Nézzük a hegyet órák hosszat.
Alul a hal-lila víz hullámocskái
menyegzőn felcsengőzött sörényű csikók,
hancúroznak a sziklák között,
az ajándék díszpárnákat szétcincálják,
rojtjuk, bojtjuk ide-oda esengve dűl,
puha pamutjuk rongyosodik,
lyukad a párnabársony – hát kopasz kő mind.
Kőcipó vagy koponyakő; arcra esett
gályarabok szöktek a hegy irányából,
durva, mohazöld hajkoronásak, dohány-
levél szakállba temetkezők,
vitorlacsikorgás-korbács csapta válluk,
s amerre a hegyárny éket ver a tóba,
a Tebenned bíztunk eleitől fogva
zsoltárütemére úsztak Somogy felé.
Ó, de megvirradt idő előtt!
S a hajnal oly gyorsan távozott, hogy harmat
se hullt a földre, s a reggel, mint elkésett
takarítónő, csak alágyújtott s futott –
ezer szempár gyémántélébe
csapódtak így aztán part helyett.
Majdnem meztelen és szép ember-erdő – tán
nőink nem tudták megint, hogy mi a dolguk?
Fiaink riasztó szépsége volt az ok?
A borotvapenge szem s békasó szívünk?
Határoztak, s mint akikbe villám sújtott,
arcra estek a lábunk előtt.
S nézzük a hegyet órák hosszat.