Ki hinne a zseblámpafénynek,
ha patkányszeméttel teleszórt sötétben
a pince alján élő virágra siklik?
Ágaskodó szárra,
lélekvesztő ívű levélre,
tejben szétfutó vércsepp szirompatakzására,
kelyhe felhő-húsában gyönge ölhajlatokra
s körül az illat udvarára.
Ki hinné, hogy a lámpa vézna fénynyalábja,
mind a lehetetlenül spiccelő fényszál,
hirtelen virágpor csillag-szemcséivel tele,
alul nagy gomolygás támad, mintha
lepkéket szabadítanának ki a zsákból,
és sárga szárnyú, homokporú pillangófelhőből
ereszt szakállt
a lámpát tartó kézfej.

Azt mondta nekem egy öreg faun: Mennyit sírtam
a padlásablak tégla-könyöklőjéhez tapasztott arccal, kisgyerek,
alul a sötétbe merült falomb
szétnyitott fekete strucctoll-legyező,
rései között szomszéd házfalak fakó csatornafénnyel,
szemöldökükön hunyorgó ablakok,
almazöld nagy lámpaernyők a szobamélyek nagymiséin,
elengedett kutya lánca egérszürke porba vetve,
és az utca! a hercegnő-arcú koldusasszony,
ahogy kerítéshez surlódva vonul esti púpja,
s a szatócsajtón a csengők fölcsipognak,
mint álmukból riasztott csibék.
Én sírok. Eláztatom a fehér téglát,
hosszú hajam közt egyre halálba szökik a könnycsepp,
kutyaszőrre, virágkehelybe, kútról igyekvő vizeskannába,
tüskétől óckodó meztelen talpak alá.
Már nem kúszok ki a kémény mögé,
elvakult szemem amúgysem látott csillagra szögezve,
mozdulatlanabbul, mint a kéményrepedés,
amíg a meg-megbicsakló akarat
fémes vonatfék-csikorgása
metszi a csendet szétdűlő darabokra.
Csak ha körmöm vérserkedésig mélyesztem tenyerembe! –
szóltam magamhoz félhalálom hajnalain,
de este ismét kúsztam a létrán,
gubbasztottam a szárny növését egyre várva,
mert: akarni kell s a szárny kinő! – hittem ebben.
Ördögöt!

Akaratom volt ájult-gyenge – vagy a kitűzött cél nevettető?
Rájöttem: nem szárny kell ide,
kéz s láb mellé még egy végtag,
viszketeg, vérzékeny, verejtékező,
kit lepipál egy mókusfarok,
megszégyenít a tigris mancsa
s a fagy jégszőre közt megüszkösödik,
mint az elhajított fáklya.
Még egy koloncot? – túl sok az is, ami van!
De, ha – például – a csavarmenet nyitjára rájöhetnél,
ahogy a kéz, a láb, a fej, a nyak,
a törzs egymással kötődik eggyé!
Ha valahogy lophatnál Lemmikejnen
anyjának testragasztó kenőcséből,
hogy a csiriz oldására rájöjj aztán,
és magadon próbálva először,
szétváló darabjaid addig négyeld,
amíg az atom burka is kétfelé lebegve,
ami végül megmaradna,
maga a repülés lehetne!
Az eget betöltő láthatatlan!
Ez fölgyújtott, mint kémény
kormát egyszer a villám.
De behelyettesült az ég hamar…

Nappal voltak civódások,
hosszú sarokba állítások,
málnalekváros sütemények,
porcukorbajusz nyalogatások,
gyomorrontások, leckeírások,
rozsdás szögbe-lépések, felnőtt-lesések,
a fáskamrában nagy szerelmi tanulmányok,
selyemnadrágba sompolygó simogatások,
a gödör, az árok,
kutyaúsztatások, trombitaszerenádok,
képmutatások, mosakodások,
csütörtököt mondott vonatrobbantások,
s hogy tanárok előtt kopaszra nyírva állok,
és koporsó után járok,
de este, jaj, nem tudom már mit csinálok.
Őrhelyemről sírva engedem ki a világot.
A fák fekete bóbitái alatt
testtelen siklik a szomszéd faláig,
elengedett kutyák között
a szatócs csengő-csibéi rárepülnek,
és minden sejtemből hiányzik,
és érzem, hogy belőle kimaradtam,
hiába verejtékeztem,
ezer történéssé hiába hasadtam,
valami ott kezdődik, ott történik nélkülem meg.
Sírok. Eláztatom a fehér téglát.
Szívdobogásom a kirekesztett
dörömbölése az ajtón.
Hiába. Így növök fel.
A csiriz oldásán töprenkedő.
Szeretnék láthatatlan lenni.
Betölteni e maréknyi tájat láthatatlanul.
A szatócs-csengők öblében függni.
Az almazöld lámpabura nagymiséjén átrepülni.
Nappali történeteinket megkerülni
– kikerülni magamat! –,
hogy az árokban rabolt csók alatt
az ő ínyével érezzem szám húsát;
hogy selyemnadrágba sompolygó simogatásom
ne ujjbegyem írja őrjítő kardiogrammá:
vaníliaszagú bőrének idegajtócskáiból ugorjak elő
a titokzatos gyönyör hullámvasútjára.
Hátha ott kezdődik az, ahol határaimba botlok egyre!
A sínek hiába futnak végtelenül,
ha énem minden irányba lehorgadt sorompó.

Estére tetőtől talpig horzsolt seb vagyok,
sajgás és vérszivárgás.
Túlságosan messzire merések,
kígyómarások, gyomorszáj alatti ütések,
érthetetlen elgyávulások, hátratapogatások,
mindent kitöltő dérgubancosodások,
jégkristályosodások, tőrvető hiányok.
Aztán az időiramlás elsodor.
Földre tapasztott füled kagylóját
megtapossa a Niagara-dübörgés.
Aztán a ráncok.
Észre se vettem – íme:
láthatatlan lettem.
Akár padlásig se kússzak érte.
Könnyem szétporlasztotta a padlásablak könyöklőjét.
Hol van az már?
És a szatócs csirip-csengettyűje – hol van az már?
S aki a tetőn szárnyat növesztett, legfőképpen:
hol van az már?
Milyen nyomorék beteljesülések:
többé észre sem vevések,
rokkant padon tenger alóli napsütések,
ingyen-ebédeltetések,
ökörnyálként foszló, szélvert
magadban-nevetések.

Tudod, mikor a naplemente
rézsút sugarai fürösztik a tájat,
s a vashidakon az alkonyat tűzpiros fényporába
berobognak a gyorsvonatok,
még egyszer-kétszer kitisztogattam
a tekintet ablaküvegét,
sőt, fiatalosan egészen kitártam,
a síptartó iszákot párkányán szépen kihajtogattam,
hisz sípjaim így, némán is
bűvöletesek lehetnek,
s az egyiket számhoz illesztve, vártam a lányra.
Kettő is jött.
Egymást csókolva suttogtak férfiakról.
Nyomban kiszemeltek, kedves kis bokruknak neveztek,
lábamhoz takaró göndörült,
hullt rá gyöngyfényű fésű,
bőrtokban tükör,
szemfestéktégely,
ezüstös olló,
törökös szandál,
magnó és fénykép és harisnyaháló –
később kicsiny, üde kikerics-csokor,
elefántcsontszínű lábról
lassan, gyöngéden lehúzott nadrág.
Ekkor én részegen és egész a
gyerekkoromból fújtam a sípom,
és nem néztem félre, mint ahogy e hitvány,
romlott erkölcs megkövetelné,
tudtam én, hogy övig bozóttá tettek az évek,
azt is tudtam, hónaljamig érnek
a pókhálóval beköpött gallyak,
talán még azt is tudtam, hogy a szakállt…
a szájat… a szarvas-érzékenységű orrlukat is…
tudtam, tudtam, de az már nem igaz, hogy szememet
a féregbábokkal bezsugorodó folyondár bemássza,
apró ágtappancsaival tekintetemre ragassza magát –
hiszen minden faun a szeméből áll!
Mi lenne más a faunság titka!?
S mindjárt,
mindjárt észre is vesznek!

Vártam.

De előbb csak az énekesmadarak
kifehéredett csontvázát láttam,
egy-egy röghöz támaszkodva hevertek a mezőn,
a fű közül derengtek tompa,
félhomálynyi fénnyel átitatódva,
mint a félbehagyott ének.

A kislány szereti a homokot szitálni.
Kövekre arcokat képzel.
Áhítva szagol fűszálat, gyomot,
anyja kamilla-szagú szurok-haját.
Figyelés közben keserű-zöld levelet rágcsál.
Virágszár tejét lenyalja húga tenyeréről,
mikor üvegszőrű, nagy lila virágból kötnek csokrot.
Este siet húgát is levetkőztetni tetőtől talpig,
ráfekteti a lámpafény-szegélyű diófa-ágyra:
galambszárny-fehér vánkosokon besötétült
olajfestmény-körvonalára hajol.

Kint ablak alá lopakodott
s lüktető halántékát a házfalhoz nyomva alszik az est,
mint elcsigázott vándor,
ki ételt s italt remélt a benti fénytől
s most szomjan álmodik.

1

Egy asszony a parti dombon.
A tó, mintha könnye volna.
Hideg és sós pillantással
hegyek közé kapaszkodik.
Egy tó, amelyik hátat fordít.
Csak a nap közeleg egyfolytában:
méreggel tömött zsákja
ide-oda himbálózik,
rotyog platinája, ki-kiloccsan,
de az asszony szeme meg se látja.

Pedig nyitva, mint két öblös istállóajtó.
Küszöbe még tele patkószeggel,
ajtószárnya a deszkák szálkás
húsában akadt lószőr-selyemmel.
Ahol kitódultak, sűrű homálya
még orrluktágulással,
ökölnyi lószemek szikráival.
Tele van, eleven boldogság
üres öntőformád,
az elkószált ménes nyomával.

