Mély álomban pihen ő a Vizek és az Ég ölén.
Két rinocérosz áll mozdulatlan ágyával ott.
Könyökét behajlítva nehéz fejének hajt párnát;
ő az! A Paradicsom almáival jóllakhatott.

Ő az! Antilopfejű rengeteg, madárliánok,
piros és kristályos-húsú hal-levelek, elefánt,
fekete szarvú kis tehenek, tőgyelő virágok,
s fekete magú dinnyeként a piros hold vele szánt.

„Színeim, kifehérültök! Ködállatok, legeltek!
Mint fejletlen csípőjű lány tisztasága, ledöntött,
amikor vékony falú korsómból mohón kiittam
az Isten tengerszeméből legurult könny-göröngyöt.”

(Montázs Végh György-sorokból, ajánlással)

A szikla-szirtbe vájt szárnyas oltár,
nem ő, a mozdulatlan, hanem te, a költője voltál.
Mint kehelynek belseje kibomlott
– nem az ő szerelme – hanem kamasz-verseid jószaga.
S a Liberátor torkán akadt a ház,
sírjából lépked elém a Csorba utca. Az óhaza.

Gyerekkorom. A tyúkketrec mögött még égszinkék festék-
pikkelyek alatt alig szuvasodott a kinőtt roller.
Még fogalmam sem lehetett róla, ki az a Paul Ver…
(nevének folytatása ezúttal, ugye elmaradhat?)
s így, amíg be nem dobta piros rózsáit az ablakon a hajnal,
Annádról töprengtem sokat, értetlen foglya szavadnak:
hogy (fenyők zúgtak) örökre eltűnt, mint a görög világ.
S ezért (büntetésül?) visszazártad párducaid közé.
És fenyők zúgtak, havason kondorodó fenyves, ezüst zenék –
s hiába tündököltem, füst voltam lenge szélben. Az ördögé.

Legalábbis ő idézett, hogy eltörött a tükröd
és reggelente nem látod magad.
Milyen bánat, adta a bankot: Nem veheti észre,
ha kormos ifjúsága elmarad.
Így súgta ő (vagy tán Auguste?), hogy törjem össze tükröm
s töprengve téged utánozzalak,
ne legyen nekem se Susanne La Roche a feleségem
– oszló rollerra kössem magamat.

Ajánlás –

avagy a végeredmény, Herceg, egészen csinosnak mondható,
míg a tréfásan előre elmetszett torkot rejtve szakállba,
tíz évre előttem, téged tessékel föl lépcsőjén a bakó,
dereng már bennem, hogy költészetem (nagyképű szómért bocsánat)
a lépcsőn végigballagni szintén jó lesz – mert épp arravaló.

Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.
Míg Ertot tortahab-ködébe vág ő s Merlotte előforog a lámpák gyöngysorával – ugyan! dehogy, miket beszélek, Istenem. Szegény Yorick azt mondja: egy reggel tízévesek leszünk és Marlotte elénk forog, és Szegény Yorick Marlotte tortahab-ködéről sem beszél, elsüllyed Ertot tejköd-habban, Yorickban csupán ennyi áll – de hopp! elő a Holdrepülést!:
kis húgom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót –
Vagy úgy!? Egymásba öltjük régi szavunkat s összetapadva pörögni kezd az ikerpár – Normandiában vagy a Mézes utcában? Hiszen
Hajó jön a tengeren – a hajókon lámpák gyöngysora,
sószag, halszag, kátrányszag s muzsika –
mondja Yorick, de a Fejek felemelésének házában
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
Gí körvonalára –
pedig mindketten egyes-egyedül írjuk versünk. Egyes-egyedül? Ki lenne képes egymagában egyetlen szamárkórót úgy írni meg, hogy lila fejékével olvasónkra intsen? De hát nem láthattuk az erzsébeti lámpák fényeit elégszer, hogy gyöngysorrá fűzzük? Mi merészkedett el a töltés oldaláig a tolató vonatok hasa alatt? A Köves úton dárdahegyével mi nyúl utánunk a sintérekig? Most mindent, ami volt, beszegünk vele, a kordékat, a szamarakat, Normandiában kisütnek Erzsébet ócska lámpásai és Cecile mosakodni készül, alacsony ablak mögött, lavórban, a redves, festetlen pad fölé hajolva itthon, Erzsébeten.
Kormos Pista – – –
s megint a nyolcas, a népdal ütem. Ha testvérem lett volna, rá gondolnék így. (Ötször se találkoztunk azóta.) Miért nem István? Mindjárt ötvenéves. Miért nem István? Tiszteletadás a Hallgatásnak, aztán Yoricknak, a Megszólalásnak – Pistával?
Mikor az Átlósutcai még csak Rátkay volt, finom feddésben részesült a Rózsadomb tövében. A Biaival volt első találkozása, s beszéd közben szóba került az Iszkázi nagy, szeretve és könnyelműn úgy, mint Laci.
László – helyesbített szigorú hangsúllyal a Költő, az erzsébeti meg hazament, s ráhányta meggyulladt szívére a Jutadombot.
Pista te! Mindenki Pistája! Jézuska-terhükre néha visszaérző szamaraké! Megszólaló lila bogáncsoké! Mézes Annusé és a Mézes utcáé. A tengerhabmosta sziklaköveké. – Hommage, tólul föl belőlem, no de testvéri szó a hódolat? Idevalóbb a nyolcas, rácsukom soraimra, mint tízévesen, kakastavi csikkjeinkre a bádogdózni fedelét.
Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.

