Asztalt tolnak a recsegő deszkán.
Keménykalapban egy gömbölyded úr,
gyöngyös homlokú, rőt lepelbe túr,
ömlik szemünkbe vöröse eztán.

És csönd lesz, csak a terítő vérzik,
majd: „Föl, föl ti rabjai a Földnek”,
a színjátszók megtörik a csöndet,
de széksorunk némán bámul férfit.

Nagyapa egy-két sort még énekel,
ahogy néha reggel, napsütésre,
de szemhéját összehúzva résre
dünnyögő dalt a rosszkedv leteper.

Deutschné fészkelődik, Daka morog.
Lóverő bort iszik öblögetve.
A szónok sziklát görget a hegyre,
birkózik, de az vissza, ráforog.

Türelmét vesztve ekkor a kalap
„Forog a Föld! És eztán is halad!”
fejéről lerepül, asztalon csattan,
taps, röhej végre kitör a hadban.

„Forró vizet a kopasznak!”, nyerít
Lóverő, de Füstharapó kiköp:
„Tényleg nincs eszed sörkéid között.”
„Nem anya szülte, a sár, szó szerint”,

rázza a borbély is cimboráját.
„Folytassa elvtárs, nemcsak ez van itt!”
„Csak mulassunk”, fúj a szónok, „amíg
lehet! S ha jobb nincs,” – fejére rávág –

„hát ezen. Hadifogság. Szuvenír.
Jobb így, mint hajastól kettévágva,
gerezdekben rakva ki a sáncra.
Kis hajhullást az ember csak kibír!”

„Weinstock úr! Ne nézzen csőcseléket!”
Szól közbe nagyapa. „A baj nagyobb.
Forog a Föld? Ebbe biztos vagyok,
de visszaforgatják az egészet!

Forog! Csak nem előre, de hátra!
Lövészárokba húzva a világ,
amikor még Tizennégy tetve rág?!
Bújjunk megint papírbakancsába!?”

„Esernyőt nyit Chamberlain, ha esik”,
tréfál Deutschné s bólogat Daka.
„Ne siesse el drága nagyapa:
hadiüzemben a bért emelik!

S különben is hol lesz itt háború?!
Miután mindössze két pusztánk maradt!”
„A butaság a legborzalmasabb”,
hördül a szónok, „az az iszonyú,

ahogy, mint marhát a vágóhídra…”
„Mért, ha a marhának esze lenne,
sor kerülne tán a hentesekre?
Őket szolgálná fel levesembe!?

Ész! Ész! Tanulj, hogy csorba koponyád
hiú ábránddal csordultig teljen!?
Hogy: rájöjj! és érts! – de meggebedjen
ifjúságod, vesztve farkasfogát!

Tele vagyunk kékvérű hülyékkel!
Egész jól megélnek, bár fejük tök.
A puska szétloccsantja a tököt.
Nohát puskát adj! Le a beszéddel!”

Kinek zakója alatt inge sincs,
s gombos taxisofőr-sapkája van,
a színpadra lobogva felrohan:
„Bombát hozzál! Szemükbe port ne hints!”

„Ki az anarchistával! Matuska!”,
rikolt a szónok, „Spicli! Ki vele!”
Deszkán hempereg mindkettő feje.
Köp a fűtő: „Az ész meg a puska.”

„Záróra!”, fut pincér söntés felől.
Cérnahangján Béka „rendőrt!” kiált.
A lámpák ellobbant lángjainál
parázs-hasával a kályha ledől.

„Tűz van!”, sikolt Deutschné, „elveszünk!”
Epilepsziás rohama kitör.
Valaki nógat: „ugorj, te ökör!”,
és ablakon át bukfencet vetünk.

Nagyapán Dedeó suszter segít.
„No, szegény, jó ápolókat kap ma”,
motyog párkány alatt, bakot tartva,
„szegény Deutschné!” „Lehet, hogy megverik?”

„Van ezeknek istenük, fiacskám?”,
korhol a suszter sötét tudással.
„Jaj, szikrázik már a ház!” „Hisz nádfal!”
Zsírsercegésű láng fut gerendán.