2

Az asszony elé ekkor odaér
a kislány, a húga s fiú barátjuk.
A kisfiúszemre mindjárt pánt kerül
óvatos kislánykezekből.
Tűri. Hallgat csak mélyen.
Szívét a sajgás beszövi jégvirágszirommal,
de fejében, mint eldugott lámpa, kigyúl
s különös módon ott áll előtte
az ősvízi kagyló legyező-héján
a fénylő idomú asszony.
Bőrén a homok forró szemcséit
kinagyítva látja
mint puskasörétet,
lábfeje ötfelé szétágazó
tófenék-lenyomatát
a teremtés ködétől követheti nyomon,
s újra, újra őt, akit már soha többé
ilyen metsző, éles fényben:
az égbe néző asszony testét.

3

A kislány fején simuló, kurta sisak-hajacska.
Kerek, tózöld szemekben
szeszélyes ollóval vágott csillagrés;
amögött fél lábbal lavórban ágaskodik
– csupa szappanszag, vízcsillogás
ez a vasgyúró gyerekvénusz –
a tapadószívű naivság.
Röpdöső karjában mindig
integetés árama reszket,
szája körül (persze, ő sohasem tudja)
ikrás szamóca-rúzs:
dzsemes üvegek viszonzás-csókja,
megfeledkezve magáról vígan maszatolódik –
arca mégis visszarettentő tiszta,
mint drága könyvek merített papírja
(hogy ujjunkat ruhánkon sikáljuk előtte,
illetni mégis csak élénél merjük).
Csak saját szeme hány fittyet az egészre,
mint a tó hullámzáskor, csobogni kezd
s gátlástalanul teleszeplőzi fénypacákkal.
A komolyság tündére ettől ugyan hátrább rebben
(vele amúgy sincs sűrű kapcsolatban),
de fölényes könyvlap-tisztasága töretlen ragyog.
Mint fényképészkirakatban elsőáldozó képe:
az utca közepéig ható liliomszagömlés
s valódi falusi szárnyacskák a háttérhomályban.
S ha hozzávesszük, hogy a térde olyan gömbölyű,
mint magasságuknál szélesebbé kövéredő almák,
s hogy a nyár igazán kedvtelve gondozta combját,
mint háziasszony a vasárnapi asztalra szánt
mazsolás kalácsot (tojássárgával előbb
gazdagon bekente, s úgy dugta sütőbe,
hogy aranyos-barna bőre most fény-nyalta sima),
érthető, ha az asszony nem akar hinni a szemének –
álmából nevet rá ez a falat ennivaló?

4

Elneveti magát az asszony.
Mosolya alámerül a dombra, mint egy sátor.
Ponyvája a kisfiút egyszerűen betakarja.
Alágurul a kisebbik lány is
pitypang-ejtőernyőket bocsátva tó fölé.
Nevet az asszony lódobogás-nevetéssel,
patacsattogás-nevetéssel – lovaival!
A tó ezüstté összeállt darabjait
a kislányra szügyükről vetik,
suhan a ménes édes fején át,
vízgyöngyös pofájuk dörzsölik nyakához,
nedves sörényük lesöpri
az ing maradék havát is,
fekete-arany zászlónyi farkukkal
felszántják ruháját –
s elnyeli őket tárt istállóajtó.
Az asszonyszem benső homálya:
jászolaranylás.
Nevetése szénaszagömlés.
Nevetése: lovaim esznek!
Nevetése: kristálytiszta víz itatóba ömlik!
Istállóajtó-szem szögletéből nézés.
Nedves, arany ragasztóval bevonva a szemrés.

5

A fiú elaludt.
Baldachin rúdját tartotta kezében.
Két kézzel fogta, de így is nehéz volt.
Lepkék tévedtek a rúd közelébe.
Először apró káposztalepkék, majdnem fehérek,
aztán barnák, fekete-sárgák, lila sávosak, folttalan kékek,
egyre nagyobbak, végül erdőalj-sötétek,
holdfényben megcsillant ablaküveg-derengésűek,
sötétzöld, redős orvosságosüveg-mélyek,
aztán egyre lomhábbak,
virágkehely-hanyatlásúak,
hideg tollseprű-érintésűek,
végül már nem is repültek,
szemére, szájára tapadtak
– pattanó tüdővel felköhögte
a torkára tódult szárnytörmeléket,
és hirtelen vakító fényű repülés közben ébredt.
Előbb a suhanást,
csak aztán az ide-oda ingást,
a füvet majdnem súroló barátságos lengést,
érezte aztán ujjuk lüktető bilincsét csuklóján, bokáján.
Nem szédült, nem félt.
Ilyen jóra még sohasem ébredt.

6

Az égbe néző asszony
elkísérte őket hazáig.
A lehempergett fű szagát árasztó
hajónyi tomporon végig
üde esthajnal folyondár:
kislánykar virágzott.
A révületben,
a félig szétnyíló gyerekszájon
tejben úszó rózsasziromra
rárajzolódtak a sixtusi szibillavonások.
Úgy feküdt arca az asszonyváll puha gödrén
a másik fejének árnyékában,
mint sötét tokjában a pihenő hangszer,
végig az úton, hazáig.

1

Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
Szerelem nélküli közösség –
akárki mondja: csak rabszolgatartó lehet.
Az Egyházközség oszthatatlanságára ügyel,
az elnyomás csillagszár-szuronyaival
döfi szívünkbe.
Állj föl:
minek az emberiség,
ha kurta életedben
a boldogságot nem ismerheted?
Caesar azt mondja: összefogatom a gyávát
és harcban oroszlánszívű hadammá kovácsolom!
Tudja ő, mit mond, tapasztalt hadfi, hihettek neki.
De aki azt mondja: Ti egyénieskedők,
magatokba gubózó szerelmesek,
elég volt ezekből az önző félrehúzódásokból!
Még egy kis áldozatot, s unokáink áldani fognak! –
ne hallgassatok rá, még ha tulajdon apátok is.
Mert a félelem-üllőn kovácsolhatsz
gyáva egyénből hős hadsereget,
de boldog emberek nélkül
soha nem lesz boldog emberiség.
Minden áldozatot kér – kér? – követel tőled:
csonkítsd magad, rejtsd hátad mögé,
mint Hamupipőke mostohanővére a lábujjdarabját,
ó, te Kékszakállú Árnyék, mint feldarabolt hullát,
cipelheted ezt meg azt múltad
alkóvfüggönyei közül a szemétbe.
Egyedül a szerelem akar téged: azt, aki vagy.
Hozza cipődet,
amibe kés nélkül dughatod lábad.
Egyedül szemében vagy te a keresett királylány,
te rumhordó tengeri medve,
tetves szemöldökű szegény Lázár,
fidélsapkájú katamarántulaj,
állja szagodat, büdös ízedet,
csontgumós, hosszú majomkezed,
repedt sarkad a bizonyíték rá,
hogy téged szerethet.

2

Mi mindent megtanulunk.
És mindent megtanítunk valamire.
A delfint énekelni.
A majmot késsel és villával enni.
A négyéves kisfiút (önvédelmi)
lábkitépő csapdaállításra.
A szülő nőt a fájdalmat apróra szétvető
légzés ütemére,
a vérdolmányos fenevadat arra,
hogy gyermekünket a tudósítók gyűrűjében
(a Marcia su Rómák* virághordalékán)
valahogy fel ne falja,
fogja csak nagyapa-lágyan,
amíg a blende zárul.
A foglyot, hogy fejét lehajtsa.
A költőt, hogyan kell csillét tolni
a lassított omlás vágatában,
patkányfüttyben,
razglednicát fogalmazva.
Csak a szerelemre nem tanítjuk meg
kislányainkat, kisfiainkat.
Elképedve, összerántott szemhéj mögül lessük
az akcelerált nemzedéket,
agyaglábú óriásainkat,
ápolatlan ösztöneik talponállóit,
csókjaik sárkányleheletét,
a négylábú boxer hústépő szájzárát idegeikben.
Vénuszok lepik el a vízpartokat,
de meztelenségük gyöngyházfényű páncélrostélyát
föl ne rántsd:
nincs ott egyéb a templom egerénél.
És a sok Hűlász, Alkibiádész,
sőt nem egyszer Páris, ápolt, tömött szakállal,
a nőies-puhára álcázott szikla-vállon
patakzó erdő: haj és virágok –
nézzétek meg őket figyelmesen:
lábon járó diorámák:
szemükbe tekintve feldereng a krétakori tájék
s benne a sárkánygyík fiatalúr.

3

Se szeri, se száma, mi mindent bélyegzünk betegnek.
Azon kezdve, aki egyszerre két asszonyt szeret,
addig, aki egyet se átall,
röpködnek itt mások fejére
a lefordított hüvelykujjak.
Kolongya anyó, például, ha királynő lehetne,
megtiltaná a bakfisok naponkénti
felesleges lavórba-ülését,
nem is beszélve az úriasabb fürdőszobák bidéinek
szigorúan ellenőrzött leszereléséről,
s tekintet nélkül a szülők anyagi helyzetére,
havonta egyszeri fürdést
nyilvánítana kívánatosnak,
mivel most, hogy nem királynő,
unokái előtt következetesen kifejti,
nem egyszer vékony hangon,
ami heves indulatának tulajdonítható,
és a hajcibálásokig elfajult helyzetekben,
hogy a langyos víz – hát még csobogtatva! –
bűnös gerjedelmeket okoz.
A királyok különben is
előszeretettel foglalkoztak
alattvalóik nemi életével,
s kegyelettel őrizgetjük e jó szokást.
Éppen csak azt nem értem,
ha ennyi megvetés, kiátkozás jut
a szerelem annyiféle rosszul tudójának,
miért ússzák meg szárazon
az egyáltalán-nem-tudók?
Ki vonja felelősségre
a szokásnak tessék-lássék engedelmeskedő
komputer-szülöttet?
A szeretet nélkül nemzeni tudót?
És a szülőgépet, aki az anyaság
fennkölt szólamaival se feledteti,
hogy az örömtelenség ágyasaként
a tűzfaltekintetűek visszatértét
készíti elő az algasíkra.
De hiszen, ha veszedelmesebbek a leprásoknál,
hol állítottak fel számukra karantént?
Nemünk eleven öngyilkosainak,
akik a legértelmetlenebb halálnemet gyakorolják,
a látszatélést,
hol szerveztek elvonókúrát?
Hol állítanak iskolákat
a szerelem felnőtt analfabétáinak?
Bérük emelésével hol ösztönzik
jobb osztályzatok megszerzésére
a szerelem csőcselékét?

