Csengenek, bonganak a tó
üveghegyei.
Vízszoknyájú harangok közt
mulat kedvére Gí!

Három napja sávos, búgó
kagylók közt lakik,
homokba írt K betűje
még idéz valakit.

Halfarkú lányok ölelik
s kikötők verik
hosszú pillantásukkal rá
szempilla-szögeik.

Vízszoknyás haranggal akar
megtéveszteni:
hóharmatba táncoltatják
szép bimbó-rügyei,

hadd higgyem csak, hogy messze jár,
s villámmá reped
a semmibe vetett vágy, míg
éjjé sötétedek:

szurokfekete tószegély,
bölénykarámú…
Bár a legvadabb estet is
várja arany vályú:

a szörnynek a sás muzsikál,
a semmi sípja,
s őrzi, mint lukacsaiban
a tengert a szikla.

Ne jusson nekem ez a sors!
Helyette: ének?
A testét hozzátok Fények,
nem az öröklétet.

Ott hempereg! A holdsütött
platina szelek
karéjából néha rám vet
csípőig tárt szemet.

S nevet, nevet holdfényben is!
Vállából kiáll
az üldöző holdsugár, mint
ezernyi dárdaszál.