A konyha moslékoshordajától araszol vissza
a sárkánygyíkifjú.
Foga közt lottyan a csurig-töltött konzervdoboz,
vonszolódó alja kavicson csörren,
ragacsos pléhnek magház ütődik, szétreped,
magvai beletapadva kitüskézik a horpadt fémet.
Háttal álló őr mögött, a szögesdrót alól nyomul
mázsányi pléhdobozával az idomított eb zónájába,
méz, kondenzált tej, pörköltszaft és káposztalé
– kátránysűrű loccsanású szagfelhőben csúszik-mászik.
Hol az eb? Az egész falka ki után liheg?
Fehér foltos, tükörfényes nőstény agár
– őrangyala? – csalja messze, titokzatos vadászatra?
Süt a hold, csillog a tartály
moslékkal telt tonna súlya.
A szögesdrótfal anyamedencecsont-résében villog.
Nem a méhig vissza, csak a fabarakkig.
Mégis, mintha a vajúdó tüskésdrótfal
új magzatot lökne ki magából.
E csontig cafatos könyökűt,
a vér-sár-iszaptól vedlő térdűt,
a moslékpofájút. Uborkasaláta tejzöld csillagaival
verejtékező halántékán fölékszerezte.
A tojássárga aranyrögeitől kutyatej-üdén
sárgállik üstöke.
Verocchio bronzánál tisztább arányú lelke:
újszülött.