Egyetlen vészkijáratot
ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
A világot meg kell változtatni,
de csak a szerelmen át lehet.

* a Marcia su Rómák virághordalékán (jegyzet)

A szél lesiklik a hegyi lejtőn, parton toppant s úgy ugrik a hajóorrig.
Csattog a zászló. Szoknyádról felugrálnak a virágminták,
örvénylenek, hanyatt-homlok vízbe buknak.
A szél körülvett ezüst habverőkkel, neki semmi sem drága,
naptól elragadt pallosokkal hasogatja inged össze,
súlytalan csapódó csíkokra szabja a szoknyád!
Tornászünnepély ez a javából! –
Az ég elviselhetetlenül kék brokátból,
itt-ott rojtosan s hanyagul bár,
de káprázatosra kárpitozott páholy.
S a vízen át az olajpocsolya-napfény – már egyre bizonyosabb –
felderengeti Strángosékat, Deutschnét, Bábel Arankát,
a jegyszedőket, a székekhez tessékelő púderes arcú nénit,
látom, szinte fénylőn, mint egy kitisztuló csoportképet,
ahogy a pára fölszáll csavart réztrombitámról,
ami, szintén csak úgy az égből, kezembe tévedt.
Szakasztott úgy zajlik minden, mint a régi tornaünnepélyek.
A bojtok bóbitái szép lófejek sörényén libegnek,
a szalagok kígyózva édes nevek írásaként kötözik át a szívünk,
s a lányok lóugrása (kifogyhatatlan csapatban)
tökéletesen szemléltetett filozófiai képlet:
a változatlan örökkévaló változékonysága nyújt
lélegzetállító látnivalót.
A szél lesiklik a hegyi lejtőn (mint egy tornász),
a mólón még toppant egyet, s így repül fel nyitott szájjal, fénybe harapva.
Felhúzott könyökéről előbb kétértelmű mozdulat tündököl:
húzza a levegőt, mint hegymászó a pányvát,
de tolja is maga elől, mint útjából sziszifuszi sziklát.
Aztán az ugrás csúcsán lesúrlódik törzséről trikója
(ez az, ami csak képzeletünkben súrlódott le régen),
s ahogy a hajóorr szertefröccsen
a gyönyör pillanatában feszes lábujjaitól,
s önmaga következő ugrása elől
előreejtett vállal kecsesen félreszökken,
mi hirtelen megtelünk a hegy leheletével,
a mellén szétsajtolt vadvirágporral,
hempergés közben fönt, a hegytetőn
lónyakként szélesült combjára rálövellt
mézcseppek szagával.
S én rádöbbenek, hogy mindez csak bevezető itt:
a szél kifogyhatatlan lóugrása,
a hajóorr örökös kaleidoszkóp-szilánk rebbenése.
Ezüsthabverőkkel oldalában ez a hajó
korlátjai fehér csipkefonadékával,
csókolózókat rejtő kápolnáival a vízszint alatt:
mutatványunkra vár.
Szeretlek, mondom.
De ki szeret, kit? – fúj bele a szél is trombitámba.
Én, őt.
Én, én, de melyik én? És melyik őt?
A víz tükre alatt Strángoséknak frissítőt szolgálnak fel a nénik.
Egyik bácsi lábmosáshoz készülődik. Másik bácsi
(vasárnap van, szúnyoghálón túl a kertben
hullott barack gurul füvön)
kigombolt nadrággal díványra dőlve ilyenkor,
díszpárnaselyem alá kezét meleg homályba bedugja
s a hófehér, kékszemű cicákra ejti szürkülő fejét.

Szünet van.
A víz megtelik éggel.
A hajó német szóval, sörrel és szeméttel.
A szél elült.
Szoknyádon a csapkodó csíkok összeszövődtek.

Nem a ruhádat vetted le
– előbb kilenc közös évünk.
S lett a tolnanémedi
tanárlány-fényképed: nénéd.
S még lehullott további négy,
mire a tizennégyéves,
a matrózblúzos kilépett
a fa aranyló gizgazából.

Ki hitte volna, ez a
tucat-fényképezőgép
rossz, tanulatlan kezem között
nem üvegszemével bámult,
s hogy rögzít Biblia-képet?!
Hogy távolság-beosztója
s fénymérője fölrobbantja
a húsunkba ráncosodó
évek ólomketreceit,
Világost hetvennyolcban,
s a vihartördelte,
csüngő almáktól hajolt fa
fésületlen boglyájában
a Földön először látlak:

Smaragd fűben a lekaszált sárkányfejek.
Sárkányülep hegy lesz, bevirágosodik.
S mint fácánkakas tollvégi lángja szikráz,
örömcsöngők, almabolygók fejed körül.

Ideg nélküli üvegszem,
hal-bámulású,
tizennégy éved meztelen
kenyér-ágyékával láttat,
s te időtlenül bemosolygod
(befuttatod ezüstöddel)
e költővé lett objektívet.

Hajnal van, falombon madárneszezés.
Reggelre viszontláthatlak újra?
Becsukódik a világ elől, mint az ölelés
a szív, tapad rád megnémulva.

Minek a szó, mind valahova máshova vezet.
Szemérmetlenül kitárt ajtó.
Lelki újgazdagok borzongjanak vele.
Ha sírok, ments ki a bajból.

De hogy menthetnél ki, te nálam is gyengébb!
Bajunkon kívül létezne más?
Hogyne, mellszobor-gyűjtemény: csupa jelszó, leckék
a butaságból. Üres igeragozás.

Az előttünk járók gipszöntvényei
egérlakta talapzatokon
csalogatnak, de mohó markukban a semmi!
Ezt örökíti ránk a jó rokon.

Hajnal van. Tengelyére csavarodva forgok.
Ami kirajzolódik, magával egy.
A világ vagy képeskönyv – vagy saját sorsod.
Légtornász vagy – vagy bámulsz: kezedben belépőjegy.

A szerelemnek nincs koreográfiája,
bármit béget tízezer éve a nyáj.
Vagy kitáncolod – vagy dermedve roskadsz alája.
Vagy élni tudsz – vagy csupán hiánya fáj.

Hogy csavar legyél, az alkalom, ijesztőn időszerű.
Kész csavarmenetbe csikorogni be.
Hát nem látod emberiség-apádat, Lehunytszemű,
betapasztva a Piramis köveibe!?

Vissza aki fordul, maga is kő közé ragad.
Nem rémülsz meg, ha a szél arcodba veri
– te minden ősanyádnál jobb és emberibb –, szégyelled-e magad,
ha égre írnak a krematóriumok kéményei!?

Ez hát a minden századnál szelídebb huszadik?
Mikor a nyáréjben a szerelmes hívja párját –
még mindig közelebb a majmokig, mint a szókratészi Ablakig,
amin a tíz-, a százezredik század lát át.

Innen odáig: dobogtasson csak mást meg a röppálya.
Magamban hittem. S magamban se – megtanították.
Recsken, Vácon, Nosztrán fordított vissza a sejtsokadalom bójája.
Most már a kezem is csak ott él, ahol ujjaid fogták.

A szemem is csak úgy lát, ha visszanézel bele.
Ebben a konyhaszagú, szamár szolipszizmusomban
könyörtelen határt szab életünk pár évtizede.
Pótlék-túlvilágunk magamból kitakarítottam.

Köd előttem, köd utánam. De a sírgödörig
azért felelek, hogy lakható legyen ez a század.
Nappá, Földdé, Föld-formájú gömbbé alakítsz,
csak tapaszd szememre szemed, vállamhoz vállad.

1

Hortenziát kisfiú-koromban itt láttam először. A papi kertben.
Fák alatt a föld, mintha átitatódott volna sötétséggel, zsírosfekete volt.
És szemcsés, mintha vastagon megkenték volna hangyapotrohákkal.
Kaviárral, mondanám, ha ilyennek látnám most is. Találóbb volna,
s talán nem keltene rossz benyomást a bámészkodó kisfiúról,
ki az öregasszonyok uzsonnái közben el-elsomfordált a kertkapuig.
Orrát két idő-szálkázta kapuléc közé nyomva kívülről nézte egérszürke
palatetőn a tujafaringást, s a meszelt fal zöld bogárszegecseit.
És a hortenziákat! Azt hiszem, hűvös aggyal most krémszínűnek látom őket,
mert egy cukrászmester veje is voltam jó ideig, s a tejszínnel kevert
gyümölcs-elve (ananász-banán) fehérsége alól áttűnő lényére ismernék bennük,
holott a hortenziák tulajdonságai közül az első éppen az volt,
hogy kézzel foghatatlanok! – bár hallottam például, hogy lélegeznek:
nem növényi – szellemi lényük zizzent a fák alól. Színük csupán a felhők
s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom;
és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.
„Egyszer széthajoltok, s anyám kitárja karját: ki szalad a házamba?”
S az egész hortenzia-grupp együtt, sziromarcaival felsöpörve
a likacsos kőutat, mint papírlampionokból összeragadt játékkígyó,
elsiklott máskor a bejáratig. Ajtó mögött lila cingulusban
mindig vacsoráztak. (Bent a lakkcipőnek lila bokazokni a folytatása,
még a gomblyukak is lilán, lefojtva parázslanak a tömjénszagú férfiszoknyán.)
De akkor a hortenziák gyermekien bekísértek a tornyos házba,
s kiderült: pap lakója nincs is egy se! Az egész csak hallomás volt. Ijesztgetés.
Mint mikor a kéményseprő lekiált a kémény torkán a háztetőről,
s ti dermedt velővel hallgatjátok bent a szobazugban, mikor – Rossz gyerek
nem lakik itt! – int neki vissza „még ez egyszer” füllentő nagyanyátok,
s szemeteket is behunyjátok, pedig a kéményseprő csak énekelt fönt,
láncos golyóbisával döngette a kéményfalat, s már régen ellebegett
a téglaerdő szélcibálta többi kéményéhez a varjak liftjén.
Lám, lám! A nagy ijedtség után kiderül, hogy otthon vagyok. Kertünk bentről
bársony mohaterítővel van beborítva, fénylenek rajta a feketerigók.

