Volt a Kassa utcában kávéház?
Teremnyi? Színpados? – Hideglelős
lázban, hályog alól látszik ez ős
emberboly fénye. Téli szél tépáz.

Mint a Hold túlsó feléről, csorog,
alvadt vérrögöket kristályosít
lábam alatt fénye. Kutya vonít.
Deszkán át morognak komondorok.

S velünk szembe, rogyadozva lépked
(a kettényílt arcról felismerem,
nagyapa-kabátba fúrom fejem)
a Lóverő. S füstkéken a rémtett:

füstkék a sár-csúszómászó, támad.
Füstkék kocsi. És füstkék ló, alul.
S e füstkék képre alaktalanul,
kátránysötéten ló vére szárad.

Az ostorszög fakasztja, szétkeni.
Ló hasán sűrű, ragadós, lila
szám szögletéig csapó pántlika:
rángó bőrön vér terjed, rémteli.

Csengnek magasra rakott ablakok,
szót félig kendőbe fojtva nénik
kilehelt páráját viszik égig.
Mért látom? S ha látom, mért hallgatok?

És füstkékre a vörös rárohad.
Megfeketedik, mint jégfelhő-ég.
Dérütött nap tányérján lófő ég:
látnom kell egyre a füstkék lovat.

Szénaszín sörényén lehull a vér.
Fül között a bojt, mint fűz lágy vizen,
meg-meglebben a füstkék semmiben.
Csempe-homályból néz valamiért.

Tántorgó mögül füstkéken mered.
Se a sár, se a tört nap, se a rúd.
A pofaszirtben csillogsz magad: kút-
mélyből vonásaid felismered.

Botlok, szűkölök, vonszol nagyapa,
a ló haláláról, ki mit se tud,
és Lóverővel együtt nyit kaput.
Jajdul ajtóba csípett éjszaka.