1

Papírüresség körül szavak, szavak.
Költészet szemétdombja.
Gyanús csavargók, egymás titkára ragasztott mancsú
fogdmegek Cséri-telepe.
Leplezetlen kételkedés kérdezősködései
összetépdesett és összecsirizelt jegyzőkönyvoldalakon.
Gyanú: hitt Ő bennem? valaha is hitt Ő bennem?
– és vád: sohasem hallottam énekelni.
Talán jobb lett volna festő lenni?
Gaál-Rátkay-Kondor együtt? Csontváry és Gulácsy – én?
Uccello csaholó vadászebe nyomán járni erdőt,
s Piero della Francesca Sábájánál
kevesebbel nem érni be az ágyon.

2

A Wimmer fordrász síkmodorú segédje
a zöld villamos peronján csak ámuldozott:
Bámulatos, Aranka nagysád, bámulatos!
Hogy „egy vonallal”!… És tetszik látni?
Ahogy a levegőbe… Micsoda villámrajz ez!
Ugye, uram, ön is csak bámult? Ön is látja az orrot,
mint mi, egyetlen vonallal kanyarítva a semmiből itt!
Hogyne, mondta a toprongyos úr, és cserepes
sziksó-arcból ide-oda imbolygott a tekintete,
mint ő maga, robogó, vad szardíniás dobozunkban.
Hogyne ismerném föl Jumbót azonnal!
Fiacskám, ormánya kész remekmű! Még rojtos fülét is
lássuk! Hadd lám! Akkora, mint az ágyterítő, nicsak!
Már megbocsásson, de ki az a Jumbó?,
tát szájat viplafogakkal a segéd,
s csapja is elszántan össze, nehogy a légy,
ha beledongott, még kirepüljön.
A Jumbó? Hohó, zötyög a rongyos kedélyesen,
hát elefánt a Busch-cirkuszban.
Csak nem azt akarja mondani, hogy nem látta még
tisztelt felesége- s kisfiával?
Mindazonáltal szakasztott ilyen az elefántormány,
tanusíthatom!
És semmi kétség, az én kislányom nem tudná így
kimutatni, se itt, se otthon, irkájában.
Balkezes és kissé félszeg.
Mert vakmerés is kelletik így,
peronon és levegőben, nemde hölgyem?
Elefántorr!… Cirkusz!… Jumbó!…
Uraságod OTI-ban járt? Szemorvosnál?
Netán: betegsége farkasvakság? Hisz szürkület van,
kitörhetett!
Mi másra gondolhatnánk, e tisztelt hölgy a kisfiával,
s én, kit szakmám szerencséltet barátjuknak?!
Mi itt, kérem, a drága Dédi kézvonását vitatgattuk.
A Művészetet, hogy meg ne sértsem,
s ez a gyermek, ahogy látja
(nem iskolás ő még kérem), a lényeget előbb szóval,
majd levegő-rajzán tárta megteremtve szemünk elé.
A hihetetlent: elhitető „egy vonallal”.
A titkot, uram, bámulatos rajztudással.
Hát nem férj-feleség? Ó, pedig mily összeillők!,
buktatott bánatba micisapkát fejestől az utitársunk,
és a párbeszéd szép csöngetéssel megszakadt itt.
Leszálltunk a megállóban,
és sietősen, mert sötétült, megindultunk hazafelé.

3

Útközben elefántháton ültem. A cirkuszi zenekar
fölállva tormbitázott,
s páholyában dédnagymama elmerült a rajzolásban.
Wimmer úr segédje hosszú,
színarany bottal mutatott rám, és fényes-zománcú
tölcsérbe kiáltozta előkelőn:
A talentom! A talentomja!
Az első sor tele volt toprongyos utitárssal,
és rengeteg balkezes kislány ült még,
kik leesett állal lesték,
hogy dédmamára pislogatva orrokat rajzolok
– és mindet egy vonallal – a cirkusz ponyvasátorára,
hófehér elefánthátra magam köré,
s egy balkezes kislány irkájába is rajzoltam lágyan
szeplős végű, tömzsi orrot.
Egy pillanatra orraim közül kitekintve
egyszer anyámra lestem.
Nem hallotta a zenekar trombitáit.
S a párbeszédet a villamoson? Szavaimat
a dédi-rajzról? Hiszen neki mondtam!
Hitt Ő bennem? Valaha is hitt Ő bennem?
Sohasem tudott énekelni.
De legalább nevetett volna rajtunk!
A hízelkedő borbélysegéd műértésén!
A zöld villamos peronjára
vasárnapi elefántját fölléptető rongyos bácsin!
És főként rajtam! Arany zabla- s kantárhiúságon!
Peckes billegésen a két zenére!
Hát nem mindegy, hogy elefántorr vagy dédi orra?!
Kinek-kinek mi testesül:
az az övé. Azt dicséri, amit meglát.
S ki láttatom azt, anyám,
nem vagyok-e elefánton megérkező rajzolód is?
Ki zsámolyt rak a lábad alá,
és mindennap kétszer lesz ebéded,
hogy föl ne kapjon a szél, Madárkám,
az utcavégi két platánfa zegzugos
és sóhajjal telt Chambord kastély tetejére.