2

Ebben a házban – ami kisfiú koromban keret nélküli kép volt,
az ég szalonjában függött, az azúr falán; a Más-Világ, adhatnám meg a címét is
utólag, elérhetetlenségét mintegy összegezve –, ebben a házban halt meg nagymama.
Ebből a házból rohantam ki a hajnali ködbe, puskadörgésre riadva.
A moha bolyhán (kidobott menyasszony-uszályként gyűrten dermedt rá némi dér is)
madár merevgörcsbe kövült szárnya sötétlett. Vére, mint a rögös só,
mint az üveggyöngy, szinte már ragyogni látszott, s a madárvadász,
a pap fiúja, eszeveszett dühöm elől hátrálva fölbukott a lépcsőn.
Első házasságom szobafalára itt meszelt lilát Rátkay.
Itt tömte síró szájába öklét Gaál Imre ároklé-, árokgaz-foltos zakóban.
Ez a ház, miután becipeltem a vállamon söpredékségem bűnjeleit,
vagyis egyszerűen csak a poklot, s az öreg pappal házilag készült pálinkából
áldomást ittunk a nagy alkalomra, ez a ház úgy illett hozzám,
mint egyik végtaghoz a három másik, s én úgy őhozzá, mint a cipóból
kihasított szelet, ha helyére visszadugják. De hortenziája nem volt.

3

Keret nélküli kép az ég szalonjából (de negyvenöt éves fejjel hátsó
világítóaknának is nevezhető) belóg az orrom elé, ha e házba lépek.
Kint egyszerre nyílnak a gesztenyefa pagodái s ringnak a platánon csüngő függők.
Egyszerre esteledik s hajnalodik. Az utánam szaglászó kopó topog a hóban,
és sötét szolgálatát, mint föltámasztott koporsót, nekidöntve a nyári hőnek
ő is a Kis-Dunára iszkol; foltos kutyájával inkább versenyt úszik.
De semmi baj. Amúgy sem tartozna rá a mi féltett – percnyi – összeesküvésünk.
Képzeld, anyám (ki ebben a házban megőrültél), míg tiszta tekinteted ránk nyitottad,
és kortyolgattad Gí jószagú húslevesét, a megállás nélkül lóduló
zárt marhavagon – igen! igen! hallottuk mi is! – kidübörgött a szobádból.
Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be,
s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele
széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív
árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő
kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.

Ne haragudj Gí, ha konyhacsempék között ragyogtat
a versből kifelé bukó szó. Tudom én, vásári fényképész háttér,
festett tündöklés lukkal: abba dugtam holdlány-fejed,
átírtam szemed arany rostélya mögött lelked jajveszékelését,
arcod fegyelmezett aranyfüst-derűjében bízva,
lényed pompás kis örökasszonyi jelszóvá érett: Jöjj, terítve van!
Ha egyszer vers, hogy három hétig e villa konyhája
leereszkedett eléd, mint színpadra a függöny két felvonás között,
hol fiamat anyjánál édesebb szavakkal hívtad
vacsorázni – s közben tízszer is tártad-csuktad a hűtőszekrényajtót:
kedvtelve forogtál egy szem gyümölccsel. Vendég voltál.

Mint ahányszor autóból kiszálltam. És páholyba beültem.
S hosszú borvörös lepellel borított emelvény bikafej-magasán
szavaim vér helyett folytak. Szállodák csiszolt tükreiben
helyére csúsztattam szikrázó nyakkendőm, s a tapsra
fölemeltem nőktől kölcsönkért kezem: Elég, hisz egymás között vagyunk!
Csakugyan? Otthonukból érkeztek az egybegyűltek.
Én ócska utazótáskámmal túl az Óperenciáról. A küldött.
Ó, szerkesztő úr, mondta a főispán Kaposváron ezerkilenc-
száznegyvenhétben mosolya gyárablak-félhomályában,
de a csillár üveg kösöntyűi hamis kacsintás-szeletekre
szabták a pillanatot hátam mögött, míg belém karolt.
Az ő oldalán pálmafák álltak. Szőnyegen lépdelt,
mint aki lakkcipőben sajtol szegfűk futószőnyegéből illatot.
Az én oldalamon P sara sehogy sem ért véget, széllel-
bélelt nadrágom szíját csontmarkukban tartották halottaim.

Ahol neki süppedő kókusz, nekem csapóajtó. Ahol
metszett pohárban a bor forr, s havon borókafenyves,
nekem ott csillámló, elkékült hegy s a szél epilepsziája.
Éjszaka beszállingózó hó számon szétolvadt csillaga megitat,
álmomban látom, Ifjúság, meztelen fiú szobra, csúszik alá
a hordalék-rétegekben; orrtalan, kartalan; csorbult
kő-mosolyával bányamély cicomázza föl magát; lábfeje
göröngye (az ujjak már lerepedeztek) csillét tart féken.

Ne haragudj, ha kezedet fogva ez jut eszembe.
Csak azt mondhatom el: kisebesedett, tisztogatva
a szemétre hányt fiú-törmeléket,
s szétdarabolódott, amikor szobrát összerakta:
vállcsontját átültette, bordáit megfelezte, hűs virágbőrével
tetőtől talpig bevonta – mind, mind a szorgos kis kéz!
Olyan, mint az anyaföld: engem hordott. Egyszavas
vers vagy: Föld. Föld! Földem.
S két szó leszünk a fejfán: Vendégek voltak. Kétszavas vers.
Akkor végül, mint ritka felhő szétoszlik néhány félreértés
– hogy az út egyik oldaláról hiányoztak a pálmafák,
s leggazdagabb éveinkben is egyetlen otthonnal kevesebb készült.
Ó, majd P mocsarán is emeletesek a korzók,
s gyöngyházba foglalt állótükrök között vezetnek lépcsők teraszokra.
Szárszón, a sínen lefüggönyözött óriás leányfej:
fárosz áll. S szárnyalva indul gyűjtés további fároszokra.

Gínek

Én: te. Te: a világ! A világ, aki előbb voltam, mint én.
Rohanjunk le a kékszőrű tó-állatot megsimogatni!
Már lobogó lánggal égnek a Nappal szemben
Badacsony házainak kigyulladt ablakai.
Elmondom nekik és a tó fölé ágaskodó
fehérre meszelt templomoknak, én: te! Te: a világ!
A világ, aki előbb voltam, mint én.

Kisfiam a padlás zárt ajtajain lesett keresztül.
Gí csemperagyogásban jégkockát gyártott a konyhán.
A többiek beleolvadtak rajzaikba, sehol
se voltak. A teraszon könyököltem s Ő jött fölfelé.
Azaz: a teraszon könyökölt Ő, mikor megérkeztem.
Föl az úton, mintha függönyök súrlódtak volna hozzám:
szinte elszíneződött a levegő a hársak nehéz
illatuszályában. A lépcsőn nevethetnékem támadt:
milyen tolvaj-riadalmat dajkáló öreg szerkezet!,
tetszett nagyon házőrző csínytevése – kell is, ahol az
ajtó kitárva áll. Ő visszafordult a könyöklőről,
virágja maradék sárga csokrával vette körül
a fa, s csillámló homállyal, mint az árnyékos tófenék,
(mondom, teraszon állt) óceán tornyosult fölénk égből.
Megindultunk egymás felé. Mint a vízbefúlt, gondoltam.
Mert kövér volt, mint az ezüstté taposott sár Hárságyon
a putrik körül, s mintha a mi dzsipünk gumimintái
kaszabolták volna össze, üres arcának sarában
vad kerékvágatokat hagyott az elrobogó idő.
Azaz, ki tudná, ki, mit gondolt, s miért, hogy a ragozás
elmebeteg logikával csapong emitt – hisz szememmel
követtem, amint a kertkaput nyitotta, s az alsó ház
fénylő fekete tábláját mormolva olvasni kezdte:
Művészeti Alkotóház, s a gereblyéző kertésztől
nevem hiába tudakolva, fehérbe öltözött nők
igazították kedvesen útba, amire megindult.
Számoltam lépéseit a lépcsőn, és éreztem kezét
a hideg fogantyún, mielőtt halkan lenyomta volna,
és az ajtótárulással együtt fordultam feléje,
eget, virágzó lombot tudva mögöttem jó kötésként,
s alattam e balkon szintjét. Csak haja szénaboglyáját
néztem; nyakánál a kihajtott ing gallérrepdesését,
mintha az elveszített fénykép sovány fiúja jönne,
az, aki merőn a lencse közepébe nézett akkor
a rózsaszínű jövő bámészkodóit venni célba,
s a kezében tartott tekegolyó egyszerre pokolgép
s a megmaradt hatalom király-almája, színaranyból.
S lehet, hogy mögötte Erdei kézigránátot dugdos,
és Waldmann a tányéraknát padlóra csúsztatja éppen,
s Kellner egész tankot rejt mosolya alá, amint békés
tekecsapatnak álcázva fújják, hogy ez a harc lesz a…
Te szegény, gondolom magamban, hol hagytad cimboráid?
Úgy állsz itt hosszú hajaddal, akár egy mai fiatal.
Szól is a gitár a nyitott ajtó mögül, kopaszodva
is hallom, tanulatlan is táncolni kezd rá az ideg,
muzsika pezsgő tóvizébe merül a halfarkú sejt,
vígan csapdos, orsózik s hasát mutogatja a sziklán,
én nézlek, s te merőn visszanézel huszonöt évnyi köd
alól. – Jöjj, (mint falun, régen) táncol egymással két férfi,
látod a mólót? azon végig! látod a vizet? rajta,
látod a víz közepén a két magányos széket? odáig.
Pszt! Ne mondd, hogy huszonöt évet jöttél s most csak ennyi vár.
Egy koldus, aki hegyeket mutogat s hársszagot áraszt.
S a szék, amelyen hellyel kínál, sem az övé. Te szamár!
Hosszú hajú gitárodat átkapcsoltam orgonára.
Jégkockái közül elindult már az én Penáteszem,
jön, hadd mutatom be neked Gít. A víz körül ő a part.
A Föld, fiam, amely ölében ringatja óceánját.
S gyermekem is vedd jobban szemügyre, mintha bátyja lennél,
(mit számít az a nyolc év korkülönbség) kezdd csak előről
a kanóc meggyújtását, pokolgépes álmodozásod,
elfértek egy széken ketten. S mi együtt, valamennyien.
– Így szólt hozzám Ő a terasz könyöklőjébe fogózva,
s a fák a tavat s közepén a két széket eltakarták,
ha ugyan voltak ott székek – gólyalábon?…