Csukás Istvánnak

Molyok? – inkább a Duna túlsó partján
lámpák közé emelkedő páralények,
alig derengve, mint sötétben a pohár,
legelik a semmit, amíg e bérház
téli kikötőjébe menekített bárkámon hallom a hírt:
ezerkilencszázhetvenhat van. Ó! Mégis!

Ezerkilencszázhetvenötben választottam anyámnak urnát.
Előtte fekete, ezüstszürke pongyolát a tűznek,
üszök-lábára ezüstutánzatú csattal csúffá tett cipőt,
az utolsó utazáshoz, amit már fekve tett meg
kórházi pincenyílásokból a szomszéd budai kemencéig.
Mint hintójában az alvó királyné a fák közt.
Míg a távolmaradó hold üregéből
a világra ömlő sötétség
kitöltötte az ágközöket,
s a torzonborz tűlevelekből
sűrű, ragacsos illatot préselt
az imbolygó hintótetőre.

Ezalatt messze, a bérház, megtelt jelekkel.
Az előszobafalnak támasztott darabka
(légszomjat keltő) ritkás hegyi égből
(homályos-kék nejlon szemétgyűjtő zsák volt,
a spanyolfal kopár hóvilágításánál
az ágy körül talált tárgyakat dobáltam bele),
az égszínű zsákból kivonszolódott
szénfekete szíján ócska karórája.
Az éjjeliszekrényen feküdt akkor,
és szemtől szemben érte a halál:
leszögezte mutatóhegyeit a pillanathoz.
Szívszélhűdéses számlapja konokul mutatta:
tizenhat óra, huszonöt perc.
Ezután nem pohár törött, mint Adamcsik néni
réges-régi szobájában, gyerekkorunkban
a meggyszínű almárium lapján – de eltört
a vidám karácsonyi ajándéknak szánt váza.
Karácsony délelőttjén a fürdőszoba
hideg kövén vízbe állított fenyő
szemünk előtt összeborzadt, s púpos kis teste
vízkereszt-csupaszon kuporgott elénk.
(Gí óvatosan a ház alá dugta.)
Este pedig, karácsonyeste
(régente még a magánzárkaház is fölrepült
pásztorénekünkből az őrtornyok közül a hold udvaráig,
seprű-cirokszál, kóc és vécépapír karácsonyfa-szárnyainkkal – – –),
mikor mint két egymáshoz szorított sírkő, Gí meg én,
az álom tavának közepéből kisötétlettünk a tollas ágyból,
a sebtében vásárolt új fenyőfa
kék gyertyáival, hunyorgó
tündérszem-bensejű gömbjeivel
kizuhant a sarokból a szoba közepére.
Mégis ezerkilencszázhetvenhat van.

Az árkádok alatt a bohócok
levették hosszú piros orruk.
Szilveszterkor még csak az eső sem esett,
hogy eldobált konfettik szétoldódó festékcsíkja
vérezte volna össze a járdát.
Csak a felhők rohantak tegnap,
s a szelek rázták veszettül
a csukott lakás ajtain a kilincset.
Parázshajtókás köpenyükben úsztak Északról a szelek,
Themze-parti fű, helsingőri ágy mennyezetéről a kárpit,
amsterdami toronyzenészek cilinderéről letépett szalag,
cseh-német tükrökből szemetelő foncsor verődik,
mint gyilkosra a bűnjel, a lobogó redőkhöz.
A park lámpáit pozdorjává zúzták,
de minket nem bántottak.
Miért? Mivégre?
Nem robogtak be tűzokádó lovukkal az ablakon,
hogy anyámat utolérjem a kemencekémény tűzkosaránál,
mikor a szétfoszló füst uszályába burkolózva
hetven éve rémei elől csillagok mögé bújik.

