Baba apja a lábon járt titok.
Olaszi bácsit agyonlőtték már,
de sudáran miközöttünk jár,
homloka közepén kis, kerek luk.

Katonás termete szálegyenes.
Ha részeg, a szeme égő préri.
Olaszi mama buzgón keféli
kitömött vállú, karcsú zakóját.

Félcipőjén még a folt is ragyog!
Tejjel és nyállal subickoltatik.
Utcánkban ő az egyetlen, akit
nyakkendősen látok hétköznapon.

Haján télen-nyáron hó van. Ezüst.
Nézem. Igazi hóban hempereg:
orgonasípsorként áll négy gyerek
s vacogva mosdik vele kútnál.

Míg akkora pelyhekben hull a hó,
mintha csupa liliom hullana.
Söpri válláról szirmukat Baba,
gödröcskéit nehogy betemessék.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod, mindennek kettős arca van.”
Lehajolt hozzám, lukra mutatott.
„Ló homlokán láttál-e csillagot?
Még nem? Pedig a táltosság jele.

Agyaggolyód nyoma a sarkad alatt,
dugd ide az ujjad, lám, ekkora.
Meghalsz! fütyült a golyó. Én? Soha!
S megkeményedett a csont, mint páncél.

Most ez a nagy Halál, a huhogó,
arcra bukva itt didereg, fiam.
Úgy elbújt, mint akinek leprája van,
már-már ujjam közé se csíphetem.

Dugtam mégis orrába karikát,
láncra fűztem, s ha nagyon akarom,
tüzes vasammal bizony kicsalom,
perselyt csörget, s a rézpénz ráragad.

Illeg-billeg, de szépen járja ő!
Falusiak meg is tapogatják.
Ha tudnád, jószagú lányok csapják
alá a holdas sarkantyúpengést,

kocsmaajtókig utam beszórják,
talpas poharam alját is pénzzel:
– Hadd szemezhessünk a lidérccel,
mikor a homlokodból ránk tekint. –

Én meg a pénz csengését hallgatom.
S töprengek, amíg hanyatt fekve alszom,
Halálom, valahogy meg ne haljon.
Majd jobban bánok vele ezután.”