Fától fáig lopakszik az erdőn.
Kenyérbél arca ablakrácsomra tapad.
A fák derékig sötétben várják,
de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban
már rejtőző üvegmedencék éle fénylik.
A gyermekek még távoli ágyaikban
egymás csípőjén felejtik kezük,
s csak álmukban futnak itt a gyíknyelvű füvön,
a napközi otthon kihalt udvarában.
(A hársak fölött az ég szeméremrése,
ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.)
Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba,
labda vagy csalóka kísértetfoszlány
meleg kenyérkaréj arca után,
hol folyandárok sűrűjén a lábuk
felnőtt szem nem látta csapásokra fordul.
Itt a füvelő tisztás: fehér ing selymén
átütő pázsit – mit a szeszélyes nagylány,
nem tudhatod, most eltakar vagy kitakar,
míg a három erdő határolta völgyben
folyhat a Rousseau-festette labdajáték,
hol Gí vállán félig, először elalszom.