„Narancsot hoztam neked! Ugorj föl!
Egy, kettő, itt ez a takaró. Na?!”
S ablakon át, ahogy süpped hóba,
láttam a Napot, déligyümölcsünk.

„Ilyet a boltban pénzért sem kapnál.
Hallod, jobb is, hogy még nem eladó.
Megvenné Pénzeszsák – s fekete hó
fagyna fekete jéggé a kertben.

Mint Noufer úr reverendája,
olyan fekete lenne a szoba.
Pénzeszsák háza? – Arany pagoda!
Mi süt sok-sok termének közepén?

Láttál-e ezüst trónusként díszes,
gömbölyű, üveghasú kályhát?
Hát a Nap sugaras, lángos szárnyát
belétördelték, mint alágyújtóst.

Sugarától megkopasztott fejét,
szegényt benyomták az üveghasba.
Onnan többé nem kel a magasba.
Csak Pénzeszsák szobáin duruzsol.”

A narancsból már búbja sem látszott.
Csak a hóbuckák pereme szikráz,
testem jó lapát-kezekben hintáz,
de máskori vígság, most nem röpítsz.

Két vén fatörzs sötétje összeér,
ágbogak között ritka csillagok.
Még mindig a zord mesében vagyok,
hisz sehol a Nap. Hátha megtörtént?

Csak a drótozott vaskályha szuszog,
kérődző állat, visszanéz, szeme
(két parazsas lyuk) oly fénnyel tele,
várom, hogy lábra áll a kis tehén.

Aztán már ezüstös üvegkosár,
ami egy trónszéknyi kályha hasa.
„Most szépen ágyba bújsz, megyek haza”,
szól Holák bácsi – s rákapaszkodom.

„A Nap!” súgom félig maláriás,
félig másfajta lázzal kiverve.
„Hátha sikerült Pénzeszsák terve,
s most kályhába tördelve a szárnya!

Milyen lehetett szegénynek? Zsenge
kiscsibe szárny, aranysárga pihés?
S az csak úgy megy: pénzért megveszi és
eldugja, hogy csak őrá ragyogjon!?

De hát én addig nem fekhetek le,
míg a Nap az üvegkályha foglya!
Jöjj, szedjük a házát darabokra,
fordítsuk ki azt a Pénzeszsákot!”

„Hohó! Csak halkan. Hallod a rendőrt?”
„Én nem!” „Pedig csikorog a sarka!
Faköpenyéből sandít a hangra,
s tudod hol áll?” „Hol?” „Pénzeszsák előtt.”

„A kapuban?” „Vagy a sarkon. Ott les.
Most megvárjuk, mikor vacsorázik.
Addig te épp elszámolhatsz százig.
Más dolgod nincs is. S hozom a Napot.”

„Várj! Becsapsz! Azt akarod, aludjam.”
„Az se rossz, ha eszedbe jutott.
Beteg gyerekkel hova is futok,
ha ajtó nyikordul, rendőr rohan!”

„De te visszahozod? S ha megéget?
Csupa tűz. Kezedbe hogyan veszed?”
Ő csak szénfekete szájjal nevet,
guggol, tenyerébe vesz parazsat.

Kormos bőrű arcán kályha rőtje,
s titokzatos, sokélű kristály: nagy,
széles tenyerében darabka Nap,
mint ékszerész párnáján drágakő.

Föláll vele. Jön. Tűzszagot érzek.
„Dobd el kérlek, a húsod összeég!”
Ő búcsúzásra nyújtja jobb kezét:
„Hiszed-e már, hogy hozom a Napot?”