Borzas bajusz fölött a nyerges orr
biztosan álló szirt tajtékodon,
ijesztő csizmarugdosás. Fogom
nagyapát, de álmom messze sodor.

Álom? Belőlem beszél valaki.
Előrehajolva, arca árnyban.
Fönt, falon, vergődöm kitárt szárnyban,
az égen lángfelhő kezd foszlani.

Egyik szárnyam előreránt – hátra,
taszítva elgáncsolna a másik,
s töröm magamról vérbuggyanásig,
mégse töröm le! Szúr a toll-szálka.

Köröm alá vert acéltoll-szegek,
fáj sünné tüskéző sötét tollam,
a láng szakadozva Greco-torzan
kígyózik rám, mint hegyre körmenet.

Ekkor, mint ködben barlangbejárat,
óriás vállforma testesül meg.
Mélyből, s érzem, szava mégis följebb,
hegyen ácsolt haranglábból árad.

Ólomcsuhájából pokolbeli,
a szédülés kényszerzubbonyából
– égő zsírként a magasság rám folyt –
parázs szárny közt magam vetem neki.

S mint artista háló ölelését,
a kenderfonált, bár húsába vájt,
szívom magamba – mellbimbót a száj –
e barlangbejárat-tömeg fényét.