– Tudja a polgármester, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
– Ugyan férjecském, húszévesen honnan tudjam, mi a polgármester?
Miért tudná éppen ő, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
Te sem veszed észre, ha a Költöztető Kocsi megáll itt egyszer.
– Beszélj nekem róla! Húszéves vagy, sosem látott képeid közé
állítsd be őt, amint a Jókai Mór utcából lassan érkezik.
Nem is tudom milyen kerekeken a cigány gödrök között nyekeg.
A földbe süppedt ablakokra ölükből kimásznak a tetveik,
bolhák a kutyaszőr hegyén lábbujjhegyre emelkednek s nézik őt,
csak én nem tudom már, milyen is, ha egyszer betoppan. Fújtat a ló?
Remegő orrból pára dől, s gyermekszem lesi: tán angyal születik?
S pára-szárnyba rejtett teste a kéményfüstben majd bekormozódik?
Akkor kézen fogják? A legkisebb székére ültetik? Etetik?
Kézről-kézre adják, mint talált gyereket: Kis koszos! Közénk való!
Mígnem a lánygyerekek nem lelnek dundi lába közt puha metszést,
s korom alól nem hallanak csiklandós nevetést sem, mikor fogják,
s reggelig kialusszák, mint álmot, a megfoghatatlan teremtést. – – –
– Ne szólj most. Józan a hangod. Tudom, mind a négy lábát törte a ló.
Mikor a mozdony a töltésről zuhant, tengelyei szétgurultak.
A mi utcánkban föl-le hömpölyögtek, lovak lábát elkaszálták.
Úgy félt tőlük a postásautó, hogy csavart kürtjei kinyúltak.
– Már emlékszem. Húzatlan jön a kocsi. Hátán a ló. Sörénye ég.
A vén szikrahányó tolatóvonatok dobtak rá parazsakat.
Kedves kis feleségem, még soha nem láttam ilyen szépet én.
Olyan jó étvággyal evett a tűz, ropogott szájában a falat!
A bakról hosszú kardvirágként ágazott a láng! És suttogott.
Mintha bajba jutott csöpp gyerek csücsörített szája szólna hozzám.
Mintha mézeskalács-házat találtak volna a koldusgyerekek:
hipp-hopp, összedugták nyelvük a fölfalt csokoládé-kocsi-tortán.
– Csak azt nem értem, miért szólsz a fogdmegeknek? Indulás? Most? Hova?
A pincék fölött vállakon himbálózik a bordó ágy, a két szék.
Mi vár a rakományra – lángok fogsora? S a „soha-sehova” – ránk?
Selyem korommá bomlik az égett rózsa, egy matrózblúzos fénykép.
– Igen. Előtte nagy telek voltak. A ló szügyig gázolt a hóban.
A letaposott hó is kapunk fölött méterrel magasabban állt.
Fentről, mint verembe, megfagyott madarak csúsztak az udvarba le.
A Szent Imre utcán eget két fa zúzmara-székesegyháza zárt.
Onnan, egyenesen onnan jött a kocsi értünk, a hótornyokból.
Nem is kocsi volt. Hanem szán. De bogárhátú lett a sok jég alatt.
Csengői öblét a jég betömte. Elébünk suhant hát hallgatag,
de szán alá csúszott a rakomány. Nem köthetsz mást rá, csak magadat.
Akkor minden egyszerre megolvad, az égő szekér nézi magát,
nézi magát a rengeteg vízben, és mozdulatlan az, mint a tó.
Tudom, a mi utcánkban egyszerre ennyi fény még sohasem égett.
Mégis, írd le nekem e képet: a pálmákat, a kigyújtott hajót.
Nem is lehetne más: hajó csak! Jön! Legalsó pincéjébe gyűjti
kislány szurtos masnijából a tetvet, kullancsot a kisfiúból.
Szigorúan szétválasztja bolhát a kiskutyától, s szemet húny, ha
a négylábúak fedélzetére felugrálnak a bolhák újból.
Aztán az utca kentaurjai, cigányok, prolik, háttal, farral…
Halfarkú lányok, kiknek fényes, barna lábszáruk nőtt, csak a lelkük
miákol, nyerít, a sarokba vetett harmonikahanggal halva –
mi a fedélközt hullócsillagaikkal színültig telemertük.
Meg is süppedt a hajó, mintha ólmot szállítana. Van még egy hely?
Hogyan birkózhattok meg a felhőkarcolók sikos lépcsőivel?
Kormos kutyák a jólét kimosdott ebeivel? – Feleségem!
Hallod-e már a zajt, mit a Költöztető Kocsi az utcán felver?