Szagos orkán! Takaríts öblöt,
mólót, Téli Kikötőt!
Zuhogó virágzivatarban,
mikor fuldokló csatornatorok
telehány járdát
vastag kána-szirommal,
impalaháton
kocogok a tenger felől.
Ha megrázkódnak
a kazallá dagadt
virágdombok,
s fűrészpofájuk tátogatva
alóluk
a kajmánok kikecmeregnek,
megetetem őket földig érő lábaimmal.
(Éhező hálájuk újranöveszti!)
Később,
mint királyi fenség előtt
az orrszarvúak,
ha mellső lábbal letérdepelnek,
s zászlóhajtásként
állkapcájuk macskakövön pihentetik,
nem állhatom tovább,
hogy ne hajoljak szarvuk fölé,
s áthasítanak tüstént,
mint kő a tükröt.
(De összefoltoz nyomban
az orrszarvú öröm!)
Odább
palota kocsifelhajtón,
hol kő fölött úszik a nagykerekű hintó,
és sárarany-farkú paripán ékszer,
s gyöngyház nyél gyullad a gyilkon,
selymes állú orgyilkos
kezét rejti
kocsikárpit.
Azért csak hágcsóra hágok;
zeng-peng acélrugók
milliomos indulója.
A ló köszönt,
s egy hídon,
hol kandeláber ég lobogva,
s bronztigrisek bronzlabdával
farkasfogsor-hegy-taréjú
horizontom
nézik egyre:
bíbor mellény gomblyukába
hagyom, ha
beszalad a szomjas penge.
Innen már
autókaravánban
avenuekon hajtatok tova,
hol könyvtárfalon
pukkad a dörej – – –
üvegszilánkeső – – –
találat –
agyvelőm a kocsipárnán.
(Elefántcsontsárga havon
ilyen a pozdorjává tört tükör.)
Mikor
a halotti jegyzőkönyv lapján
áttör két rózsaszín impala-orrlik,
a boncasztal Betlehemében,
már tudom is én, mit jelent ez:
„szótagolni tessék:
Fitz-ge-rald halott.”
Hófehér frakkban
– fej körül
alig látható az arany abroncs –
San Franciscónál
sántítva szaladok az óceánig,
öregapám megölelem,
s anyám lelke
a meggyújtott borospohár fölött lebeg,
mikor a hajóhídról visszafordulok:
„Hozom, ha van,
az Új Világot!”
Aztán – – –
Impalaháton
kocogok a tenger felől.
Máglyarakások gyúlnak kánasziromtól.
Sepri a hóhér a bitófalépcsőt.
Itt nincs torony,
amibe föl ne szállhatnék!
Nincs kút, ami ne adna vizet.
Hajnal van,
százláb széles csigalépcsőn,
mit hermelinbundával szőnyegeztek végig,
arany napellenzős, arany fogantyús
Rolls Royce-on hajtatok alá,
fürdők folyosóin vitetem magam
öterkélyű sarokszobánkig.
Alszik
Gitkatamil,
szerelem-királynő,
nyitva felejtett kitakart combon
Afrika-rombusza vár.
Mikor ráborulok
szétloccsant agyvelőm
arany pántjaival,
s kajmánette lábam, hagyom,
hadd mossa hajtengerének
sötét paradicsomában,
és szénasüppedést idéző
Sz-szeivel teli nyelve
– Szeretlek-Szánlak-MegeSzlek –
ha végigtapogat
– rózsákból gyűrött spongya! –
s kitisztogat, mint szellemlakó lámpást,
s mint üvegről a vignettákat,
leáztatja golyó-sebem,
mészárszéki ökörkampók
üszkös lyukát nyakszirtemen,
s mint ahogy a betlehemi állat tette,
végül rám teríti nyelvén: szívét –
tudod már, hol vagyok, barátom!
– Már tudom, hol vagyok, barátom!
Az Isten lakatlan szívébe
a tenger felől
impalaháton bevonultam.