Vaskályhatetőig nő fel a tűz apró bokra.
Ilyenkor az odú utcává nyílik,
bíborban lejt a porond közepére.
Üveggömböt könnyez a sötét gordonka lopva.

K. meg ír, ír. G. a nyári víz halcikanását
feje köré horgolja lonc-kalappá,
s víz-bársonyú kosztümöt szab magára,
mikor jövevény érinti falhoz szárnya szálát.

De keskeny trojkának az utcánk, a hó-bogárhát:
padlás málladékán havaz fölénk,
mint fodrász ezüstre a frizurákat,
befúj ezüstre a ló-orr. Tartjuk csak pohárkánk.

Aztán Dosztojevszkij kibontja az alvó Szonját,
s K. elvágódik a dédanya-kendőn,
hernyóvastag fekete sörény-rojtját
hempergőzve hányja magára, így oltja szomját.

A kucsmás kisfiún, egyszerre ott a nyúlprém kabát,
s hátán a fa hagymakupolák nyögnek,
s a templom-nagybácsi toporzékol,
de ablakig ágaskodik – nem szégyelli magát.

Bent húgát Szonja fadézsában mossa (aki G.),
persze, hogy ő, ki más kuncogna így fel,
mikor az üvegre nyomott krumplicskán,
Szonja mögött K. orráig jár szeme örökké.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal, kifordul.
S forog, amíg csak a Zrínyi utca lesz.
S a ház fölött Dosztojevszkij, a trojkás,
jelt ad jégben hált lovának, s a csengő fölkondul.

K. majd megmutatja az ablakpánt kereszt-sebét.
Írás közben törzsén kirajzolódott.
G. a hóesésben ablakán kiszól,
s ráönti gyógyító olajként a tekintetét.