Fától fáig lopakszik az erdőn.
Kenyérbél arca ablakrácsomra tapad.
A fák derékig sötétben várják,
de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban
már rejtőző üvegmedencék éle fénylik.
A gyermekek még távoli ágyaikban
egymás csípőjén felejtik kezük,
s csak álmukban futnak itt a gyíknyelvű füvön,
a napközi otthon kihalt udvarában.
(A hársak fölött az ég szeméremrése,
ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.)
Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba,
labda vagy csalóka kísértetfoszlány
meleg kenyérkaréj arca után,
hol folyandárok sűrűjén a lábuk
felnőtt szem nem látta csapásokra fordul.
Itt a füvelő tisztás: fehér ing selymén
átütő pázsit – mit a szeszélyes nagylány,
nem tudhatod, most eltakar vagy kitakar,
míg a három erdő határolta völgyben
folyhat a Rousseau-festette labdajáték,
hol Gí vállán félig, először elalszom.

A hársba behúzódott a mi éjszakánk,
a ti éjszakátok, Vogelweidéé, és
sietve a reggel elől összekapart
néhány csillag bekerült, mint jégszekrénybe,
mint összeomlás elől széfbe pár gyémánt.
Hiszen a fű harmatkásája már hűvös
bokaszárnyak surlódásától lúdbőrzik:
jön lefelé a Hajnal, szerelmesétől
mint akit elűztek: nem látó szem, hosszú
kamaszhaj alá temetett bánat, s a kéz,
(amelynek mozdulata kivehetetlen)
amint szívébe döfi vagy épp kirántja
a legelső vöröslő napsugár-lándzsát.
Ilyenkor derül ki, mit tudhat a hársfa!
Kettényílhat, ha a baj komolynak látszik,
ha olvadt platina-tekintetükkel a
foltos agarak minden irányból jönnek,
s maradék erejét összegyűjtve szegény
Szárnyas Bokájú sánta ugráshoz készül,
kiderül: a Hajnal is befér a hársba.
S a kéregkapu közönséges bogártáj:
eltéved rajta szimatoló agárorr.
Ágak közül egy-két gyöngyszürke vadgalamb
álma zsinórján magasabb ágra röppen,
ettől a néma lomb rezgésbe jön, gyöngéd
lehelet-kuncogás támad tetejéig,
mintha egy öreg, sötét templom megtelne
nefelejcs-szemű gyereklány-suttogással.
Egyszer ha baj lesz, e hárs minket is elrejt.
Te elférsz Vogelweide kedvese mellett,
és én is elalszom öreg gyökerein.

Történt, mikor fejed a lábamon pihent a kövön,
s a szél léglökései elől a földhöz tapadtunk,
s a viharos víz tajtékfókái esetlenül
összetaposták a napsugarat, hogy
föllapoztuk egymást, mint régóta
gyűjtött fényképalbumot, s már azt se tudtam,
emlékeink aranyfakó lapjairól hogyan
kerültünk ide? Tán a hullámállatok
vetettek partra? – kerestem az ismerős
tómélyt tekintetedben. Labdáztak vígan,
és a labda partra gurult? Most azért e
tajtékhánykódás, hullámszemük sóvár
pásztázása rajtad, mert visszavinni jönnek
édes játékukat? Közben te elaludtál
vagy éppen ébredeztél, mikor a szétborzolt,
zöld füvön végiglépkedett egy férfi, nagyon
öreg volt, legalább ötvenkét éves, s kötve magához,
karjával nagy, puha keretbe szorítva (mintha
a vásznon Ingres Odaliszkja állt volna föl,
hogy karját lazán karba öltse), nálad
tíz évvel öregebb hitvese repkedett elő
az oldalából. Képzeld, legalább harmincéves.
A hullámállatok hasuk alá húzott farokkal
bámultak utánuk. Boglyafejük pulisörénye alól
előbb őket vizslatták, azután minket.
Mennyi ezüst szóródott köréjük egyre, s külön
mezsgye nyúlt a korban összeillők szél alá bújt
tömegén át, mégis észrevették szülőanyánk buksi
puli-hullámai, hogy tíz évvel későbbi ezüstben
mi lépkedünk ott, miközben fejed a lábamon pihen.

Hány évesek vagyunk ezerkilencszázhetvenháromban?
Ketten hatvanhat évesek! – Bocsássad meg, ha kimondom.
Lehet, hogy így is csaltunk valamit, s hibásan számoltam.
Duplán fojt hány kurtavas év, míg orromba tömi sorsom
a tetszhalált. Most kloroform-ködébe bebábozódunk,
mint kórházi ágyon, sötét éjfélkor apáca-ölbe.
Számoltad-e, hogy siettem: hét és fél éves a lózung:
hét börtönév… S mint szarzsák bankárt, nyakam hordozza föl-le.
És számoltuk-e a szőnyeg alá söpört házasságot,
mikor az erdő ibolya-alja rőt lett, elváltozott
s összeragadt vörös poloskák sivatagának vágott
a harmincnégy éves férfi – csikorgó foga közt homok.
Ha ezt mind összeadom, már elmúltunk nyolcvan, mi ketten.
S hol még Szolnok s Keszthely közt a két év várakozás rád?
A vízszintesen zúgó esők Világoson – s a szívemben.
A félig kész, üres házban érted dadogott imádság.
Nyolcvannégy máris, ha tudni akarod! S a többi börtön?
Hány év múlt ötvenhattól a Juhásztól érkező levélig?
Attól, hogy „ha rajtam múlna… változtatás nélkül… rögtön…”
addig, hogy így írt: … „kiadjuk könyved… az idő beérik…”
Ha a közlés nélkül elmúlt évek duplán számítanak:
észrevétlen elmúltunk száz! S még csak meg se ünnepeltük!
Száztíz! S ha megfelezzük, épp most veszed föl nyugdíjadat!
De hol hát, amit naponta gyomlálsz, veteményes kertünk?
És hol kövér cicád, míg villog kezedben a kötőtű?
S hol az érmelegítő? S hol az olajzöld kötöttkabát?
Duruzsol-e a díszpárna-világ? Vagy kicsit kinőttük?
Tűnődöm, s lám, csak képzelt hintaszéket csúsztatok alád.
Csakhogy, ha mindent fölszámolok is, s minden a fejemre gyűl,
lánykorod fényével mégsem dédunoka-messze!
Mások szerint huszonkettő a negyvennéggyel se vegyül,
s akkor jössz te, duplázott éveim tűzvészből cipelve.
Hát ettől olyanok, mint a középkori állatszobrok?!…
Csókolózunk a buszban, s mint hurok a torkon, a tömeg
fojtogat, szorít! Ó, megfontolt, bölcs maszkok, mind elkoptok!
Itt a segglukbozontú Irigy! S nincs több könyörület.
A szem? Izzó kokilla s ülepig öblösödő löveg!
A Bosch-rajzolta gnóm hallja a kürtszót. Vérszag lengi be.
Mint békési bicska: a száj. Dübörögnek az agykövek.
S kizuhan belőlünk a fölkoncolt Angyal a semmibe!

Nem érted, nem érted, nem érted!
Az utak egyre rövidebbek,
tengervíz-cseppek, percek,
végleg kimértek.

Fél sóhajtások, fél szívverések.
Hajnalok, arany meszelések
még soha befejezetlenebbek.
Összecsapott istenkéz-véset.

Mikor a piros búra a fehérre festett függő alján kialszik,
a szomszéd odúk sebhelyes, rózsatövisű hangzavarába,
ki ilyenkor az éjjel szemben fekszik, lát a szűk ablakon át
beleragadni csillagot, mint szurokba süppedt sápadt lábat.

S mintha a fogoly valaki remegése lenne a sötétség,
és elektromos érintésű hajsátora lenne az idő,
fogoly bokára látja hajlani az ezüstből öntött testet,
s fedetlen melle a holdsütésben csüngő virágával kinő.

És elindul hozzá odúk hátáról a csorba kés-zúgásban,
bár Gí úgy hajlik el róla, mint egy-szárán ha két virág pihen.
Gubancos lábú szamárra száll, kisgyerek-karral csügg nyakában,
elhagynak odú-szitkokat, tar gallyt törnek égi szerpentinen.

Hirtelen hófúvás befalaz Holdat. Álmában Gí vacogni kezd.
De az állat bogár-szemében, mint világító, messzi bóját,
egyre látni a szurokba süppedt sápadt lábat, látni
tőrbe csalt melegség, fájdalomtól megfeketült könnyed sóját.

