Még nem voltam soha temetésen.
Sütött a nap és arany karikák,
egy titkos szappanbuborék-fújó
gömbjei közt vártak a paripák.

A gömbökkel virágernyők szálltak,
egy-egy néha közepükbe jutott,
pihe-korona alól kinéztek,
mint tükrös kocsiból kisasszonyok.

A szirmokkal úsztak tollak – fényes,
sötétfrakkos fecskék, fönt: vadlibák.
Tüzet fogott bárányok repültek,
szétnyílott legyezőként a világ.

Fehér matrózblúz alakú felhők,
üres pólyák, kibomlott szalagok
közé szállni a dermesztő mélyből,
kirepedt tokból bújtak a magok.

A fénytócsás csatorna fölrepült,
és hozzánőve a halottasház.
Macskatetem szeme ablakából
kék bálkirálynő, inalt a hagymáz.

Jácintgyökerű fák bogarakkal,
siratóénekű kerekes kút,
lovak, lovak trappoltak a légben,
a vörös orrú ministránsfiúk,

füstölő, körgallér lebbent, mint lent,
s csattogva, mintha kikunkorodna
fiú-csúfító szoknyából szárnyuk,
suhogtak, épp mint a lakodalomba.

A pap és a kántor Schröder úrral
(a temetkezési vállalkozó)
koszorúk mentőövében úszott,
lábukra fonva az egész bozót:

fátylas kalapok, selyem köcsögök,
farzsebben dagadozva a bukszák –
s széles, rakoncátlan kedvvel a holt,
ki nézi: sírját kik koszorúzzák.