Bámulom a lámpák közé emelkedő lények
mozgolódását a Duna túlsó partján.
S hogy azt kérdezed: mi lesz a halál után?,
én visszakérdem: előtte mi lesz? Addig mi lesz?
Beablakozott medvefej-bárkám e bérházba tapad.
Fölöttem lakó szeplősarcú kislány
délelőtti mélyhegedű-leckéje áztatja egyre.
Lent lágyagyú kisfiú őrzi a lábtörlőrácsot:
R. P., K. I., A. B. rá ne találjon – s C. J. is
legfeljebb üveges-áttetsző sportzakós-holtan.
(Mély torokhangon mormol a Duna lent)
és ó-ízű sorokat ír egy férfi,
kinek kéklő nagymama szeme van,
és mint három – külvárosi borbélynál ondolált –
kopottas grácia, mint három vénecske
angolkisasszony (fekete kosztüm, brüsszeli zsabó),
társalog vele Börtön, Mellőzés és Rettenet;
míg csak ebédem nem hozza Gí,
és véle szabadulásom,
s a megbeszélt jelre:
játékos kölyökkutya-kaparászást utánoz az ajtón,
beengedem.

A Duna túlsó partján
lámpákhoz kötik maguk azok a lények.
Mondani akarnak valamit.
Vadevezőseid táboroznak alattuk?
A Szigeten keresnek alkalmas tisztást,
az éjszaka ösvényein bolyongnak?
Azt képzelem, beszélgettek egymással te és ők,
arról amit az ember el se mer mondani,
és a felgyorsult lélegzés párája kiúszik föléjük,
ködnimfák, kentaurpárák hemperegnek rá a sötétre,
meglengetik a sok szurokba ragadt lámpát.
Nem szívesen emlékeztetlek rá,
de kezdődik negyvenedik éved.
Sinka lábnyomában még mi következik?
A röfögő vacsora és a szuszogó nászágy óljából,
imhol tárul a templomajtó.
Elvillanó életünkhöz megérkezik időnk.

(Kormos Pista halálakor)

A hajót két ujjad közül kibocsátani
mindenkivel.
Követni a csillagvizsgáló távcsőn, ami…
S fájni, mivel…

A fekete bot a fehér ajtón
belóg.
Az Átlósutcai jön itt. Így szól
e bot.

Bormanra gondolok.
Mit tesz most Lovell?
Rettegek. Hogy tudok
így aludni el?

Hétkor még, mint a zsák,
aludtam tovább.
Félnyolckor ebek
szűkölése vetett
ködös partokra ki – – –
Van ott valaki?
Istállók ablakai,
nyitott fedélszék orma,
füst és hullongó korma,
valaki követ hajít.
Pendül egy vödör ködben.
Hiszen én ott fürödtem!

Hiszen ott én aludtam,
kutyámmal versenyt futottam,
magamat hátán átvetettem,
szobrot gyúrtam, s a sutban, este,
alvó Éva lába közé tettem.
Piros szája szagát úgy szerettem.
A hóval öléig rohantam.
A nyikorgó kúttal zenéltem.
Hogy én ezt megéltem!
Hogy én ezt megéltem.

A sírás fuldoklása, vagy
számból kiömlő arany fonál
ébreszt elázva hirtelen.
Borman, Lovell, Anders nevem?

Egy biztos: kezemben a volán.
Még egyszer, mint meleg ingbe törlöm
az álom édes szagába szám.
A kapu alatt feláll apám.
A háznép kiszalad,
napsütéssel teli cicák,
öreg anyóka-bogarak,
kishugom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót,
és integetek, integetek.

Behunyom szemem karjaik után
s a támlára dőlök csókjaikból,
hisz tudom, mikor jön a kétkönyöknyi híd!
Jó lenne ölembe ültetni valakit,
aki ezen a vidéken sose járt,
megmutatni köd alatt a határt,
a haranglábat szómmal megérinteni,
a köd alól hogy mondjon valamit neki,
a szénával rakott padlások alatt,
ahogy elsuhanunk, a testnyomokat,
mutatni a létrán alvó szárnyasokat,
jó pajtásaimat, az állatokat,
boltajtón át a darálókat,
ecetes-üvegeket, fahordókat,
vaskapu leszállt szárnyait,
alacsony ablakok árnyait,
hisz alattunk döng a kétkönyöknyi híd!,
s ha nincs rajta korlát, az se baj!
Én úgy érzem magam e tájon,
mint járókában a gyerek:
el nem eshetek.
A köd égő ágpattogás, Veronka-haj.
A csendben elgurul egy gyűrű.
Kőlapra esik az acéltű.
Hallgasd, a malom őröl,
s öledbe hajlik az otthon,
mint virág a fal mögötti tőről.

A nyitott fedélszék, Lovell,
az istálló arany gerendája,
most már nem alszom én, Lovell,
mint hosszú esthajnali árny,
vetült elétek a Hold porára.
Karácsony napja van, Lovell,
Holdba tücsökszót telepíteni
az indulhat, mint te, Lovell,
ki végig a ködön, semmin át
otthonát felismeri.

