Előszó

Nekem a múlt nem menedék, szájízt
édesítő színes cukortojás.
Tucat-Rockefeller nem itt mereng
utcai cipőpucoló-korán.

Ki gyermekből csak Tempefői lett,
s szülőfészkem, váltál alvilággá,
nézem, hajdani hány fészeklakó
játssza itt a Fegyverneky grófot!

„Egy vérből valók vagyunk te meg én”?
Szép szó, csak nem hat hintófalon át.
Fényes orrú kapitális szarvas,
motorod bőg, gumipatád felrúg.

Négy-öt évente tartok Budára,
leckét kapok ott a sajtevésből.
„Vérnyomot hagyó vörösborral edd!”
S proli-Ilus vén csőszkirálynő már.

Négy-öt évente járok Hivatalt.
Templomhajónyi szobában trónok.
Gólyalábat csatolva lenéznek,
merőlegesen, mint a déli Nap.

Bőrnadrágba bújt dandy elárul.
Bőrzakóján hímes műtulipán.
„Az öntudat napfogyatkozása”,
szól rám, „hagyj, Állatsereglet-gyűjtő!”

„Füstharapó, Daka, hétalvó Pentz?
Roggyant proletárszaurusz-csapat!
Szétrohadt kísértetlepedőjük,
szemünk láttára hullt a kivájt tök.

Mi csak napfény-súrolókefénket,
kék, égszínkék tisztítószerünket
tettük a fürdő rézküszöbére:
maguk mosták angyallá magukat.”

S Forradalmunk sebes vékonyába,
amíg dugdosnám Tamás-ujjamat,
bámulom, hogy fej korában, íme,
mitől bűzlik a hal, ez ne tudná.

„Így hát szedd cirkuszi sátrad, költér,
rózsái bűzlenek – ne fertőzz itt!”
S Gargantuának képzelvén magát,
néz Párizs patkányainak, népem.

Patkánynak néz ez újsütetű úr.
Ha húst ad, méregben megitatja.
Ha eget nyit, feszül kelepce-drót.
Vár börtönfal tengermorajával.

Innen a múlt nem ágyasház, torony-
magason heverő párnán álom.
Csontomig tisztító véres lázam.
Maláriám. Jelenem. Számig ér.