Nagy, fehér komondorok, a hó kutyái, gyilkos-játékosan
mikor szétszaggatják az éj mutatvánnyal teli cirkuszsátrát,
s a hajnali villamos, a nyomor ékszerszelencéje indul,
végre kezétől rózsaszínesedik a szurokhoz ért lábszár.

Végre ő sepri össze a megfeketült sugarakat, s azok,
amint a kiszabadult lábujjak közé tűzi, mind kigyúlnak,
ragyognak pehely fészek-melegével térd puha hajlatából,
pórusokból tündökölnek s vissza, simuló kezébe hullnak.

Vissza, édes-fájva cirógató tekintetébe lövellnek.
Üveggyöngy tűzfüggöny siklik, éhes szem előtt fényporrá robban.
Aztán csak hó van, hó van, hó van… De a gubancos, néma állat
szemében, mint izzó fénykép, a pillanat még makacsul ott van.

Vissza az üres szerpentinen lefelé, és mindig csak hó közt,
gyerekkézzel csügg az állat nyakán, s benéz szemén, mint ablakon.
– Még mindig ott van a Csillagom! – mondja, s örül, míg meg nem állnak.
– Gí, ha ébred, a fényképet, bizonyítékként, megmutathatom.

Akkorra már a borosták kék temetőkert-sövények.
A magzatok visszalopakodnak fogamzás előtti csöndig.
Felejteni anyjuk hátán a szíjat, ökrendő apjuk öklét.
Szamárfej sem fér be az ablakon, Gínek szép reggelt köszönni.

A madarak fástól, ágastól fölröpültek.
Nincs húsvéti zászló selymesebb, ahogy a
hajszálgyökerek rózsaszín fehér csigái
a kőkerítésen csak átgöndörültek.

És bekötötték a szememet, a szemedet.
Mint fekete bársonyba bújt légtornász a
fénytörő küllők kerekén, a kötélen,
vállamhoz vittem madaramat, a kezedet.

Nem tudtam: szobrokhoz ütődöm – cölöphegyhez?
Vagy a kivégző osztagon most tiporna
virágos-mellű tavaszunk? De az álom
legkékebb útja nem illik a vesztőhelyhez.

Szorítottam hát magamhoz, számból itattam,
sodortatva is csak a kötélen lépve
madaramat, nyakam körül a kezedet,
a csillagok fehér csigáival hajadban.

1

Nem tudom miért,
az éjjel úgy eltűnődtem:
sok, sok a várakozás rám nagyon?
Álarcosan,
mint üres szobában az állólámpa,
s félálomban,
akár köpeny alatt a tornyos kalitka
énekesmadarai – ?

Nem értem – magadra hagylak?
Az ablak alatt a hársból kilépek;
a sarokszent talapzatkövének
kiürült fugáiból bújok elő,
azt mondod, még mosolygok is.
Ilyenkor azt hiszed, itt vagyok újra,
megfésülhetsz,
átkarolhatod térdem,
s mint pillangók menyasszonycsokra,
kibontott, hosszú, fehér szalagokkal
szemembe szédülsz.
De én útnak indulok megint.

2

Gí, én nem tudom azt,
ahogy szeretlek téged.
Ha nem fáj, nem tudom,
hogy lüktet a szívem.
Azt sem tudom, ha lélegzik tüdőm.
Magamat se tudom, amikor élek,
csak ha hiányzom belőle.

Mikor suhan az expressz
és kacajod
lámpafüzér-könnycseppjei
hegyi utunkról szétgurulnak,
s hajókkal találkozunk a híd alatt
s vizibíbor hegyárny a mélyben –
és zenekar a havason –
akkor megpillantom,
ahova nem ültem le,
a helyemet,
mint tó fölött
a teljes holdtányéron
egy megdermedt szarvasbogarat,
megpillantom,
mert nem vagyok ott,
magamat.
S eszembe jut,
mint szeplős homlokú kamaszcsíny,
(röhejt pukkasztó jó zrí, fiúk!)
eszembe jut, aki
az utazásból kimaradt,
s hogy Recsken megköveztük,
Vác alagsorába falaztuk,
Tatabánya alatt rossz kövű barna szénné kimértük,
s végül a Zrínyi utca odúiban feledjük,
erzsébeti holdsütésben,
árnyékképű patkányfogók
durva sípfutamaival együtt.
A hiányom juttat eszembe,
nem a jelenlétem.
Szerelmemet sem tudom,
hanem élem.

3

A sötétség jászlában
megszülöd a hajnalt,
hogy szemedből rám
visszanézek.

Bolyongok fekete parton egymagam.
Lélekvesztő keskeny út vízbe csúszó betontábláin
mintha fehér saruszíjon zseblámpafény megvillogna.
A lábujjak önfénye, a széltestű bokaderengés
bántatlan siklik a szurok-ezüst hullám-kalapácsok
szilánkokká zúzott kőkupacára.
Várj, most majd utólérlek, kiáltom,
amikor a tó kettéharapja saját partját
s ormótlan fekete bikateste
hangtalan sűrű kátrányfolyással
medréből utánad gördül.

Szemben velem az egérszínű cserépfedél.
Tetején vörös téglasor,
e percben elhagyatott macskasétány.
Mögüle nem az ég:
fénytelen nylonzsákba gyömöszölt esővíz
fenyegető fürdője csobog.
Legmélyén derengő fényudvar.
Süss fel Nap, titokzatos!
Csönd szúrós szövetéből
mindig előketyegő masinám!

Szellőző ablakaim – éjjel:
rakétaágyúcsövek.
Mikor az ég: ég. (S azonfelül néhány csillag is süt.)
Augusztusban itt is lefuthat egy.
Pusztulása hosszú ezüstsikolyán zuhan alá.
Az éjszaka itt olyan, mint
összefogódzó, pusmogó tűlevelű bokrok.
A holdfényt mindig egymás képébe rázzák,
mert nem is bokrok, hanem
fölhúzott fogínyük ragyogtató,
holddal labdázó kutyák.

Kilövöm magam közéjük,
olykor Gível,
s térdig gázolunk a város szikravető tetői fölött
a mélyen alvók szívdobajában.

De ablakaim nappal
csak magosra helyezett világító rések,
bár szűk marokkal adagolják a napot,
mint sáros kocsilámpa a világot.
Akkorák csak, hogy két szenesember tenyere befödné,
a szemöldökfa fölött akaszkodnak meg a falban,
mint őszre váltó, hulló hajban kislánykori párta.
Nem oda valók. Hát te idevaló vagy?
Hol vagy te? Hova kerültél?

A szülővárosomban. A Zrínyi utca 24-ben.
Innen nem látható, de hallható a ház.
Ablakaim nappal nem rakétaágyúcsövek – fülkagylók.
Csukott táblákkal is egyre kimerik az udvart.
Ülök odúm mélyén
s talán, ahogy vakító égből lecsap zsákmányára a sas,
(régi gyerekkori emlék) közel hozzánk,
hogy nagybátyám fejéről kalapja hátraperdül,
s fölugorva, káprázó szeme a jelenésre mered,
olyan váratlanul kerülök más tér és idő síkjára hirtelen,
nem is én, hanem a rikítóra festett pléhpojáca:

Bent csupa zötyögő fogaskerék és villanykörte,
színes füstöt szivárogtató festett szemgolyó,
és a tátogóra pingált száj mögött egy furcsán
ki-be türemlő kicsi tömlő, sóhajokkal és jajokkal teletömve:
vásáraink kedvence, a szenvedő bádog hóhér!
Gyermek és igásló kikorbácsolt halálába gyönyörködők
dagadó, szőrös szavára kézhez áll a gomb,
s pénz után nyüszít a trágyalelkek ítéletvégrehajtóján a nyílás:
2 forint ellenében kívánt mértékig megőrli az áldozatot,
felnégyeli, égő üvegfóliába csavart velőt készít belőle,
csak a 2 forint dobandó be a hasába,
csak a kivégzésnem lehelendő a fülébe,
s megy minden rendelés szerint,
színes füst kígyózik a szemgolyóból elő,
s az áldozat bárány-nyöszörgése felerősödve
kanális zuhatagban tör fel a bádogtorokból.

Itt mindenki kiszúrja valaki szemét, lábakat tördel,
vitriolt önt a szomszédnő a kedvesnek talált arcba,
nem tér és idő másik síkján, vásárok forgatagában,
ahol pléhfejem megtelik emberöléssel,
mint fészek a tojással,
hanem magasra rakott ablakunk alatt az udvaron.
Itt tavon-úszó-szirom-szemű kislányok is
napon sütkérező krokodilusok,
s az egymásra vetett cápatekintetek halálosak,
mint kabát alól kirántott kések.

Gível úgy élünk itt, mint egy
(Rouault is megfesthette volna) bohócpár.
Az idősebbik mindig bemenekül a fiatalabbikba.
A fiatalabbik mindig befogadja.
A szerelem sűrű aranyzsírpettyes anyatej is.
Olykor a gyermekkorú lesz a negyvennégy éves férfi anyja.
Olykor a férfi vállal magára megmentő anyaságot.
Régebben – főleg éjszakánként – ez egyszerűbb volt.
Mikor a küszöbig érő barna függönyt összehúzták
az ajtón,
s a lámapoltás ideje eljött,
és megszokott esti varázslatukba belefogtak:
vörös kis heverőjükből előcsalták
villogó havú vánkossal teli ágyuk,
valaki mindig megkocogtatta az üveget az ajtón,
a barna függönyök szétváltak maguktól,
s a félig anyafarkas – félig lányisten
nesztelenül ágyukra huppant.
Az idősebb tudta: nem más, mint Romulus anyja,
s félig: egy lépegető templom,
(ahogy a szenegál táncosnőt régen leírta),
s bőrének sötét aranyszínével az ágyat megtöltve,
míg fürkésző, szomorú farkastekintetét
egyiktől másikig emelte,
ők szomjasan melle kúpsorát keresték.
A kisebbik úgy látta:
földre sorba rakott harangok.
S az idősebbik álmodni kezdte: várost épít,
tavon-úszó-szirom szemével a kislány
kikel a napon sütkérező krokodilból,
s a kedvesnek talált arcba a szomszédnő
saját arcának hómezejéből kap fel igéző rózsát.
Mióta az idősebb tudja,
nem épít ő már semmiféle várost,
farkasistennőjük sem kopogtat többé.
S ha kancsuka-szélben este érkezik s szól:
– Ma kissé nehéz lesz,
és csupaseb arcát szégyenkezve tartja
a fiatalabbik tapogató nyelve elé,
társa gyógyító olajként rásimítja tekintetét.
Egymást karjukba veszik és hallgatnak Róla.