Galambosi Lászlónak

Pesterzsébet gránit-kerék éjjel,
átforog az üstökös alatt.
Bámulom a csillár-koronákat
üveg-vérben őrző tornyokat.
(Galambosi László: Látogató)

Aki esti holdfényben érkezik, lát földi csillagot lobogni
a toronyház-ablaksorok sok-karú gyertyatartóin.
Káprázó szemű vándor mégsem gondol ravatalragyogásra.
Mint földből kiásott kincses kazetták,
gyémánttal lesózott szalonnahátak,
éhező szemébe fénylenek így a köleskásás tál gyöngyház­ szemcséi.
Puszta látásuktól megszűnik a hát borsódzása.
Bozót mögött lopakvó farkas is megkeresztelkedne,
ha aranypillangóit az ablak kiveti szimatoló orra köré.
Ó, nagyon is jól tudom én a vérpirosra lucskolt hóban,
réten, csatatér-ragadványban, csonttaposó hazamenekülésben,
agyvelők szivárvány-fehérlésű lidércével a vérivó tarlószáron,
a mindenhonnan visszajövés üvegszilánk töviseitől sünösödve
jól tudom én, hogyan fest odakintről az ablak.

Nem kopársarkú ravatalozó férges üregének (de nem ám!),
ahol négykézláb hiába reszket a fölgerjedt fénylés,
mint fogatört Pasolini-apáca a várakozás évtizedeitől
hihetetlenül hosszúra görbült vessző rézzacskós bokra előtt.
Csakhogy ezt a jános-apát-ágat nem emeli a Gazda örömlihegése.
Csupán csak holt. Mint harangtalan harangkötél, lecsüng. Rángatható:
nem tátog bociorr-rózsaszín angelusz belőle.
Nem fröcsköli tele némbere sótartóját hallelujái savával.
Megfeketedett, mint Spanyol Fülöp már királykorában;
fékeveszett benső nyüzsgését elhalálozása merevsége alá rejti.

Áttelelt, fekete trágyadomb a tavaszi vándorfű
smaragdos nyelvecskéi alatt – ennyi már.
Mit neki elzsibbadt apácája, a négykézláb sóvárgó!
Még ha nem az önnön ravatalozójának megőszült fénye volna –
hanem hancúrozó medvebocs-lányka, hánykódó köldökének harmatával,
óriás combjain éppen csak kikelt párhuzamos pehely-veteménnyel,
ki ölének kagylójában tengeralji szirmok
egymásba csavarult rózsáját mutatná,
ahányszor félresiklik bőrének párnás pajzsa róla;
s még ha egy Kőrösi Csoma zarándok-szenvedélye
tapaszt is szájat a talpán,
s a térdhajlat húsvét-havára útjának felén túl
a Himalája-meredek combból gömbölyödő oltár
Buddha-mosolya ragyogna –
akkor is, e mezőben kiterített: csak egy hulla.
Ha nem is köréje szúrták földbe
a toronyházak sok-karú gyertyatartóit.
Hanem tetemén át terpesztették mindenfelé
a házak talpát az anyaföldbe.
Még csak nem is hóna alól, lába közül ágaskodnak,
áttörték inkább melle Jutadombját, s medencecsontján
mocsárló Kakastóra betonoztak gólyalábat.

De fölbűzlik a tizedik emeletig. Körömdarabja ott úszik
a vasárnapi húsleves zsírarany lótuszlevelei között.
Borostái előkunkorodnak a frissen áthúzott vánkos tollából.
Hallani a szöget hullató, az apáról fiúra szállt rideg lábbeli
követ repesztő lépteit a lépcsőházban.
Bennünk minden emeleti fordulónál leszakad a végzetes kristálycsillár:
zuhan a gyerekkori filmhíradók bálterméből,
s a frakkok fölött oly jeges közönnyel keringő,
néma kilincseink réz-szeme előtt omlik folyosókőre.
Mint eloltott gyertyabél füstszála,
hajladozva átbotorkál a kulcslyukon.

Fölvert koromként bemocskol holdfényt.
Verejtéklucskos ingre ülepedik, ott súg-búg a fülbe:
„Látod, otthagytam őket! Megérkeztem a bálból!
Nem volt hiábavaló, ahogy a kisfiú gyöngyrekeszeim mögé benézett.”
S patkányharapdálta ujja fertőző érintéssel szemhéjat lefog.

Alszik egymással az Égi, a Földi.
Mint szövőlepkék fehér mocskával beköpdösött fáról
gyümölcs helyett,
köröttünk undorító pókhálózsákba varrt
alvó férgei himbálóznak.
Vagy mégsem?
Az ablaksorok körhinták ezer villanykörtéjét sütik
a vándor szeme közé.
Jön, jön a megtévesztett.
Lacipecsenye-szag a hullabűz.
Rohadt liliomszár szaga helyett
virágos szoknyák testszagát érzi.
Zeneszagokat.
Illatszínek árnyalatai hímezik körül a vállára kihajtott inget.
„Itt aztán szövik a jövendőt! Úgy élek itt, ahogy majd kéne” –
veri fel pacsirtáit a lélek szántóföldarany alja.
A vándor egyre közelebb lép.
Én pedig lámpát oltok.
Legalább egyetlen ablak fogadja őt igazmondó sötétséggel.

