(Montázs Végh György-sorokból, ajánlással)
A szikla-szirtbe vájt szárnyas oltár,
nem ő, a mozdulatlan, hanem te, a költője voltál.
Mint kehelynek belseje kibomlott
– nem az ő szerelme – hanem kamasz-verseid jószaga.
S a Liberátor torkán akadt a ház,
sírjából lépked elém a Csorba utca. Az óhaza.
Gyerekkorom. A tyúkketrec mögött még égszinkék festék-
pikkelyek alatt alig szuvasodott a kinőtt roller.
Még fogalmam sem lehetett róla, ki az a Paul Ver…
(nevének folytatása ezúttal, ugye elmaradhat?)
s így, amíg be nem dobta piros rózsáit az ablakon a hajnal,
Annádról töprengtem sokat, értetlen foglya szavadnak:
hogy (fenyők zúgtak) örökre eltűnt, mint a görög világ.
S ezért (büntetésül?) visszazártad párducaid közé.
És fenyők zúgtak, havason kondorodó fenyves, ezüst zenék –
s hiába tündököltem, füst voltam lenge szélben. Az ördögé.
Legalábbis ő idézett, hogy eltörött a tükröd
és reggelente nem látod magad.
Milyen bánat, adta a bankot: Nem veheti észre,
ha kormos ifjúsága elmarad.
Így súgta ő (vagy tán Auguste?), hogy törjem össze tükröm
s töprengve téged utánozzalak,
ne legyen nekem se Susanne La Roche a feleségem
– oszló rollerra kössem magamat.
Ajánlás –
avagy a végeredmény, Herceg, egészen csinosnak mondható,
míg a tréfásan előre elmetszett torkot rejtve szakállba,
tíz évre előttem, téged tessékel föl lépcsőjén a bakó,
dereng már bennem, hogy költészetem (nagyképű szómért bocsánat)
a lépcsőn végigballagni szintén jó lesz – mert épp arravaló.