A Busch Cirkusznál egy szebb cirkusz volt.
Szűcsék viskója mellett a telken
fölmagzó hagyma közt cövekeltem
a fáklyatartó árboc kötelét.

Nagy sárga tányér fűben – a porond;
egy púpozott kordé tiszta homok.
Téglákon hidaló deszka ropog,
a kölcsönkért kerítésléc, ólfal.

Körül karó s három nádbuzogány
a karókról ide-oda hajol.
Amint Ali réztrombitája szól,
a balerina árbocra kúszik.

Cövek nyög, ág reccsen, feszül kötél,
de ég a fáklya, ha szellő hagyja,
jöhet az utca apraja-nagyja,
lukas konyhaszék a pénztár: megnyílt!

Zsákon: TROMBITÁS ALI CIRKUSZA
míniumpiros, pingált felirat.
Kémünk lesi a tavi fahidat:
kezd-e a publikum özönleni?

Irkacsomagoló papírfrakkban
jár föl-alá Ali, a kapitány.
Dunctosüvegbe énekelt nyitány
kristályhangjától ámul a páholy.

S én, a cirkuszhoz tartozó mester,
fogom remegve sátor szegélyét:
„bemutatom Bengália Éjét,
tigrisevő, fekete kan kutyánk!”

Zsák mögül pokol kiszabadul.
Ali tört zsámolyon hadonászik,
Manyi hátulját kitolva mászik,
tigris – s rákként hátrál szemünk elé?!

Ijedtében haja pitypangsátor,
halálra szántan húzkod valamit,
csakhogy homokba vájva karmait,
fölszegett fejjel Nelli ellenáll.

Elfúl Ali a nagy izgalomtól:
„Íme, a tigrist hipnotizálta!
Útját e Fekete Rém elállja,
előttünk lesz szörnyű halála most!”

Magam is látom (vagy vélem csupán?)
Manyi a tigris, visítva gurul,
s hogy Nelli kutyánk rém is meg úr:
tigrisén térdel, rőt nyelve fényes.

Ekkor Ali a fenevadra ront.
Zörren, szakad a frakk, de mit se bán,
nem múlhat most mesebeli ruhán
ördögi kan hős megfékezése!

De ó – papírszarva letört, s Nelli,
Ali öklelését nagyon únva,
bundát rázva fütyül cirkuszunkra:
a nézőtéren átveti magát.

Még súrol bámészt kutyafark bojtja,
a meglepődés még el se csitul,
mikor üvegből a kanál kinyúl,
láthatatlan cérnán fejet forgat.

Zeng kígyóbűvölő trombitaszó,
üvegben a kanál lejteni kezd,
„Tessék!” nevet Ali, „próbáld ki ezt!”
S üvegét Cenci kezébe nyomja.

„Csald ki belőle azt a kanalat!”
Visong a padsor: „Tekered, Cenci?”
Lilul – s hiába! „Ez nekem ennyi”,
vigyorog Ali: s kanala táncol.

Kardot nyel Ali, cigánykerekez,
árbocról zászlóként játszva eláll,
majd guggolunk hosszan Irma lábainál,
minden varázslás legszebbike ér.

Zsák mögött sercegve lemez pörög:
tömlöcmélyből énekel valaki.
S elmosódott lepkét kiszállani
ének burkából egyszer csak láthatsz.

Mintha képzeletünkben féligkész
vízfestékfoltból született volna,
holdudvar-fényét magára szórva
kettőzve látjuk – s egy se fogható.

Szemünk rá: lángnyelv közepébe néz.
Mi lélegezni is elfelejtünk.
Moccanatlan – mégis vele lejtünk,
fönn, levegőben, fogjuk egymás kezét.

És csillag vagyunk, tó fölé úszó.
S vadlibacsapat. Irma vezeti.
Elbírhatatlanságával teli
halott testecskék a porond körül.

Látjuk fölülről. Vállunk se vonjuk.
Hűtlenségünk a zuhanás oka?
Sír a balerina, az ostoba,
fehéres rongybábu, összetépve.

Kuporog, mintha ő lenne halott.
De ez is csupán oszló pillanat.
Hajbókol, nevet, csupa könny, maszat,
gyűrődés – siker! Állunk. Tapsolunk.