Határ Győzőnek

Az MZ-ben, az elsőn, a „könyökön” túl,
még ki se hűlt H. Gy. – mondták – s I. P. helye.
Tavaly együtt szívtuk – mondtam – F. Gy. és én
a recski levegőt. Látszik pofámon, pajtás?! –

s hogy egyik vasárnap kimosdottam, mint ő,
s egy nagyétkű srácnak küldve fél kenyerem,
jó tett helyébe várva jóra, dörzsöltem
csizmám F. barakkja előtt a sárkaparón.

Találkozásunk mégis elmaradt, mivel
ő egyfolytában szólt, de senkit nem figyelt.
Láttam, ifjakból volt már udvara, s noha
mindannyian mínium-csíkos zubbonyt hordtunk,

láttam, ki képzelt frakkban röppen, ki csillár
alatt állt – s F. Gy-t, tengeren túli háza
balkonán, három fényesre fésült ebbel.
Helyén hát mind! A képből csak én maradtam ki.

Érdes e hang, nagy Londoni? – Huszonéves.
„Mint keménymosolyú kard megtöretvén a
porban” – ily képtől zúgott. Figyelemre várt.
Tudta: máglyán verse „aklában mellkasának”

s: „márványba zárt szobrok döngetik öklükkel
a csillámló hideg poklot” így! – Kinek? Tán
a börtön borbélyának? Ember, hát tudtad,
a vakondok járatai tele énekkel?! – – –

Kibontakoztattál-e hóhérkötélből
ötvenes években kivégzett gyermeket?
Gyereklányt? S rám gondolsz? Hogyan? A padlórés
villanyfénnyel űzött férgei ágyunk alatt?! – – –

A soklábú puhatestek a lepedőmön?! – – –
Surranók dzsiggelése, hol félig lelóg
az alvilágba a takaró?! (Mint rólunk
lenyúzott Tavasz üres bőre.) – – – Mondd, Gí hajnal-

arca körül láttál temetőbogarat?! – – –
De: „ilyenkor az odú utcává nyílik,
jövevény érinti falhoz szárnya szálát,
mint fodrász ezüstre a frizurákat, befúj.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal ki-
fordul, s forog, amíg csak Zrínyi utca lesz”,
mondtam én ott negyvenkét éves koromban.
A londoni kerekasztal ebből mit hallott?

Ötvenhatodik évemben P-ben, testvér,
tán nem is neked, csak világvégi kőre
hadd faraghassam tisztelettel, mint ifjabb:
térdelj le a kerekasztal alá: gyerekkor!

Hát nem gyerekkorunkban volt menedékünk?!
Éva selyemnadrágocskája lehúzva.
Hiszen mondtad te is, mint én: „jobbik énem
szállt hulláma közé gyönyörrel, kínnal” – s kérted,

hisz „egyetlen vészkijáratot” ismersz tán
te is, mint én: „hazátlan az óhazában
hagyott kincsekig, hozzá találjak, s holdas
térdeit romolhatatlan nyissa rám széjjel.”

Bújjunk a süket asztallap alá! Onnan
Dalmady Benőhöz egyforma messze van
London és P! Veled se hazudhat nyitást!
(Mert báránycsengettyű-hiszékeny az utókor.)

Ha szereted James Lloydot, ott majd mutatok.
Nézzük együtt, amíg képei nem leszünk.
Asztal alatt ott ám a gyerek-éles szem:
s a költők nem hitchcocki csoportos madarak!

Babitsiak! Még akkor is, ha megesett,
ami rólam a fentiekből kiderül.
Jövevények, szárnyunk behúzva, középen,
te Londonból, én egy ország padlója alól,

rakjunk ki, kölykök, lopott kanalat, madár-
tojást, halottainkat, éneklő anyánk.
Fölöttünk kerekasztal. Abrakadabra.
Alul rés: férgek s fiókaszívű föld. Lüktet.

Egy szegfű néma vonalában lehetnek
oly vad törések, hogy láng a rajz,
s titkos röpcédulákként gyújt fel azzal,
amit szemedbe tár.

Jobb egy festő árokban, részegen, ha
keze könyékig sár,
nem teper le Orrszarvú Had! Téged
nehéz és drága értelem, föl nem ajz.

