Ahol a folyosó megtörik,
meghitten, mintha kályhacsövünk
könyökbordái között lógna,
csupasz lámpa ég éjfél után,
egyhelyben, mint horgász a parton.
Hálóját az árny kikerüli,
gyötrelmes ölelés-szomja az
ajtók szűk bemélyedéseit
rántja csak magára, ott liheg.
Egyszer a mélység pezsegni kezd,
mintha sórög kerülne vízbe,
a kopár űr sűrűvé válik:
éjszaka-igézetében jön
a festő s a reménytelenség,
mint szétázott szárny súrol padlót:
nyögdécselő beteg falépcsőn
lopakodik állványa elé,
hol a Henry Moore-másolatok
únják idézőjelnélküliségük.
Nem értem, miért nem lesed meg
asszonyodat, ki fölkelő hold
vállaira semmit se vetve,
egészen kinyílt mellrózsával
rozscipó-meleg keble csúcsán
mezítláb oson a szőnyegen.
És tanulhatnál nagylányodtól:
szívét markolja inge alatt,
verdesi szagos szénaszállal
köldökétől lábujjtövéig
a lámpa ezüst vízesése.
Mosdani indult. Ráismerhetsz
kádjában a Giorgione-képre;
a magas fürdőablakon át
az éj trapézáról benyúlik
szájoncsókolni az Alkalom.
Te kétségbeesetten festesz.
Fölfelé jövet lámpát oltasz.
Épp elmulasztod, mikor lányod
lélegzése nyárfalombjában
kész az Új Kép. Csak festenéd meg!