Aranymadarak, szegények*

Fekete dereglyén megjött Délről.
Bulgárkert alatt kötött ki. Ringott.
Hiszed, vagy nem: láttunk rajta hintót.
Fekete, küllős kereken házat.

Ijedt i-alakú kéményt. Füstölt.
Füstjében a vadlúd-neszezésre
emlékszem jól. A korai dérre.
Sok ezüstre, gyászra. S ó, a hangra.

Mert az volt a legtitokzatosabb.
A fűrészkísérte nyújtott ének.
Engedelmeskedtek zenéjének
még a szétmállt káposztafejek is.

Kitárultak és verdesni kezdtek,
mint a színfalak, fölszárnyalt ponyvák:
térdeltünk igézve, és ők ontják,
ontják eszünkbe sem fért életünk.

Kapákon aludt már a verejték.
Csőszök, fogdmegek, a sintérkordé
fönt, légben úsztak – már mind a Holdé.
Kútmélybe vetette magát a kín.

Hintóban Tóbiás-korú rabbi
vakon, halon s vízen élt. Azt hiszem,
a rokkant tengelyű hintón, vizen,
két szuroküveg ajtó között sírt.

Őrizte őt, vagy szolgálta talán
egy madárcsőrű, turbános török.
Láttuk-e, nem? Mára összetörött
üvegszilánk a múlt – ki lépne rá?

De turbánjáról a fejek, azok
a menyét állúak, tűszeműek,
néznek a lefűrészelt kezűek.
S köd alul a török arca: füstöl.

Ali súgta? Én ámítottam el?
Szájról-szájra járt, köztünk körözött,
kiknek a fejét hordja a török,
kerültek sorra apák, gyámapák.

Éj lett, fekete, mint a katafalk.
A gyárkémények közét betömte
úttalan, kaputlan kátrány tömbje.
Gyémántot karcolt a hang víz felől.

„Hogy én árva lettem!”, zengte Ali,
„indulok haza, fölmosom szobánk!”
„Éjjel?” „Számít az? Kimosom ruhám!
Szemembe visszatöltöm könnyemet.”

Bukfencet hányt. S lent a dereglyéről
levágott fejek fújták ránk a lázat.
Fölrobbantak székre vetett ágyak,
könnytől dagadt párnák – ütlegeik.

Magasban jártunk. Hercegi kedvünk
szikrázó villanykörte koszorúk
angolparkjában maga volt a Tejút.
Szív, kiszakadt zsák, csillagot folyat.

S a gyermekfalókkal teli turbán
bűvölt érintésünkre egyre forgott.
Patkány-szívű apák – nem koboldok –
haraptak holtan irgalmunk felé.

A fűrészfogzene velőnkben járt.
Ingét letépte Ali, és parázs-
vörösen gyúlt hátán a szíjmarás
s áztatott kötél szarkaláb-nyoma.

S köztünk senki, kinek ne lett volna
gondviselője ott a törökön.
Sikoltva, mint kés köszörűkövön,
apák, testvérek, asszonynénikék.

„Hűtlenek!”, sírt föl Ali, „jó lenne
gyerekkori jelszónkat tudni most?
Testünk csókolni, a vériszamost:
– Egy vérből valók vagyunk te meg én?!”

Ahogy a sas, hegy csúcsát kerülve,
mozdulatlan, nyújtott szárnycsapással
vízszintet súrolt, a jajongás halt.
Kerekek kalyibája roskadott.

Repülőszőnyeg álma tart Délnek?
Vagy kettéfűrészelve valaki?
Megdermedő aranymadarai,
mind lépesvesszőjére ragadunk.