Galambosi Lászlónak

1

Ülünk. A sétányról nézve: két úr napoz a teraszán.
Két naplopó úr (még mindig a járda széléről nézve)
emel sötét, pezsgő italt a hársfaágak magasán,
felékszerezett nőik nélkül merengve messzeségbe.
Félmeztelenségük zsakettszabású, sőt, már frakkszerű,
mint virágvasárnap a püspök, ötszázforintos-lilák,
vesd versed bombáját rájuk! lök fölfelé egy ifjú Illyést az unt revü,
a nép fiát, az ápolt kert alá a leintett világ.
Mint vágóhídon a villanytagló, ront rám e látomás:
ülünk a Kacsalábonforgó Várban Galambosival,
lábunknál kétnapos éhsége zászlóvillanás
Illyés markában, és átszegez zászlója villámaival.
Ó, a harmincas évek gyaloglói, e Bombavetők!
Puskaporuk Kanári-szigetté szóródott a mában.
A világmegváltásból kikerekült pár villatető,
s én, később kelő? – villaerkélyen nyújtózik nyugágyam.
Bókol a hársfagally sárga csokrával szívem fölött:
a sétányról nézve (s belülről is) e kép arcukba vág,
akik elől odább röpül a Huszadik Század, örök
epiktétoszi égből mintázva csak káprázat-hazát.

2

Ülünk. Hogyan hevert bárói ágyban József, tünődöm,
ha kastély húsz kéményéből fonódott rá a füst, a tél,
s a forradalom kölcsönvett színéből zeke a nőkön,
s vadászó urak frakkja a parkban, mint véres kaszaél…
S az ijedelem, hol átsuhant a fenyőfákon, esett
fellegformájú csomókban szűzi hóra még szűzibb hó,
s finom virág-lábnyomuk vágták bele izgatott ebek –
ott milyen vendég lehet az ezüst világukra tipró?
Mikor a vascímeres kapu zárja mögötte kattant
s a kabátzsebben cincogni kezdett némi útravaló,
a párnapuhány vendégséget megváltoztathatatlan
tehervonat-közeledéssel metszette át a való.

3

Ülünk. Belülről nézve: két nincstelen a vendégségben.
Vendég a Balaton-szag s a verőfény barna lazúrja
mellkasunkon – s az émelyítő tudatnál egyebünk sincsen,
hogy miért hasonlítunk mi annyira éppen két úrra?!
Miért nem két bronzvörös szoborra? Szfinxoltár-kövekre?
Nem! Az ifjú Illyés nótája kipusztíthatatlan itt
(itt belül!), kapaszkodik föl a rododendron-övezte
kacsalábra, s kapaszkodik tovább úri álarcomig.
Hát ne mondja ki, amit mi frissebb élményből tudhatunk!
Botunk, kalapunk nincs: annál gyorsabban menjünk, barátom!
„A tündöklés másnak virít! Nekünk sár alatt van Napunk.”
Ütközz át rajtunk szegénység, vértünk, ez álarcosbálon!

Fodor Andrásnak

Ott, Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Vállból, combtőből metszett végtagú
torzó a Margit-szigeti kosárban.

Nyelvét kényura nyomban kitépte,
mihelyt első gyanútlan verse kelt.

Irkalap-fehérként szamárfülét
kiszúrt szemébe begyűrte az űr.

Már nem nézhet vissza eltökélten
képmásunk taszigálva Istenig,
ki jászolágy szénáján könyökölt,
s oly képpé vált kinek-kinek: vágyunk
tengerár erejű betelte lett.

Értelmünk majomház-rácsa olvadt,
és jászolágy szénáján sötétlő
testnyomunk gödrével összeérve
a szárnyas nyom, sarkunkig borító
szárnytollaink árnyék-corpusa:
ránk bizonyította, hogy megölelt.

De Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Öngyilkosok akváriumában
kék-vörös csövek kígyói szegzik
pokláig fülelő műszerekhez.

Fekete frakkjuk alá rejtik esti
bőregér-szárnyuk a porkolábok.

Lesik papucsban csoszogva körül
– ők már a medve bőrére ittak! –,
vajon a keselyűknek vetett máj,
a szelindek-pofaszőrt befestő
véres szív helyett még meddig lüktet
csillagok hajszálerein függve?

És az üresen sugárzó kasból
a vers kiszól. Zizeg, mint jászolágy.

Bőregér-hártya vinnyogva olvad.
Szeneszsák-fekete frakkjuk reped.

Sírásó lapátja röpít rögöt.
S látszik két testnyom! S mindegyik szárnyas!

Onts rájuk kloákát! Rakj tömegsírt!
A Föld felét zárd rájuk szögesdróttal:

fejtől bokáig szárnnyal betakart
testnyomuk gödre rögön átmélyül.

