A város se úgy ébredt, mint régi áprilisban.
Fű, fa elinalt – és maradt sok hűlt-helyű korona-üreg.
De nem álmodtam én, hogy kerekemről többé nem akarok leszállni!
Tarts életem, amíg kötélen billegő kerekem hossza tart!
Amíg röpít e gyöngyházbensejű vakság.
S jószagú áramlás fésülgette, szemünkre lebegtette
a repülő tölgyek, hársak szivárványos, fehér hajszálgyökereit.
Nyomban tele lett velünk egy felhőemelet.
Majdnem elfelejtem mondani: a tulipánok
– éreztem a gyöngyházbensejű homályban –
visszaszitálták hagymáikról a földet a mélybe.
Lehet, hogy egy híd volt, lehet hogy egy egész város
tigrissávos fölszökellése utolért.
De nem veszíthettem Őt el, tudtam, inkább magamat.
Végig, szemünkről a gyökérujjak le sem kerültek.
Guruló tavaszi esőcseppek, föld-gőz,
vakságunk vázahomálya bepólyált.
Hevülten suttogott:
Mindig csak arra, amerre ők repülnek!

És karikázva a madárzene semmin,
nem tudva, a halálnak szól-e repülésünk,
mutatványomból kiúszva hevertünk
az ég barázdáiból kiszántott csillagok közé.

Végül is illene hozzánk a nyaktörő
kerék nyergével együtt égni a magasban.

Mindig virágos ingben képzeltem halálunk.
Csak fúrd át az ingem édes madárcsivittel
s rakj bele fészket.