Hány évesek vagyunk ezerkilencszázhetvenháromban?
Ketten hatvanhat évesek! – Bocsássad meg, ha kimondom.
Lehet, hogy így is csaltunk valamit, s hibásan számoltam.
Duplán fojt hány kurtavas év, míg orromba tömi sorsom
a tetszhalált. Most kloroform-ködébe bebábozódunk,
mint kórházi ágyon, sötét éjfélkor apáca-ölbe.
Számoltad-e, hogy siettem: hét és fél éves a lózung:
hét börtönév… S mint szarzsák bankárt, nyakam hordozza föl-le.
És számoltuk-e a szőnyeg alá söpört házasságot,
mikor az erdő ibolya-alja rőt lett, elváltozott
s összeragadt vörös poloskák sivatagának vágott
a harmincnégy éves férfi – csikorgó foga közt homok.
Ha ezt mind összeadom, már elmúltunk nyolcvan, mi ketten.
S hol még Szolnok s Keszthely közt a két év várakozás rád?
A vízszintesen zúgó esők Világoson – s a szívemben.
A félig kész, üres házban érted dadogott imádság.
Nyolcvannégy máris, ha tudni akarod! S a többi börtön?
Hány év múlt ötvenhattól a Juhásztól érkező levélig?
Attól, hogy „ha rajtam múlna… változtatás nélkül… rögtön…”
addig, hogy így írt: … „kiadjuk könyved… az idő beérik…”
Ha a közlés nélkül elmúlt évek duplán számítanak:
észrevétlen elmúltunk száz! S még csak meg se ünnepeltük!
Száztíz! S ha megfelezzük, épp most veszed föl nyugdíjadat!
De hol hát, amit naponta gyomlálsz, veteményes kertünk?
És hol kövér cicád, míg villog kezedben a kötőtű?
S hol az érmelegítő? S hol az olajzöld kötöttkabát?
Duruzsol-e a díszpárna-világ? Vagy kicsit kinőttük?
Tűnődöm, s lám, csak képzelt hintaszéket csúsztatok alád.
Csakhogy, ha mindent fölszámolok is, s minden a fejemre gyűl,
lánykorod fényével mégsem dédunoka-messze!
Mások szerint huszonkettő a negyvennéggyel se vegyül,
s akkor jössz te, duplázott éveim tűzvészből cipelve.
Hát ettől olyanok, mint a középkori állatszobrok?!…
Csókolózunk a buszban, s mint hurok a torkon, a tömeg
fojtogat, szorít! Ó, megfontolt, bölcs maszkok, mind elkoptok!
Itt a segglukbozontú Irigy! S nincs több könyörület.
A szem? Izzó kokilla s ülepig öblösödő löveg!
A Bosch-rajzolta gnóm hallja a kürtszót. Vérszag lengi be.
Mint békési bicska: a száj. Dübörögnek az agykövek.
S kizuhan belőlünk a fölkoncolt Angyal a semmibe!