Ahol a folyosó megtörik,
meghitten, mintha kályhacsövünk
könyökbordái között lógna,
csupasz lámpa ég éjfél után,
egyhelyben, mint horgász a parton.
Hálóját az árny kikerüli,
gyötrelmes ölelés-szomja az
ajtók szűk bemélyedéseit
rántja csak magára, ott liheg.
Egyszer a mélység pezsegni kezd,
mintha sórög kerülne vízbe,
a kopár űr sűrűvé válik:
éjszaka-igézetében jön
a festő s a reménytelenség,
mint szétázott szárny súrol padlót:
nyögdécselő beteg falépcsőn
lopakodik állványa elé,
hol a Henry Moore-másolatok
únják idézőjelnélküliségük.
Nem értem, miért nem lesed meg
asszonyodat, ki fölkelő hold
vállaira semmit se vetve,
egészen kinyílt mellrózsával
rozscipó-meleg keble csúcsán
mezítláb oson a szőnyegen.
És tanulhatnál nagylányodtól:
szívét markolja inge alatt,
verdesi szagos szénaszállal
köldökétől lábujjtövéig
a lámpa ezüst vízesése.
Mosdani indult. Ráismerhetsz
kádjában a Giorgione-képre;
a magas fürdőablakon át
az éj trapézáról benyúlik
szájoncsókolni az Alkalom.
Te kétségbeesetten festesz.
Fölfelé jövet lámpát oltasz.
Épp elmulasztod, mikor lányod
lélegzése nyárfalombjában
kész az Új Kép. Csak festenéd meg!

Molnár Gézának

A gazdagok utcájába olykor
a káromkodással teli bálna,
a hercegi rangot kapott sofőr
fenyegetőző ácsorgásaival
(és műszempillájú egyenruhás
indiai szépséggel a trónon),
farán 23-as bálna-számmal
elvezethet a mi utcánkból is.

A nyolcvanezerforintos bunda
minden szőrszála villanó ékszer,
mint kristály a villanyégőt, ára
belső tökélyét megsokszorozza.
Az ékszerésznél százezret fizet
a gyűrűért, mely kisujjára jó,
a hétméteres autójú Dáma,
és nemzeti büszkeségünk, Clara,
költőink között a leggazdagabb,
áttetsző versformát szab a nőkre.

Óriáskerék tetején a bál
kacskaringó színarany szalagját
bámuljuk a kipárnázott utcán.
A földigérő kirakattükrök
lángot hányó ékszertartók közé
betördelik ázó alakunkat
és kiütközik sötétből a hold,
keskeny pengéje az utcába lóg,
mint az elfelejtett rendőrkardlap.

Az ágy sötét dereglyéjén ébren heverve
(álmom takaróját lerántotta a macskajaj),
sok kivilágított vonatablak elröpül,
kopasz villanykörte alatt én és barátaim,
én és szerelmeim, foglárok, nők, kisfiam.
Föl kell most állnom! Ajtóm elé ki kéne lépni!
Az áttetsző sötétben Ellenségem liheg.
Harmonikázó durva zsákja megnyitva, ő meg
verejtékben úszva kapkod a múltam után.
Kinevetném őt: alatta késhegyek tarlója,
elhízott, szakállas teste ettől csiklandós.
Mikor a gubancos szárnyú, leitatott fácán
– csőrében ólomnehezékkel szökne a múlt –
nekiütődik nagy melle szőrrengetegének,
ujja markolja begyén át s dobja a zsákba;
az egész zsák részeg, merő madárkotyogás már.
Ó, annyiszor akartam túljárni eszén én!
Este a késtarló minden pengéjét megfentem,
vékony, szívós szálból horgoltam én is zsákot,
hogy – egér a csapdába – majd gyanútlan besétál.
Mikor a kivilágított vonatablakok
(én s barátaim, én s szerelmeim) megindultak,
pányván, irgalom nélkül kiemeltem mindet,
széklábhoz kötöttem, vasrácsaimhoz, az ágyhoz,
te fogsz részeg fácánként zsákomban kotyogni,
hittem erősen, s azzal fölszakítottam ajtóm:
csontomba ólom csordult, s ólomketrecéből
dobbant a szív: Nincs! És visszamenőleg hiányzik!
Mint boszorkányos ügyességgel lerántott
terítő fölött a semmiben még ép kártyavár,
pillanatig minden kipányvázott képem élt:
lóúsztató királyfi korunk, négyes lóherénk.
De hova tűntek, mondd, Ellenségemmel együtt?

Allende
Chiléjének
emléke-
zete

Ó
habzó
szirteken
tört reggelem!
Az éj lugasát
tartó oszlophegyek
mélyük alján förtelmet
láttak, s ledőltek. A repedt
keretben a tenger tükre fenn,
fenn, mint a lángok tűzpiros lepelben,
mint a repülő lángok a kivégzés
gyermeksikolyokkal teli hajnalain!…
Szempillájukon vagy borostás álluk hegyén,
mikor megrándul a rőtarany reggel… Karmazsin
poroszlók vad-ezüst tornyok árnyékából kilépnek – Hé!
Minden szem odafordul a viharzó lovasok felé,
nagy hirtelen ott úsznak már a város és a hegyek fellegein.
Az egész ország lázat álmodott s az égő lelkiismeret
már úgy húzza vissza az embert az éjbe, mint szurok a kőlapot
odaköti az út fekete alapjába… Tudsz vadabb reggeleket
mondani tán? A lovasokon olyan fénnyel csorog az üvegkupola-
égbolt hó-csillagaival, mint a kivégzett asszonyok mosolya.
Hajladozó kislányhangok – gyöngyöző ének –
áttetszőn, mint kék hegyek esőn keresztül,
ömlenek, ömlenek, harangvirág-koszorúba. Rémek
lobogtatják ablakuk szárnyát, de énekük zendül,
koszorúba simul homlokukon, s a kötélen,
mint az elkékült ajkak, rázkódnak a szirmok,
amikor a test már elveszti a Szépet,
(a lovak lépte az udvaron ingott)
az apokalipszis jövevényei
mögött pár őz szeme kezd fényleni;
a ludak is nyakuk bemártják a
sárba, ami, mint a vér – – –
A megfojtott szemébe
még ez is belefér.
Tükrözi onnan.
Hideg anyag.
Azt hinnéd,
te vagy,
magad.

