1
Egy asszony a parti dombon.
A tó, mintha könnye volna.
Hideg és sós pillantással
hegyek közé kapaszkodik.
Egy tó, amelyik hátat fordít.
Csak a nap közeleg egyfolytában:
méreggel tömött zsákja
ide-oda himbálózik,
rotyog platinája, ki-kiloccsan,
de az asszony szeme meg se látja.
Pedig nyitva, mint két öblös istállóajtó.
Küszöbe még tele patkószeggel,
ajtószárnya a deszkák szálkás
húsában akadt lószőr-selyemmel.
Ahol kitódultak, sűrű homálya
még orrluktágulással,
ökölnyi lószemek szikráival.
Tele van, eleven boldogság
üres öntőformád,
az elkószált ménes nyomával.
2
Az asszony elé ekkor odaér
a kislány, a húga s fiú barátjuk.
A kisfiúszemre mindjárt pánt kerül
óvatos kislánykezekből.
Tűri. Hallgat csak mélyen.
Szívét a sajgás beszövi jégvirágszirommal,
de fejében, mint eldugott lámpa, kigyúl
s különös módon ott áll előtte
az ősvízi kagyló legyező-héján
a fénylő idomú asszony.
Bőrén a homok forró szemcséit
kinagyítva látja
mint puskasörétet,
lábfeje ötfelé szétágazó
tófenék-lenyomatát
a teremtés ködétől követheti nyomon,
s újra, újra őt, akit már soha többé
ilyen metsző, éles fényben:
az égbe néző asszony testét.
3
A kislány fején simuló, kurta sisak-hajacska.
Kerek, tózöld szemekben
szeszélyes ollóval vágott csillagrés;
amögött fél lábbal lavórban ágaskodik
– csupa szappanszag, vízcsillogás
ez a vasgyúró gyerekvénusz –
a tapadószívű naivság.
Röpdöső karjában mindig
integetés árama reszket,
szája körül (persze, ő sohasem tudja)
ikrás szamóca-rúzs:
dzsemes üvegek viszonzás-csókja,
megfeledkezve magáról vígan maszatolódik –
arca mégis visszarettentő tiszta,
mint drága könyvek merített papírja
(hogy ujjunkat ruhánkon sikáljuk előtte,
illetni mégis csak élénél merjük).
Csak saját szeme hány fittyet az egészre,
mint a tó hullámzáskor, csobogni kezd
s gátlástalanul teleszeplőzi fénypacákkal.
A komolyság tündére ettől ugyan hátrább rebben
(vele amúgy sincs sűrű kapcsolatban),
de fölényes könyvlap-tisztasága töretlen ragyog.
Mint fényképészkirakatban elsőáldozó képe:
az utca közepéig ható liliomszagömlés
s valódi falusi szárnyacskák a háttérhomályban.
S ha hozzávesszük, hogy a térde olyan gömbölyű,
mint magasságuknál szélesebbé kövéredő almák,
s hogy a nyár igazán kedvtelve gondozta combját,
mint háziasszony a vasárnapi asztalra szánt
mazsolás kalácsot (tojássárgával előbb
gazdagon bekente, s úgy dugta sütőbe,
hogy aranyos-barna bőre most fény-nyalta sima),
érthető, ha az asszony nem akar hinni a szemének –
álmából nevet rá ez a falat ennivaló?
4
Elneveti magát az asszony.
Mosolya alámerül a dombra, mint egy sátor.
Ponyvája a kisfiút egyszerűen betakarja.
Alágurul a kisebbik lány is
pitypang-ejtőernyőket bocsátva tó fölé.
Nevet az asszony lódobogás-nevetéssel,
patacsattogás-nevetéssel – lovaival!
A tó ezüstté összeállt darabjait
a kislányra szügyükről vetik,
suhan a ménes édes fején át,
vízgyöngyös pofájuk dörzsölik nyakához,
nedves sörényük lesöpri
az ing maradék havát is,
fekete-arany zászlónyi farkukkal
felszántják ruháját –
s elnyeli őket tárt istállóajtó.
Az asszonyszem benső homálya:
jászolaranylás.
Nevetése szénaszagömlés.
Nevetése: lovaim esznek!
Nevetése: kristálytiszta víz itatóba ömlik!
Istállóajtó-szem szögletéből nézés.
Nedves, arany ragasztóval bevonva a szemrés.
5
A fiú elaludt.
Baldachin rúdját tartotta kezében.
Két kézzel fogta, de így is nehéz volt.
Lepkék tévedtek a rúd közelébe.
Először apró káposztalepkék, majdnem fehérek,
aztán barnák, fekete-sárgák, lila sávosak, folttalan kékek,
egyre nagyobbak, végül erdőalj-sötétek,
holdfényben megcsillant ablaküveg-derengésűek,
sötétzöld, redős orvosságosüveg-mélyek,
aztán egyre lomhábbak,
virágkehely-hanyatlásúak,
hideg tollseprű-érintésűek,
végül már nem is repültek,
szemére, szájára tapadtak
– pattanó tüdővel felköhögte
a torkára tódult szárnytörmeléket,
és hirtelen vakító fényű repülés közben ébredt.
Előbb a suhanást,
csak aztán az ide-oda ingást,
a füvet majdnem súroló barátságos lengést,
érezte aztán ujjuk lüktető bilincsét csuklóján, bokáján.
Nem szédült, nem félt.
Ilyen jóra még sohasem ébredt.
6
Az égbe néző asszony
elkísérte őket hazáig.
A lehempergett fű szagát árasztó
hajónyi tomporon végig
üde esthajnal folyondár:
kislánykar virágzott.
A révületben,
a félig szétnyíló gyerekszájon
tejben úszó rózsasziromra
rárajzolódtak a sixtusi szibillavonások.
Úgy feküdt arca az asszonyváll puha gödrén
a másik fejének árnyékában,
mint sötét tokjában a pihenő hangszer,
végig az úton, hazáig.