Ha Gitta megmutatja
Erzsébethíd-feszes ívű lábát,
s lehetetlenül édes szabállyal
hull haja két zuhatagba,

s lehunyt szemmel kiiszom,
mint kútásó az első kortyot
keze munkája után,
csengettyűző nevetését, bizony

kint lelem magam a mély
bazalt-szakadék-hallgatag éjben,
falhoz támasztom létrám
s függök, mint egy lisztes holdkaréj

tetőablakunk fölött.
Benézek az akváriumba.
Ó, a teasütemény-
szerelem bent elázik a rumban.

Gitta, gyere fel ide,
egy ezüstöntő műhely van itt!
A megcsapolt csillagok
között – mondom – találtam valamit,

és néhány titkos címert
az ablakból ölébe vetek,
s öléhez parancsolom csókom,
mint ezüstpofáju ebet.