(Gí és anyám)

1

Másodperc az évmilliókban.
Gyertyaláng a Fény méhében.
Fű a mezőben. Fű a mezőben.
Te mindenben elveszőben, beleveszőben.
Mindent átszősz, minden porszemben lámpást gyújtasz,
elmenőben-visszaérkezőben.
Körös-körül újra égnek a fák? a Köves út?
a sintértelep? És nincs kívüle más? És nem lesz kívüle más?
Csak jön a tatár, a sorompónál áll (?)
és meggyújtott szurokfolyam a nyáj,
csupa tövis-szúrta szem,
tüskevájta száj (?)
s: Mutasd a lányt! – dobbant a láb (?)
– de kifogytam ötleteimből már.
Mérgem, gyilkom, akasztókötelem szétfoszlott már.
Nem falatnyi kenyerem, korty vizem ő –
magam vagyok: én vagyok a lány.
Hogy adhatnám testem-testét?
Szememből a kéket, szívemből a vért?
De hát kit rejteget az ifjúság? Gí kalapja, a tengerkék,
csizmája a virágos, a napsikálta fehér gallér?
Gít fogom a kisujjánál, őt viszem ott.
De sziklát zúz szét foga között,
úgy taszítja el a tatár:
„Maskarába dugtad anyád?!”
És csörgősapkát nyom fejébe, röhögése hermelinjét,
„fussál bolond”, nyit ostorával keskeny rést a jövendőbe.

2

E meg-nem-történt megtörténtet tudod te jól,
aki nem vagy.
Madárszülőm, a szárnyad érint elmenőben,
visszaérkezőben.
Ki minden porszemben lámpást gyújtasz, lámpásodtól
hogy halványulnak, ha körös-körül égnek a fák.
Vízfestmény fák?
Fekete játékerdőn játéktűzvész? játékebek?
játékholtak?
Hova nyílott, az Időnek milyen titkolt
terme nyílott meg előttem?
Ő, ki nem falatnyi kenyerem volt, hanem Testem,
énem párja – Te lettél a sorompónál:
múló percig kívánatlan anyó arcú,
menekítő álarcodban.
De itt e titkolt Idő-tisztás széles-lapu füvesében,
páfrányosán,
ahol végtisztesség patakmosott terítőjén,
mint méhedből érkezőben, pihenek az égre tártan,
ő tesz engem karjaidba, míg minden percek elperegnek,
anyaszívű asszonyi jóság,
Ő tesz engem halálomnak bölcsőjébe.