A látogató

Kisfiam a padlás zárt ajtajain lesett keresztül.
Gí csemperagyogásban jégkockát gyártott a konyhán.
A többiek beleolvadtak rajzaikba, sehol
se voltak. A teraszon könyököltem s Ő jött fölfelé.
Azaz: a teraszon könyökölt Ő, mikor megérkeztem.
Föl az úton, mintha függönyök súrlódtak volna hozzám:
szinte elszíneződött a levegő a hársak nehéz
illatuszályában. A lépcsőn nevethetnékem támadt:
milyen tolvaj-riadalmat dajkáló öreg szerkezet!,
tetszett nagyon házőrző csínytevése – kell is, ahol az
ajtó kitárva áll. Ő visszafordult a könyöklőről,
virágja maradék sárga csokrával vette körül
a fa, s csillámló homállyal, mint az árnyékos tófenék,
(mondom, teraszon állt) óceán tornyosult fölénk égből.
Megindultunk egymás felé. Mint a vízbefúlt, gondoltam.
Mert kövér volt, mint az ezüstté taposott sár Hárságyon
a putrik körül, s mintha a mi dzsipünk gumimintái
kaszabolták volna össze, üres arcának sarában
vad kerékvágatokat hagyott az elrobogó idő.
Azaz, ki tudná, ki, mit gondolt, s miért, hogy a ragozás
elmebeteg logikával csapong emitt – hisz szememmel
követtem, amint a kertkaput nyitotta, s az alsó ház
fénylő fekete tábláját mormolva olvasni kezdte:
Művészeti Alkotóház, s a gereblyéző kertésztől
nevem hiába tudakolva, fehérbe öltözött nők
igazították kedvesen útba, amire megindult.
Számoltam lépéseit a lépcsőn, és éreztem kezét
a hideg fogantyún, mielőtt halkan lenyomta volna,
és az ajtótárulással együtt fordultam feléje,
eget, virágzó lombot tudva mögöttem jó kötésként,
s alattam e balkon szintjét. Csak haja szénaboglyáját
néztem; nyakánál a kihajtott ing gallérrepdesését,
mintha az elveszített fénykép sovány fiúja jönne,
az, aki merőn a lencse közepébe nézett akkor
a rózsaszínű jövő bámészkodóit venni célba,
s a kezében tartott tekegolyó egyszerre pokolgép
s a megmaradt hatalom király-almája, színaranyból.
S lehet, hogy mögötte Erdei kézigránátot dugdos,
és Waldmann a tányéraknát padlóra csúsztatja éppen,
s Kellner egész tankot rejt mosolya alá, amint békés
tekecsapatnak álcázva fújják, hogy ez a harc lesz a…
Te szegény, gondolom magamban, hol hagytad cimboráid?
Úgy állsz itt hosszú hajaddal, akár egy mai fiatal.
Szól is a gitár a nyitott ajtó mögül, kopaszodva
is hallom, tanulatlan is táncolni kezd rá az ideg,
muzsika pezsgő tóvizébe merül a halfarkú sejt,
vígan csapdos, orsózik s hasát mutogatja a sziklán,
én nézlek, s te merőn visszanézel huszonöt évnyi köd
alól. – Jöjj, (mint falun, régen) táncol egymással két férfi,
látod a mólót? azon végig! látod a vizet? rajta,
látod a víz közepén a két magányos széket? odáig.
Pszt! Ne mondd, hogy huszonöt évet jöttél s most csak ennyi vár.
Egy koldus, aki hegyeket mutogat s hársszagot áraszt.
S a szék, amelyen hellyel kínál, sem az övé. Te szamár!
Hosszú hajú gitárodat átkapcsoltam orgonára.
Jégkockái közül elindult már az én Penáteszem,
jön, hadd mutatom be neked Gít. A víz körül ő a part.
A Föld, fiam, amely ölében ringatja óceánját.
S gyermekem is vedd jobban szemügyre, mintha bátyja lennél,
(mit számít az a nyolc év korkülönbség) kezdd csak előről
a kanóc meggyújtását, pokolgépes álmodozásod,
elfértek egy széken ketten. S mi együtt, valamennyien.
– Így szólt hozzám Ő a terasz könyöklőjébe fogózva,
s a fák a tavat s közepén a két széket eltakarták,
ha ugyan voltak ott székek – gólyalábon?…