(Hogy kerülhettem újra én ide?
Kartávolságnyira – de soha itt!
Jártam-jártam körbe határait.
Füstölgő fűből néztem semmibe.)

Szűcsék tetőtlen viskója lapít.
Este homályos, borsárga szive,
kúszik az ablak fénye messzire,
kerék-szabdalta tócsás agyagig.

Bőrző pocsolyába kordé gázol,
billegő kerék küllői között
sárvíz? – lobogó vas zuhog-dörög,
szikracsóva – lófarok ficánkol.

De bakján a legsűrűbb éjszaka,
mint tüzijátékba vágott nyílás,
feketén, űrbéli hercegprímás:
teknő béllel a mészáros Daka.

Kiküldtem elé fekete kutyám,
veremsötéttel megnövelve jól:
„Ahol a Pentzék szélkereke szól,
föltartóztatod a fahíd után.”

Most nyakába vetve, nyelve kilóg,
farka kinyújtva kókadt, egyenes,
nem lefetyelne sáfrányszín levest,
nem tanít ludat repülni, ki: volt.

Évit hajánál fogva emeli
a csorba sarok rőt ablakába
gonosz mamája. Szíve kivágva:
átsüti a hold. Szemem legeli.

Mintha sírása lámpás lehetne
a megérkező vak szemű lónak.
Szinte érint a lehajtott lónyak.
Bújok kutyatej alá temetve.

Sír, sír, sír. Malom hüppög? Hallgatom.
Malomkerék alatt fürdök vele.
Köldöke sója tengerrel tele.
Baglyos, zúgó fa nő ki ablakon.

De káprázat-ágon átnyikorog,
fényt mészárol Daka. Vállán kutyám.
Mély seb vérzik tócsán kordé nyomán.
Oldalamból kutyám ki- s kimorog.