Az ágy sötét dereglyéjén ébren heverve
(álmom takaróját lerántotta a macskajaj),
sok kivilágított vonatablak elröpül,
kopasz villanykörte alatt én és barátaim,
én és szerelmeim, foglárok, nők, kisfiam.
Föl kell most állnom! Ajtóm elé ki kéne lépni!
Az áttetsző sötétben Ellenségem liheg.
Harmonikázó durva zsákja megnyitva, ő meg
verejtékben úszva kapkod a múltam után.
Kinevetném őt: alatta késhegyek tarlója,
elhízott, szakállas teste ettől csiklandós.
Mikor a gubancos szárnyú, leitatott fácán
– csőrében ólomnehezékkel szökne a múlt –
nekiütődik nagy melle szőrrengetegének,
ujja markolja begyén át s dobja a zsákba;
az egész zsák részeg, merő madárkotyogás már.
Ó, annyiszor akartam túljárni eszén én!
Este a késtarló minden pengéjét megfentem,
vékony, szívós szálból horgoltam én is zsákot,
hogy – egér a csapdába – majd gyanútlan besétál.
Mikor a kivilágított vonatablakok
(én s barátaim, én s szerelmeim) megindultak,
pányván, irgalom nélkül kiemeltem mindet,
széklábhoz kötöttem, vasrácsaimhoz, az ágyhoz,
te fogsz részeg fácánként zsákomban kotyogni,
hittem erősen, s azzal fölszakítottam ajtóm:
csontomba ólom csordult, s ólomketrecéből
dobbant a szív: Nincs! És visszamenőleg hiányzik!
Mint boszorkányos ügyességgel lerántott
terítő fölött a semmiben még ép kártyavár,
pillanatig minden kipányvázott képem élt:
lóúsztató királyfi korunk, négyes lóherénk.
De hova tűntek, mondd, Ellenségemmel együtt?