Feslett kelméid közé már nem kívánkozom.
Mint a leértékelt áru, hidegen hagy.
Ez voltál? Miért? Minek? Mi közöm volt ahhoz, aki
karom vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal,
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak tetejéből egy cserép kipendül,
a padlásablak tégla-elválasztója pezsegni kezd,
s ott vagy Vak Lány, Idő, a mennyezet alatt laksz,
vacsorát főzöl nagyapónak – s ugyan mi köze ahhoz,
hogy karomat vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt egykor, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak megrohadt zsindelye szabadul akasztószegétől,
hétrét görnyed forgószélben, de aranya egyszerre kiolvad,
hullik alá, mint fénycsóvás tallér
az ő temetőjén, az én temetőmre,
ahol Vak Lány, Idő, teszed a dolgod, söpröd a kertet,
s madárka-válladhoz ütődve, sorba,
utolsó fényünk is kialszik.

Úgy álltak föl, mint a kerítés.
(Gyermekkézben furulya őrjöng.)
Vízparti szél loncot futtatott.
Befutott pince-ősz börtönt.
Ők álltak ott. Tölgyfahomlokuk
rovásai megfeketedtek.
Hallgatásuk torkon ragadott.
Látszott kérdésnek, feleletnek.

Nézzük a hegyet órák hosszat.
Alul a hal-lila víz hullámocskái
menyegzőn felcsengőzött sörényű csikók,
hancúroznak a sziklák között,
az ajándék díszpárnákat szétcincálják,
rojtjuk, bojtjuk ide-oda esengve dűl,
puha pamutjuk rongyosodik,
lyukad a párnabársony – hát kopasz kő mind.
Kőcipó vagy koponyakő; arcra esett
gályarabok szöktek a hegy irányából,
durva, mohazöld hajkoronásak, dohány-
levél szakállba temetkezők,
vitorlacsikorgás-korbács csapta válluk,
s amerre a hegyárny éket ver a tóba,
a Tebenned bíztunk eleitől fogva
zsoltárütemére úsztak Somogy felé.
Ó, de megvirradt idő előtt!
S a hajnal oly gyorsan távozott, hogy harmat
se hullt a földre, s a reggel, mint elkésett
takarítónő, csak alágyújtott s futott –
ezer szempár gyémántélébe
csapódtak így aztán part helyett.
Majdnem meztelen és szép ember-erdő – tán
nőink nem tudták megint, hogy mi a dolguk?
Fiaink riasztó szépsége volt az ok?
A borotvapenge szem s békasó szívünk?
Határoztak, s mint akikbe villám sújtott,
arcra estek a lábunk előtt.
S nézzük a hegyet órák hosszat.

Úgy jön ez az idei Kikelet, tántorogva.
Hármas sújtásra se hullott feje le a porba.

Ház mögötti lihegéséből úgy hallom, félig
még alszik – álmodd csak a bakó sújtását végig.

Azt álmodja, hogy föl-le pattog feje a lejtőn.
Vérvirág a völgyi toronyhoz dűlő Teremtőn.

Vérpettyet ejt hófehér szmokingja hajtókáján
– súrolná, mosná! –, de nem ér ő oda a lábán,

nincs karja, hogy a hófehér Urat átkarolja;
hófelhő szívvel áll Az, egéhez támaszkodva.

A csillár se leng ki, a hívők is énekelnek.
„Észre se vették – álmodja ő –, hogy lefejeztek.”

Pedig már itt van! Árnyéka kúszik küszöbfára,
mint délnek lejtő gyümölcsös virághavát rázza.

Ahogy megújult fűz hordja sarjú-füzéreit,
hajából arcunkba fű, ibolya keveredik.

Dülöngve húz maga után karján tekeredve
menyasszonyfa-uszályt – a Tejutat, földre ejtve.

Forrás, illatos ér szökdös falon át lázongva – – –
Bele ne ütközzél a vérszöges husángokba!

Lánykéz oldja le rémálmod kendőjét szemedről!
Ne: „Lázár!” – mondja: „Sámson!”, ha karodba veszed föl.