1

Nem tudom miért,
az éjjel úgy eltűnődtem:
sok, sok a várakozás rám nagyon?
Álarcosan,
mint üres szobában az állólámpa,
s félálomban,
akár köpeny alatt a tornyos kalitka
énekesmadarai – ?

Nem értem – magadra hagylak?
Az ablak alatt a hársból kilépek;
a sarokszent talapzatkövének
kiürült fugáiból bújok elő,
azt mondod, még mosolygok is.
Ilyenkor azt hiszed, itt vagyok újra,
megfésülhetsz,
átkarolhatod térdem,
s mint pillangók menyasszonycsokra,
kibontott, hosszú, fehér szalagokkal
szemembe szédülsz.
De én útnak indulok megint.

2

Gí, én nem tudom azt,
ahogy szeretlek téged.
Ha nem fáj, nem tudom,
hogy lüktet a szívem.
Azt sem tudom, ha lélegzik tüdőm.
Magamat se tudom, amikor élek,
csak ha hiányzom belőle.

Mikor suhan az expressz
és kacajod
lámpafüzér-könnycseppjei
hegyi utunkról szétgurulnak,
s hajókkal találkozunk a híd alatt
s vizibíbor hegyárny a mélyben –
és zenekar a havason –
akkor megpillantom,
ahova nem ültem le,
a helyemet,
mint tó fölött
a teljes holdtányéron
egy megdermedt szarvasbogarat,
megpillantom,
mert nem vagyok ott,
magamat.
S eszembe jut,
mint szeplős homlokú kamaszcsíny,
(röhejt pukkasztó jó zrí, fiúk!)
eszembe jut, aki
az utazásból kimaradt,
s hogy Recsken megköveztük,
Vác alagsorába falaztuk,
Tatabánya alatt rossz kövű barna szénné kimértük,
s végül a Zrínyi utca odúiban feledjük,
erzsébeti holdsütésben,
árnyékképű patkányfogók
durva sípfutamaival együtt.
A hiányom juttat eszembe,
nem a jelenlétem.
Szerelmemet sem tudom,
hanem élem.

3

A sötétség jászlában
megszülöd a hajnalt,
hogy szemedből rám
visszanézek.