellegein.
Az egész ország lázat álmodott s az égő lelkiismeret
már úgy húzza vissza az embert az éjbe, mint szurok a kőlapot
odaköti az út fekete alapjába… Tudsz vadabb reggeleket
mondani tán? A lovasokon olyan fénnyel csorog az üvegkupola-
égbolt hó-csillagaival, mint a kivégzett asszonyok mosolya.
Hajladozó kislányhangok – gyöngyöző ének –
áttetszőn, mint kék hegyek esőn keresztül,
ömlenek, ömlenek, harangvirág-koszorúba. Rémek
lobogtatják ablakuk szárnyát, de énekük zendül,
koszorúba simul homlokukon, s a kötélen,
mint az elkékült ajkak, rázkódnak a szirmok,
amikor a test már elveszti a Szépet,
(a lovak lépte az udvaron ingott)
az apokalipszis jövevényei
mögött pár őz szeme kezd fényleni;
a ludak is nyakuk bemártják a
sárba, ami, mint a vér – – –
A megfojtott szemébe
még ez is belefér.
Tükrözi onnan.
Hideg anyag.
Azt hinnéd,
te vagy,
magad.

Az Idő balladája

Feslett kelméid közé már nem kívánkozom.
Mint a leértékelt áru, hidegen hagy.
Ez voltál? Miért? Minek? Mi közöm volt ahhoz, aki
karom vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal,
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak tetejéből egy cserép kipendül,
a padlásablak tégla-elválasztója pezsegni kezd,
s ott vagy Vak Lány, Idő, a mennyezet alatt laksz,
vacsorát főzöl nagyapónak – s ugyan mi köze ahhoz,
hogy karomat vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt egykor, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak megrohadt zsindelye szabadul akasztószegétől,
hétrét görnyed forgószélben, de aranya egyszerre kiolvad,
hullik alá, mint fénycsóvás tallér
az ő temetőjén, az én temetőmre,
ahol Vak Lány, Idő, teszed a dolgod, söpröd a kertet,
s madárka-válladhoz ütődve, sorba,
utolsó fényünk is kialszik.

A kövek

Nézzük a hegyet órák hosszat.
Alul a hal-lila víz hullámocskái
menyegzőn felcsengőzött sörényű csikók,
hancúroznak a sziklák között,
az ajándék díszpárnákat szétcincálják,
rojtjuk, bojtjuk ide-oda esengve dűl,
puha pamutjuk rongyosodik,
lyukad a párnabársony – hát kopasz kő mind.
Kőcipó vagy koponyakő; arcra esett
gályarabok szöktek a hegy irányából,
durva, mohazöld hajkoronásak, dohány-
levél szakállba temetkezők,
vitorlacsikorgás-korbács csapta válluk,
s amerre a hegyárny éket ver a tóba,
a Tebenned bíztunk eleitől fogva
zsoltárütemére úsztak Somogy felé.
Ó, de megvirradt idő előtt!
S a hajnal oly gyorsan távozott, hogy harmat
se hullt a földre, s a reggel, mint elkésett
takarítónő, csak alágyújtott s futott –
ezer szempár gyémántélébe
csapódtak így aztán part helyett.
Majdnem meztelen és szép ember-erdő – tán
nőink nem tudták megint, hogy mi a dolguk?
Fiaink riasztó szépsége volt az ok?
A borotvapenge szem s békasó szívünk?
Határoztak, s mint akikbe villám sújtott,
arcra estek a lábunk előtt.
S nézzük a hegyet órák hosszat.

Tántorgó kikelet

Úgy jön ez az idei Kikelet, tántorogva.
Hármas sújtásra se hullott feje le a porba.

Ház mögötti lihegéséből úgy hallom, félig
még alszik – álmodd csak a bakó sújtását végig.

Azt álmodja, hogy föl-le pattog feje a lejtőn.
Vérvirág a völgyi toronyhoz dűlő Teremtőn.

Vérpettyet ejt hófehér szmokingja hajtókáján
– súrolná, mosná! –, de nem ér ő oda a lábán,

nincs karja, hogy a hófehér Urat átkarolja;
hófelhő szívvel áll Az, egéhez támaszkodva.

A csillár se leng ki, a hívők is énekelnek.
„Észre se vették – álmodja ő –, hogy lefejeztek.”

Pedig már itt van! Árnyéka kúszik küszöbfára,
mint délnek lejtő gyümölcsös virághavát rázza.

Ahogy megújult fűz hordja sarjú-füzéreit,
hajából arcunkba fű, ibolya keveredik.

Dülöngve húz maga után karján tekeredve
menyasszonyfa-uszályt – a Tejutat, földre ejtve.

Forrás, illatos ér szökdös falon át lázongva – – –
Bele ne ütközzél a vérszöges husángokba!

Lánykéz oldja le rémálmod kendőjét szemedről!
Ne: „Lázár!” – mondja: „Sámson!”, ha karodba veszed föl.