Mint mikor fasor vezet a végállomásig,
s az állomáson túl egy másik,
mintha az életen túl húzódna a platánsor
a tó megsárgult tajtékjával vakult házig,
hol a málló napfény rojtja az emelet,
és pórusain át botorkálok a szádig,
és rejtőző falüreg madárhang-verdesése helyett
tó tör elő – a fasor beletérdel, benne térdig ázik.

Hol a kapu két oldalán,
mint növendék kamarakórus,
vízszínű szoknyát suhogtatva szél bujócskázik,
hátad mögül az árnyból kihajol,
s mutogat rózsaszín érmés süldő melleket,
ott a fénylő üres ég
a kecskeszarvú hullámmiriádig
előbb végez veled,
aztán az öröklétbe állít.