(Mint kukoricás)

Hófehér kukoricatábla. A hófehérben meglebbennek
sejtelemzöld levelei,
kivillannak a magukban-nevetés gyöngyfogsorával
a törésre érett csövek,
a jóízű, kipattogtatható csönd az arannyá
sárguló bajusz gyöngéd cirógatása között megkel,
fölgömbölyödik, mint sült-illatát, tojásarany teste
olvatagságát várva a kalács.
Nem hiszem, hogy hallja, amit gondolok,
mégis szeretném meggyőzni, amikor átszántja a semmit,
hogy nincs alkalmasabb hely a visszaérkezéshez
ennél a hallgatag papírlapnál.
Zöld és kék, és fehér ejtőernyője zajtalanul
beleveszhet majd. A csupa szélzörgésben,
örökös forgó-fickándozásban selyemhólyagú
ernyője csak káprázatnak tetszik.
Holdfényben, mikor úgy látni, mintha
puskások lopakodnak a kukoricásban,
s a csősz üres zsákként roggyanó szemhéját
kifehérült közepű szemére borítja,
hogy sötétje teremjen világot, mert csak a fénylés
és a mozgás kápráztatott oda nemlétezőt.
Ernyőd is előbb kisiklik a szemből,
mielőtt igazán lelappad,
és levéltőről levéltőre mély ráncokat vetve
hanyatlik a hátad mögé.
Mint a kötéltáncos alá kifeszített hálón,
fölnyúlnak érted bogjai,
a folyton bólogó magházbóbiták,
levélkarok, levélvállak fonódnak rád alóluk,
és egymást keresztezve hajlanak földig terheddel
a kukoricaszárak.
Mentők fölemelt hordágyadat sem tehették
óvatosabban a véghetetlen
kórházi folyosó fekete-fehér kőlapjára,
mint ahogy e zöld balerinák gyűrűjében
lassan földet érhetsz.