Gínek

Ide nem jött velem senki más.
Ő jött velem. A szél sodorta.
A vasalószemből hullt parázs.
A tőből kicsavart vitorla.

Vaskályhatetőig nő fel a tűz apró bokra.
Ilyenkor az odú utcává nyílik,
bíborban lejt a porond közepére.
Üveggömböt könnyez a sötét gordonka lopva.

K. meg ír, ír. G. a nyári víz halcikanását
feje köré horgolja lonc-kalappá,
s víz-bársonyú kosztümöt szab magára,
mikor jövevény érinti falhoz szárnya szálát.

De keskeny trojkának az utcánk, a hó-bogárhát:
padlás málladékán havaz fölénk,
mint fodrász ezüstre a frizurákat,
befúj ezüstre a ló-orr. Tartjuk csak pohárkánk.

Aztán Dosztojevszkij kibontja az alvó Szonját,
s K. elvágódik a dédanya-kendőn,
hernyóvastag fekete sörény-rojtját
hempergőzve hányja magára, így oltja szomját.

A kucsmás kisfiún, egyszerre ott a nyúlprém kabát,
s hátán a fa hagymakupolák nyögnek,
s a templom-nagybácsi toporzékol,
de ablakig ágaskodik – nem szégyelli magát.

Bent húgát Szonja fadézsában mossa (aki G.),
persze, hogy ő, ki más kuncogna így fel,
mikor az üvegre nyomott krumplicskán,
Szonja mögött K. orráig jár szeme örökké.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal, kifordul.
S forog, amíg csak a Zrínyi utca lesz.
S a ház fölött Dosztojevszkij, a trojkás,
jelt ad jégben hált lovának, s a csengő fölkondul.

K. majd megmutatja az ablakpánt kereszt-sebét.
Írás közben törzsén kirajzolódott.
G. a hóesésben ablakán kiszól,
s ráönti gyógyító olajként a tekintetét.

Mint mikor fasor vezet a végállomásig,
s az állomáson túl egy másik,
mintha az életen túl húzódna a platánsor
a tó megsárgult tajtékjával vakult házig,
hol a málló napfény rojtja az emelet,
és pórusain át botorkálok a szádig,
és rejtőző falüreg madárhang-verdesése helyett
tó tör elő – a fasor beletérdel, benne térdig ázik.

Hol a kapu két oldalán,
mint növendék kamarakórus,
vízszínű szoknyát suhogtatva szél bujócskázik,
hátad mögül az árnyból kihajol,
s mutogat rózsaszín érmés süldő melleket,
ott a fénylő üres ég
a kecskeszarvú hullámmiriádig
előbb végez veled,
aztán az öröklétbe állít.

A keskeny ágyon
farkasszemet nézek
az utolsó fonyódi éjjel.
Odú-fekete,
ritka-csillagú.
Ilyenkor
a bokrok
sörényes
állatok
lesznek.
Addig sompolyognak,
amíg hátukra vesznek.

Azt hiszem, utánad visznek.

A Rouault festhette-volna bohócpár
hetvenháromban este, lámpagyújtáskor
szélrohamozta arcuk tűsebeit
lemosta egymás csókjával, mint máskor.

– Tudja a polgármester, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
– Ugyan férjecském, húszévesen honnan tudjam, mi a polgár­mester?
Miért tudná éppen ő, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
Te sem veszed észre, ha a Költöztető Kocsi megáll itt egyszer.
– Beszélj nekem róla! Húszéves vagy, sosem látott képeid közé
állítsd be őt, amint a Jókai Mór utcából lassan érkezik.
Nem is tudom milyen kerekeken a cigány gödrök között nyekeg.
A földbe süppedt ablakokra ölükből kimásznak a tetveik,
bolhák a kutyaszőr hegyén lábbujjhegyre emelkednek s nézik őt,
csak én nem tudom már, milyen is, ha egyszer betoppan. Fújtat a ló?
Remegő orrból pára dől, s gyermekszem lesi: tán angyal születik?
S pára-szárnyba rejtett teste a kéményfüstben majd bekormozódik?
Akkor kézen fogják? A legkisebb székére ültetik? Etetik?
Kézről-kézre adják, mint talált gyereket: Kis koszos! Közénk való!
Mígnem a lánygyerekek nem lelnek dundi lába közt puha metszést,
s korom alól nem hallanak csiklandós nevetést sem, mikor fogják,
s reggelig kialusszák, mint álmot, a megfoghatatlan teremtést. – – –

– Ne szólj most. Józan a hangod. Tudom, mind a négy lábát törte a ló.
Mikor a mozdony a töltésről zuhant, tengelyei szétgurultak.
A mi utcánkban föl-le hömpölyögtek, lovak lábát elkaszálták.
Úgy félt tőlük a postásautó, hogy csavart kürtjei kinyúltak.
– Már emlékszem. Húzatlan jön a kocsi. Hátán a ló. Sörénye ég.
A vén szikrahányó tolatóvonatok dobtak rá parazsakat.
Kedves kis feleségem, még soha nem láttam ilyen szépet én.
Olyan jó étvággyal evett a tűz, ropogott szájában a falat!
A bakról hosszú kardvirágként ágazott a láng! És suttogott.
Mintha bajba jutott csöpp gyerek csücsörített szája szólna hozzám.

Mintha mézeskalács-házat találtak volna a koldusgyerekek:
hipp-hopp, összedugták nyelvük a fölfalt csokoládé-kocsi-tortán.
– Csak azt nem értem, miért szólsz a fogdmegeknek? Indulás? Most? Hova?
A pincék fölött vállakon himbálózik a bordó ágy, a két szék.
Mi vár a rakományra – lángok fogsora? S a „soha-sehova” – ránk?
Selyem korommá bomlik az égett rózsa, egy matrózblúzos fénykép.
– Igen. Előtte nagy telek voltak. A ló szügyig gázolt a hóban.
A letaposott hó is kapunk fölött méterrel magasabban állt.
Fentről, mint verembe, megfagyott madarak csúsztak az udvarba le.
A Szent Imre utcán eget két fa zúzmara-székesegyháza zárt.
Onnan, egyenesen onnan jött a kocsi értünk, a hótornyokból.
Nem is kocsi volt. Hanem szán. De bogárhátú lett a sok jég alatt.
Csengői öblét a jég betömte. Elébünk suhant hát hallgatag,
de szán alá csúszott a rakomány. Nem köthetsz mást rá, csak magadat.
Akkor minden egyszerre megolvad, az égő szekér nézi magát,
nézi magát a rengeteg vízben, és mozdulatlan az, mint a tó.
Tudom, a mi utcánkban egyszerre ennyi fény még sohasem égett.
Mégis, írd le nekem e képet: a pálmákat, a kigyújtott hajót.
Nem is lehetne más: hajó csak! Jön! Legalsó pincéjébe gyűjti
kislány szurtos masnijából a tetvet, kullancsot a kisfiúból.
Szigorúan szétválasztja bolhát a kiskutyától, s szemet húny, ha
a négylábúak fedélzetére felugrálnak a bolhák újból.
Aztán az utca kentaurjai, cigányok, prolik, háttal, farral…
Halfarkú lányok, kiknek fényes, barna lábszáruk nőtt, csak a lelkük
miákol, nyerít, a sarokba vetett harmonikahanggal halva –
mi a fedélközt hullócsillagaikkal színültig telemertük.

Meg is süppedt a hajó, mintha ólmot szállítana. Van még egy hely?
Hogyan birkózhattok meg a felhőkarcolók sikos lépcsőivel?
Kormos kutyák a jólét kimosdott ebeivel? – Feleségem!
Hallod-e már a zajt, mit a Költöztető Kocsi az utcán felver?

Tudom én, szólni kéne a fuvarosnak!
Az ágyat bordó függöny rejti, alszik Gí,
de mi csak pakoljuk föl egy haragos nap,
az a tűz a falból hiába kandit ki.

Mikor Gí felnéz, álljon nagy, tükrös ablak
s dajka-keblein mutasson egy kis Budát.
S míg a kerten a fácánok áthaladnak,
szóljak: Mi sem lakhattunk odúkban tovább.

A város se úgy ébredt, mint régi áprilisban.
Fű, fa elinalt – és maradt sok hűlt-helyű korona-üreg.
De nem álmodtam én, hogy kerekemről többé nem akarok leszállni!
Tarts életem, amíg kötélen billegő kerekem hossza tart!
Amíg röpít e gyöngyházbensejű vakság.
S jószagú áramlás fésülgette, szemünkre lebegtette
a repülő tölgyek, hársak szivárványos, fehér hajszálgyökereit.
Nyomban tele lett velünk egy felhőemelet.
Majdnem elfelejtem mondani: a tulipánok
– éreztem a gyöngyházbensejű homályban –
visszaszitálták hagymáikról a földet a mélybe.
Lehet, hogy egy híd volt, lehet hogy egy egész város
tigrissávos fölszökellése utolért.
De nem veszíthettem Őt el, tudtam, inkább magamat.
Végig, szemünkről a gyökérujjak le sem kerültek.
Guruló tavaszi esőcseppek, föld-gőz,
vakságunk vázahomálya bepólyált.
Hevülten suttogott:
Mindig csak arra, amerre ők repülnek!

