Hajnal van, falombon madárneszezés.
Reggelre viszontláthatlak újra?
Becsukódik a világ elől, mint az ölelés
a szív, tapad rád megnémulva.

Minek a szó, mind valahova máshova vezet.
Szemérmetlenül kitárt ajtó.
Lelki újgazdagok borzongjanak vele.
Ha sírok, ments ki a bajból.

De hogy menthetnél ki, te nálam is gyengébb!
Bajunkon kívül létezne más?
Hogyne, mellszobor-gyűjtemény: csupa jelszó, leckék
a butaságból. Üres igeragozás.

Az előttünk járók gipszöntvényei
egérlakta talapzatokon
csalogatnak, de mohó markukban a semmi!
Ezt örökíti ránk a jó rokon.

Hajnal van. Tengelyére csavarodva forgok.
Ami kirajzolódik, magával egy.
A világ vagy képeskönyv – vagy saját sorsod.
Légtornász vagy – vagy bámulsz: kezedben belépőjegy.

A szerelemnek nincs koreográfiája,
bármit béget tízezer éve a nyáj.
Vagy kitáncolod – vagy dermedve roskadsz alája.
Vagy élni tudsz – vagy csupán hiánya fáj.

Hogy csavar legyél, az alkalom, ijesztőn időszerű.
Kész csavarmenetbe csikorogni be.
Hát nem látod emberiség-apádat, Lehunytszemű,
betapasztva a Piramis köveibe!?

Vissza aki fordul, maga is kő közé ragad.
Nem rémülsz meg, ha a szél arcodba veri
– te minden ősanyádnál jobb és emberibb –, szégyelled-e magad,
ha égre írnak a krematóriumok kéményei!?

Ez hát a minden századnál szelídebb huszadik?
Mikor a nyáréjben a szerelmes hívja párját –
még mindig közelebb a majmokig, mint a szókratészi Ablakig,
amin a tíz-, a százezredik század lát át.

Innen odáig: dobogtasson csak mást meg a röppálya.
Magamban hittem. S magamban se – megtanították.
Recsken, Vácon, Nosztrán fordított vissza a sejtsokadalom bójája.
Most már a kezem is csak ott él, ahol ujjaid fogták.

A szemem is csak úgy lát, ha visszanézel bele.
Ebben a konyhaszagú, szamár szolipszizmusomban
könyörtelen határt szab életünk pár évtizede.
Pótlék-túlvilágunk magamból kitakarítottam.

Köd előttem, köd utánam. De a sírgödörig
azért felelek, hogy lakható legyen ez a század.
Nappá, Földdé, Föld-formájú gömbbé alakítsz,
csak tapaszd szememre szemed, vállamhoz vállad.