(Anna és anyám)

1

(Csatatér temetetlen halottaival papírlapom hirtelen
megtelik.)
Péteri felől, oldalra dőlve égő szekér két kerékélen
robog a havon.
Mindig akad, aminek nekiütődik, házeresz, kúttető,
kapuszárny, gyümölcsfa.
Lángot fogott könyökükkel előrebukva, köröskörül
a törpebarackfák földre tenyérlő keze törik,
águjjak zsírként ropogva-sercegve égnek, s mezőnk
közepéből, honnan gyerekkézzel anyámnak pár
hete a magányos gyertyánt kiloptam,
most az erőtlen s avatatlan baltacsapástól
összemarcangolt csonkon, tört-zúzott tőkén
dörögve a rét fölé feszül a vakító lobbanású benzin
lángtörzse, lángkoronája.

2

Mintha a hadirepülőgyár szélcsatornáját láncos bomba
fölvágta volna,
akár a gyárkémény áll itt, s benne a szélgép
kattogva orkánt szív ki a földből,
csavaros-testű tornádó vijjogó spirálja
lisztté porlasztott kőesőt hullat,
s a vajúdó sebszájadék szörny újszülöttet
lökne ki magából az eltévednivaló korom éjbe.
Nem a tűz, a Háború szelleme lobog
a gyalázattal elmetélt tönkről a Köves útra,
az ezüstzöld lombú békével gömbölyült gyertyán helyett
a lángjegenyévé nyúlt facsonk tűzkígyói!
Ó, az Orgaz gróf-fejű lángfakoronát
a Mély megszakadva tolná ki magából,
s mintha a koromban nyögve, szájat harapva-szívva
feszítenének vasfogót a bábák,
a Föld méhéből kihúzott tűzgömb,
mint a mozgásba rándult víztükör képe
széthullámozva nyúlik, hegyesül tojássá,
emeletes homlokú csecsemő fejévé,
s a felkiáltójel-hosszú arcból a rémszem
sintértelepi hóban holtra s élőre mered.

3

Dermednek hiábavaló segítségkiáltozásuk szurokjában –
megközelíthetetlenül hevernek a hullák.
Kezükre lépünk. Fölhúzott térdükben tankcsapdák
betonkúpjának merevsége, ahogy tapossuk.
Vérrel bélelt kabátgallér roppanó deszkaként recseg
rogyadozó kislányléptek alatt.
Mint hajmeresztő régi tréfában kriptatető alól
kinyúl kampósbotjával az elholt, hogy
sír mellett osonó cimboráját bokában elkaszálja –
elhajított iszákról egyszerre fonódik bokánkra
a vállszíj, együtt ránt le a hóba,
a vonítás merevgörcsében megszirtesedett állú
idegen bakák közé.
A kivágott gyertyán helyén fogókkal nyomorított
csecsemőfej a tűzvészből gőgicsélve nevet,
mikor a vérszakállas katonakéz ráfordult súlya alól
kiszabadítom Annát,
s ökrendezések könnyeitől félig megvakulva,
a menekítő rémület vasmarka taszigál előbbre egyre,
mint korbácsütés a sorfal között.

4

Hinnéd-e, hogy még hajnal előtt
önként csúsztunk-másztunk oda vissza?
Buktunk a holtak közé, fúródtunk tetem mögé a hóba.
Anna szikrás-dacos sörényhajat
gémberedett ujjal gyömöszölt letépett sisak alá.
Lapultunk ott, két tetániába dermedt,
a visszafojtott levegő torkunkban akadt
jégkockájától fulladozva.
Míg horkantak a lovak az úton, brrr, brrr,
berregtek rájuk a hajtók durván,
s a nehéz katonacsizmák dühödt, gyors csikorgása
a szélső tetemek közt – jóságos Isten! – végre elakadt.

5

S hinnéd-e, hogy még hajnal előtt,
mikor a lovasokat és társzekeret
maga előtt új csapat, mint hóeke a torlaszt,
már rég tovagörget,
egy csupa sár-vér-rongy behavazott gyerek
derékszögbe zsugorodott anyókát
vonszol maga után a seregtől nyüzsgő útra.
Sintértelep palánkjából szakadnak ki,
s árkokba félrecsúszva szikrát ontó tankok elől,
Kelet felé igyekeznek,
szemben az áradással.
Az anyókafej s a botjára fonódó két kéz
mocskos gézhegybe burkolt.
A késővirradatban vörös és zöldessárga folt tör át
a pólyák fehéres-szürke rétegein,
vér és seb kenőcs-vakolat nyoma,
ahogy a kutyaólak közt a szétlőtt kötözőhely
véres vattáit és jódos gézszalagjait undorodva
tündérfejére s kezére kötöztem
a holtak fenyegető bámulása alatt.

6

A sorompónál, hol torlódás támadt, önkéntelenül
utat engedtek a hószemöldökű tatárok,
s egyikük, tán a tábori tolmács
– s talán szakasztott mása annak,
aki néhány órája éppen ott a sorompónál,
melléről Anna kabátját letépte –
idegen dallamú, de törött-szép hazai szóval
azt mondta a kisfiúnak:
Nincs messze már ide Vecsés!
Van ott kórház, iskolában.
Vidd a nénit! Csak kibírja.
S mert a két előrenyújtott pólyakéz a szőlőkarón
le, a földig tovább reszket,
s az előredőlt pólyafej is, mintha hajszál tartaná csak,
egyre lenyaklik:
Ki neked ő?, kérdez engem jászolmeleg szánalommal.
És én szeme közé meredve mondom:
Az anyám.

7

Te, anyám, ekkor vehetted észre, hogy fiad
az elesett útkövező befogadott gyermekével
nem fekszik egymásra terült hajjal, a kistestvért
kétfelől vigyázva
(hogy a Virág Benedek utcaiak tisztessége
se találjon kivetnivalót),
mégis álmukban egymáshoz érő arccal, arcbőrük
neked nyíló reggeli rózsáival.

(Egy Atlasz erőlködésével kicserélem
a muslincatetemet hordó papírt, rajta ezzel a jelenéssel.
Az új papír még tisztább, még gyűrtelenebb,
még tapintásra is selymesebb és lágyabb,
még gondosabban kiválasztott puha föld
az ejtőernyős ugrásához.)