Történt, mikor fejed a lábamon pihent a kövön,
s a szél léglökései elől a földhöz tapadtunk,
s a viharos víz tajtékfókái esetlenül
összetaposták a napsugarat, hogy
föllapoztuk egymást, mint régóta
gyűjtött fényképalbumot, s már azt se tudtam,
emlékeink aranyfakó lapjairól hogyan
kerültünk ide? Tán a hullámállatok
vetettek partra? – kerestem az ismerős
tómélyt tekintetedben. Labdáztak vígan,
és a labda partra gurult? Most azért e
tajtékhánykódás, hullámszemük sóvár
pásztázása rajtad, mert visszavinni jönnek
édes játékukat? Közben te elaludtál
vagy éppen ébredeztél, mikor a szétborzolt,
zöld füvön végiglépkedett egy férfi, nagyon
öreg volt, legalább ötvenkét éves, s kötve magához,
karjával nagy, puha keretbe szorítva (mintha
a vásznon Ingres Odaliszkja állt volna föl,
hogy karját lazán karba öltse), nálad
tíz évvel öregebb hitvese repkedett elő
az oldalából. Képzeld, legalább harmincéves.
A hullámállatok hasuk alá húzott farokkal
bámultak utánuk. Boglyafejük pulisörénye alól
előbb őket vizslatták, azután minket.
Mennyi ezüst szóródott köréjük egyre, s külön
mezsgye nyúlt a korban összeillők szél alá bújt
tömegén át, mégis észrevették szülőanyánk buksi
puli-hullámai, hogy tíz évvel későbbi ezüstben
mi lépkedünk ott, miközben fejed a lábamon pihen.