Bormanra gondolok.
Mit tesz most Lovell?
Rettegek. Hogy tudok
így aludni el?

Hétkor még, mint a zsák,
aludtam tovább.
Félnyolckor ebek
szűkölése vetett
ködös partokra ki – – –
Van ott valaki?
Istállók ablakai,
nyitott fedélszék orma,
füst és hullongó korma,
valaki követ hajít.
Pendül egy vödör ködben.
Hiszen én ott fürödtem!

Hiszen ott én aludtam,
kutyámmal versenyt futottam,
magamat hátán átvetettem,
szobrot gyúrtam, s a sutban, este,
alvó Éva lába közé tettem.
Piros szája szagát úgy szerettem.
A hóval öléig rohantam.
A nyikorgó kúttal zenéltem.
Hogy én ezt megéltem!
Hogy én ezt megéltem.

A sírás fuldoklása, vagy
számból kiömlő arany fonál
ébreszt elázva hirtelen.
Borman, Lovell, Anders nevem?

Egy biztos: kezemben a volán.
Még egyszer, mint meleg ingbe törlöm
az álom édes szagába szám.
A kapu alatt feláll apám.
A háznép kiszalad,
napsütéssel teli cicák,
öreg anyóka-bogarak,
kishugom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót,
és integetek, integetek.

Behunyom szemem karjaik után
s a támlára dőlök csókjaikból,
hisz tudom, mikor jön a kétkönyöknyi híd!
Jó lenne ölembe ültetni valakit,
aki ezen a vidéken sose járt,
megmutatni köd alatt a határt,
a haranglábat szómmal megérinteni,
a köd alól hogy mondjon valamit neki,
a szénával rakott padlások alatt,
ahogy elsuhanunk, a testnyomokat,
mutatni a létrán alvó szárnyasokat,
jó pajtásaimat, az állatokat,
boltajtón át a darálókat,
ecetes-üvegeket, fahordókat,
vaskapu leszállt szárnyait,
alacsony ablakok árnyait,
hisz alattunk döng a kétkönyöknyi híd!,
s ha nincs rajta korlát, az se baj!
Én úgy érzem magam e tájon,
mint járókában a gyerek:
el nem eshetek.
A köd égő ágpattogás, Veronka-haj.
A csendben elgurul egy gyűrű.
Kőlapra esik az acéltű.
Hallgasd, a malom őröl,
s öledbe hajlik az otthon,
mint virág a fal mögötti tőről.

A nyitott fedélszék, Lovell,
az istálló arany gerendája,
most már nem alszom én, Lovell,
mint hosszú esthajnali árny,
vetült elétek a Hold porára.
Karácsony napja van, Lovell,
Holdba tücsökszót telepíteni
az indulhat, mint te, Lovell,
ki végig a ködön, semmin át
otthonát felismeri.