Guruló szó, gyűrű, karikázik a papíron.
Hullahoppozik a tollamon egyre. Mit akar tőlem,
ki nem tűrök kézen ékszert, s a lányujj
puha ívét meztelen szeretem csak.
Meztelenül a csuklót, karperec nélkül,
és függő nélkül a fület! A nyakszirt hómezejét,
a szem-nem-látta lesiklópályát
ne tapogassa össze csecsebecse-árus láncaival!
Minek dugna melled közé szemfényvesztő ötvös medált?
Fityegő ékszer kalitkája hogyan vetekedne
két rózsaszín puha érmed ékszer bársonyával?

Még Keleten vagy Délen, igen – két halál közt,
a lélekvándorlás öszvér-ösvényein, a fogadókban,
ahol egy gyereklány kancsó teával, marék rizzsel
ágyékkötő nélkül guggol eléd, s látod:
lába nagyujján zöldköves gyűrű: aranykígyó szájában alma.
Igen, még Keleten vagy Délen – homokviharban.
Mikor föléd hajlik az utolsó csepp méreggel (?), vízzel(?)…

De itt ez a guruló szó a papíron,
elszédült tollam körül kerengő –
az ablak párkánya alól az ördög pöccinthette ide?
A szél fújhatta szemem közé
a téglaszárítók pajtáiból?
Ki veszthette el? Hogy csörög-pörög itt,
mikor magamban mondott nevedhez ér.
Nevedre, látod, azt kellene írni:
minek ide gyűrű?

Fűből fonni gyűrűt nagyon öreg lettem.
Vasból, ólomból nem volt soha kedvem.
Aranyból – zsakettben, köcsögkalapban –
szem ne lásson engem állig gombolkozva hamis szavakban.