És karikázva a madárzene semmin,
nem tudva, a halálnak szól-e repülésünk,
mutatványomból kiúszva hevertünk
az ég barázdáiból kiszántott csillagok közé.

Végül is illene hozzánk a nyaktörő
kerék nyergével együtt égni a magasban.

Mindig virágos ingben képzeltem halálunk.
Csak fúrd át az ingem édes madárcsivittel
s rakj bele fészket.

Jöjj kicsi Gí, mutatóujjad tartsd készenlétben,
tapaszd a számra, ha fölösleges szóra nyitom.
Verseimre keleti szőnyeget vetettem régen,
mint Piero della Francesca lovain látod,
fejüket én is fölékszereztem, hogy a tenger
titokzatos, tördelt fénye vibráljon róluk,
míg hátuk a szénhordót is uralkodni hordta.
De büdös nekik a szárny szaga lepel alól is,
bordalt dudál a kocsma Jövendő, nem szárnyzenét!
Megbízhatóbb a sarát hullató muraközi,
még a rendőrló is jobb volt, mint egy szárnyas kanca!
Szőnyegeimről csak az derült ki, hogy csupa rongy,
ékszereimről csak az, hogy valamennyi bandzsa kő,
ettől még a mi utcánkban is gazdát találna,
de kiderült égi kapcsolata is a lónak,
erre aztán bezárult minden istállószeglet.
Lehet, hogy van olyan szurok-éjszakám is, ahol
a csillagtalan égnek taszított lábbal hever,
megüvegesedett szemének sárga holdján kép:
gyerekarcom nyakához tapad indulás előtt.
S nincs egyebem már, mint egy-két gyerekkori limlom.
Lehet, hogy van ilyen óra: kongatja az időt,
s virággal benőtt szembogarad előtt, csak neked,
a levegő hátára vetem szőnyegeimet,
mint szárnya tövére kővel kirakott takaróm,
levegőből formálok fejet titkos fejéknek,
s mikor virágaid szemedből ki-kihajolnak,
s nem láthatsz mást, mint a szirmok közt hempergő Napot,
így szólok hozzád: Nézd kicsi Gí szárnyas lovamat!
Ugye szereted? S elhúzom előtted a semmit,
ravaszul, hosszú madzagon, mint falovát gyermek.
Aztán azt is tudom: magam álmokkal áltatom.
Futva, a szurok-éjszakába csak te botoltál:
teteméről fölragadtál szőnyeget, fejéket
s szóltál álmomban hozzám: Szállj fel lovadra alvó
Szerelmem! – – – Az álmok szememből mind kihajoltak,
tarkán egymásba szerelmesedtek, úgy csapongtak,
te pedig felkantároztad a levegő-semmit,
s ravaszul, hosszú madzagon elhúztad előttem.
Így tartjuk egymásban a lelket. De az is lehet,
hol felhő színű patak ered a viskók szélén,
a hópelyhekkel terhes vad márciusi nappal
szárnytollait fésülteti s repülésre gondol.
A posztófenekűekre a mi utcánkból meg – – –
Hallgatok már. Mutatóujjad pecsétje számon.

1.

Télből a lobogó hasáb
s a nyári vízringás te vagy.
Megérkeztem színed elé
s lekéstem a halálomat.
Van, van egy Hetedik Földrész,
veled én odaindulok.
Bent és kint vízringás: fogom
a kezed s kezemet fogod.
(Gí könyvébe, 1971)

2.

Elmondanám, mire emlékszem feleségemből.
Hallgatag borosüveg nélkül – magamnak.
Nem kérdi senki. Nem mondom senkinek.
Az Átlósutcait s Cs. T-t már régóta
nem faggatom. Csupán két gyanúsan közhelyes
metafora jár a fejemben: a pompei őré,
s elveszve is a naplóját író sarkkutatóé.

Örülhetek, hogy ennyire nem ismer(te)tek:
nem fakaszthat hahotára ez a párhuzam.
Sosem létezett bennem semmi katonaerény,
hegymászó hajlam, sarkkutatói hevület.
Sántaságomból hiányzott Héphaisztosz, az isten,
Byron férfi-szépsége, s még a sántaság is!
Homlokomból nem nőtt ki cédrus – se szem, se szarv.
Az orr nem Casanováé; a finnyás nyelv se rőf.

Idő, Vak Lány, adta és visszavette a nőket.
(Így is világmindenség volt valahány.)
P. M. értem hagyta el herkulestagú husosát –
ám kezemről lecsapta a Kis Hölgyet egy kamasz.
Hogy mire emlékszem feleségemből mégis?…
Versnek manapság obszcén ez az emlék.
Úgy hasonlított egymáshoz a többi, hogy tudtam:
tizennégy éves őrangyalát Isten küldte el.

De harminchat éves, férj és apa voltam.
A tizennégy előtt hogy lett volna ez kimondható?
Hiába, ötvenhatban se lett puskaporos
a tenyerem; mihaszna, gyenge kéz, ócska test,
jobb, ha kussol. Ha azt mondja: Költészete vagyok!
Ha Angyalt emleget, s kimondja, amit gondol,
zárt osztályra vagy újra Vácig ragadja vissza szíj,
bilincs. Régi nóta: telhetetlen fogdmeg a lakáj.

Most ötvenhét éves vagyok. Cellaszakértő. S tudom:
nácibb a kápó, s álcáiban lelke helyett nem egy
ávós-halhatatlanságát menti át új éjszaka-
korszakokba. Míg Gí kocsija Tirol szikrázó
fenyvesein átsuhan. Kiszállt belőlem – s csakugyan:
mint testből a lélek! Hát nincs az a versperzekutor,
ki elnémíthatná tetőtől talpig nyílt sebemet:
nekem a Túlnan kínálkozott benne feleségül.

Nem tudom, mivégre, kezemet kezébe adták.
S amíg ő úgy vélte: én vezetem,
porrá vált sár, nélküle holt, megnevezem a tényt:
rajtam az ő szárnya suhogott.
Huszonegy éve szeretem – ez magánügy.
De hogy hol repültünk, a közeg, már nem az.
(Mint Danténál a Pokol.) A padló alatt-ban.
Koporsók szintjénél valamivel följebb.
S lejjebb a hizlalt útonállón a csizmatalpnál.

3.

Ez a szárny nem Fra Angelico ecsetjétől ragyog.
Nem a leonardói repülő. Se toll, se ég.
Anyaga: kettőnk története. S a leírása?
A puhatestűek padlórés-özönlésén
átvágni készült – és vele sikerült!

Mikor az embert fölfalják a tetvek,
szét csak a front-sárban hullik csontjaira.
Máskor óriás tetűvé duzzad s teletojja
petéivel a Szerelem, Szabadság fanszőrzetét.

De ő csillagokká bűvölte belém tokosult
tetveim, és szárnyhegye vitte első áldozásra.
S hogy ez a szárny még mire készült? Ezen a
magányos márciusi éjen azért ehhez-ahhoz
elküldeném a régi verklidallam bújt igéjét.
Például azt, hogy „megérkezve színe elé”
– bizonyisten! – „lekéstem a halálomat!”
És azt is, hogy „van, van egy Hetedik Földrész,
ahol bent és kint vízringás.” Kívüle mostan
milyen kézzelfogható az asszony-alakját
fölvett föld és levegő hiánya! Testnyomod, élet!

4.

Ki vonaglik meg a ráismeréstől?
Hogy a tetszhalott Tremendum lábán agyag repedez.
Vízszintes, mint a tenger. Riasztó, mint a sivatag.
Vízszintes fül bozótos járatait
formázza kopáran. De süppedő
homok-sejtjeiben rejt egy kagylót.
Ő kell, hogy napról napra kikeljen belőle.
Hajnal-köpenyegét vállamra teríti,
s az elveszett országba velem visszatér.

5.

Mondják, a milliárdos az angol várkastélyt
kőről kőre fölrakja ismét a Vadnyugaton.
Tornyában angol kísértet bolyong, s az erdő
VIII. Henrik levágott fejű asszonyai
szavát suttogja, ha jön az orkán – :
ez a Pénz! Az aranytéglákból rakott hegység.

Hogy még jobban ne menjen tönkre az Állam
a börtönében nekem osztott káposztától,
s mert méregdrága gumiszobán a sokkolás ám!
S az öngyilkosok alagsoraiban se érje csőd
szükséglet-végeztető gépem
közpénzt faló villanyszámláitól – :
ez a Szárny! Segít a köznek. S még váltót se írat.

6.

Legvégül mire emlékezem feleségemből?
A szárnysuhogás hiányát hallgatom. Magamnak
hallgatag mondom: minden Ő, amire emlékezem.
A vers hátsólépcsőjén lehúzódom
a szenespince-tompa csillogásba,
hol patkányvisításban az árnyék
szülése folyik; első tipegése; iskolája;
alaki kiképzése – kivégeztetéseim sora.

Nem hiszek a túlélésben, s hogy fönt valaki
nálam jobbá teheti, ami él.
Húsvét utáni keddig nem csipogtatom
félbemaradt madaraimat.
Akkor már Gí kocsija visszafelé suhan!
Tirol fenyvesei alatt – kimenőjéből –
Velencét csókolt szemmel érkezik. Csak fejemen
lesz még némi hó-mocsok, de átsüti a Nap.
Bár a kocsik fölöttünk átrobognak,
páncélosan rajtunk keresztüliramodnak –
ott nyílegyenes a szakadék. S a csönd fölső céjét
üvegesen recegteti a rianó halál.
Mi Gelsomina paradicsom-palántáit
(ki emlékszik Gelsomina paradicsom-
palántáira? – nevetek hangtalan magamon)
bedugdossuk a sárba, a tüzelő homokba,
összetört urnák kidőlt hamujába, pólyakorcba.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.