1

A minták hasonlítottak őrá.
A vízbe fojtott, fakó ezüstök,
csurogni kezdtek bordó kárpiton,
foszforeszkáltak boszorka orrá.

Kipúposodtak lezárt szemei.
Szétpattantak, fővő húsba fúltak.
Sárga tűzvésszel borítva mégis
pillantását most ágyamig veti.

És változnak villámló vonalak,
ahogy a hold a kert fölött repült:
temetőbogár áttetszőn töppedt
tavaszi hóba bujkál száj alatt.

Néztem misén a szálló füstölőt.
Arany palást mögül a pap sziszeg:
rázom sebesen csengőm, és a hang
kirajzolja elém a füstböl őt.

Este szobában egyes-egyedül
zsámolyon állok, tükrünk elérem.
Áll hajam égnek: messzi sarokból
víz veti partra. Szétnéz. Székre ül.

Végre jön nagyapa! Karjába von.
Lőtt Galíciában kísértetet:
„Szíven találtam, de hajnalodott.
Csak a golyó vergődött a havon”.

Megjön anyám is. Most majd kidobjuk!
S hallom anyámat, kislányt verandán:
(szüleinknek néha szerelmei,
sokszor leszünk didergő bolondjuk.)

„Ment a kendermag szakállas doktor,
fákon túl a kapu döngve zárult,
verandaajtónkba gyökeredzve
én hanyatt vágódtam iszonyomtól.

Tapasztva arcuk a homlokomra,
foszló hortenziák hajoltak rám,
ekkor a szobában meghalt Dédi,
s kizuhant tokból az ablak, porba.

Elhúzott lelke a fejem fölött,
szomszédék vele szemközt futottak,
hallottak előbb vad csörömpölést,
s üvegverandánk, lám, összetörött.”

Öreg éjjel Ibike érkezik.
Három nagybátyám egyszerre kopog.
Ő sarokban áll, lepedő alatt.
S múlik a nap. Így múlik mindegyik.

Hajnali fény ha a mintát gyújtja,
a dívány támláján már nyoma sincs.
Kezem kopott bársonyokba süpped,
szakadó zsinór keríti s bojtja.

2

Az utca reggel kapujának fut.
Kéz lökdös szélben, vánszorgom felé.
Csatornákból, odaszáradt pók csüng.
Deszkába döfve kukucskálólyuk.

Kilincs dörren ekkor. Lenyomódik.
Ajtó hosszú sóhajtással tárul.
Rohadó lugasban dong bent darázs.
Jön. Émelyítő fürtbe fogódzik.

Kézen fog. Hajszol. Futni kényszerít.
Tűzfalak közé a kertbe vezet.
Hangyával teli tonettszék. Rálép.
Kötélen lóg. De a kép szétesik.

Megint él. Hangja ide-oda jár,
mint elvarázsolt kastélyban, bolyong.
Hurokból rugékony fűre huppan,
szék billen – s mászom ablakába már.

Bent bozontos férje épp földre hull.
Poharában pálinka ég. S halott.
Neki baltán ráng kislányos keze.
S künn, nyaka ismét hurokba szorul.

Fáján seregélyek ülnek, kányák,
feljebb baglyok, s hol ágon nincs levél,
villámgyújtotta csúcsról a semmi
egykedvűn bogozza rá uszályát.

3

De moccanatlan kapuja zárva.
Mért képzelem, mi sosem esett meg?
Néha, virágos utcánkban láttam,
ha ment a boltba. Mért alszom állva?

Egyszer szétnyílt fakó pongyolája,
s borzongó fehér lába, mint a só.
Szemére nem – súlyos szemhéjára,
emlékszem letapadt szempillára.

A bőr orrú nehéz faklumpára,
padlón hagyta, s ült a krumplis-zsákon.
Ó, de hogy a férje dermed vérben,
s ő hurokban: szomszéd suttogása.

Kapuja zárva. Fája ház mögött.
Üresen ásít ablak és lugas.
Mégis érzem: a lyukon kitekint.
Lépek feléje – kerekek alá.

Részeg faszobrász, ki a temetőt
somolygó puttókkal elborítja,
néhai autóján hajtatott,
s elgázolt épp a néma ház előtt.

Útról fölragad – látom anyámat.
Fájok. Orvosok étere borzaszt.
Cipel remegve a szobrász – vállán
áthajolni látok hurkos ágat.

Régi, rézsút sugárban a házból
két koporsó kihullámzik vállon.
Billen egyik. Orra földre koppan.
Szétnyílik – de ki látná a gyásztól?

Évekkel előbb van. Lesünk kocsit.
Láb alatt botlok. Fülelek szóra.
Rendőrök jönnek, horkan a lovuk.
Úgy fojt valami. Remegek kicsit.

S indulnak ekkor a mocsáron át.
Rendőrök között döccen a kocsi.
De a szemük kövér sarat vizslat,
nem veszik észre, ő hívja lovát.

Mögöttük lovagol színegyedül.
Fakó pongyolából rám kimutat.
Futok hazáig. Be a szobába!
S arca homályból zúgva fölmerül.

Azóta akarok üvölteni,
hogy nagyapa lője keresztül őt!
De mindig megjönnek bácsikáim,
s a gyöngyös bort nekem kell tölteni.