Hortenziák

1

Hortenziát kisfiú-koromban itt láttam először. A papi kertben.
Fák alatt a föld, mintha átitatódott volna sötétséggel, zsírosfekete volt.
És szemcsés, mintha vastagon megkenték volna hangyapotrohákkal.
Kaviárral, mondanám, ha ilyennek látnám most is. Találóbb volna,
s talán nem keltene rossz benyomást a bámészkodó kisfiúról,
ki az öregasszonyok uzsonnái közben el-elsomfordált a kertkapuig.
Orrát két idő-szálkázta kapuléc közé nyomva kívülről nézte egérszürke
palatetőn a tujafaringást, s a meszelt fal zöld bogárszegecseit.
És a hortenziákat! Azt hiszem, hűvös aggyal most krémszínűnek látom őket,
mert egy cukrászmester veje is voltam jó ideig, s a tejszínnel kevert
gyümölcs-elve (ananász-banán) fehérsége alól áttűnő lényére ismernék bennük,
holott a hortenziák tulajdonságai közül az első éppen az volt,
hogy kézzel foghatatlanok! – bár hallottam például, hogy lélegeznek:
nem növényi – szellemi lényük zizzent a fák alól. Színük csupán a felhők
s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom;
és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.
„Egyszer széthajoltok, s anyám kitárja karját: ki szalad a házamba?”
S az egész hortenzia-grupp együtt, sziromarcaival felsöpörve
a likacsos kőutat, mint papírlampionokból összeragadt játékkígyó,
elsiklott máskor a bejáratig. Ajtó mögött lila cingulusban
mindig vacsoráztak. (Bent a lakkcipőnek lila bokazokni a folytatása,
még a gomblyukak is lilán, lefojtva parázslanak a tömjénszagú férfiszoknyán.)
De akkor a hortenziák gyermekien bekísértek a tornyos házba,
s kiderült: pap lakója nincs is egy se! Az egész csak hallomás volt. Ijesztgetés.
Mint mikor a kéményseprő lekiált a kémény torkán a háztetőről,
s ti dermedt velővel hallgatjátok bent a szobazugban, mikor – Rossz gyerek
nem lakik itt! – int neki vissza „még ez egyszer” füllentő nagyanyátok,
s szemeteket is behunyjátok, pedig a kéményseprő csak énekelt fönt,
láncos golyóbisával döngette a kéményfalat, s már régen ellebegett
a téglaerdő szélcibálta többi kéményéhez a varjak liftjén.
Lám, lám! A nagy ijedtség után kiderül, hogy otthon vagyok. Kertünk bentről
bársony mohaterítővel van beborítva, fénylenek rajta a feketerigók.

2

Ebben a házban – ami kisfiú koromban keret nélküli kép volt,
az ég szalonjában függött, az azúr falán; a Más-Világ, adhatnám meg a címét is
utólag, elérhetetlenségét mintegy összegezve –, ebben a házban halt meg nagymama.
Ebből a házból rohantam ki a hajnali ködbe, puskadörgésre riadva.
A moha bolyhán (kidobott menyasszony-uszályként gyűrten dermedt rá némi dér is)
madár merevgörcsbe kövült szárnya sötétlett. Vére, mint a rögös só,
mint az üveggyöngy, szinte már ragyogni látszott, s a madárvadász,
a pap fiúja, eszeveszett dühöm elől hátrálva fölbukott a lépcsőn.
Első házasságom szobafalára itt meszelt lilát Rátkay.
Itt tömte síró szájába öklét Gaál Imre ároklé-, árokgaz-foltos zakóban.
Ez a ház, miután becipeltem a vállamon söpredékségem bűnjeleit,
vagyis egyszerűen csak a poklot, s az öreg pappal házilag készült pálinkából
áldomást ittunk a nagy alkalomra, ez a ház úgy illett hozzám,
mint egyik végtaghoz a három másik, s én úgy őhozzá, mint a cipóból
kihasított szelet, ha helyére visszadugják. De hortenziája nem volt.

3

Keret nélküli kép az ég szalonjából (de negyvenöt éves fejjel hátsó
világítóaknának is nevezhető) belóg az orrom elé, ha e házba lépek.
Kint egyszerre nyílnak a gesztenyefa pagodái s ringnak a platánon csüngő függők.
Egyszerre esteledik s hajnalodik. Az utánam szaglászó kopó topog a hóban,
és sötét szolgálatát, mint föltámasztott koporsót, nekidöntve a nyári hőnek
ő is a Kis-Dunára iszkol; foltos kutyájával inkább versenyt úszik.
De semmi baj. Amúgy sem tartozna rá a mi féltett – percnyi – összeesküvésünk.
Képzeld, anyám (ki ebben a házban megőrültél), míg tiszta tekinteted ránk nyitottad,
és kortyolgattad Gí jószagú húslevesét, a megállás nélkül lóduló
zárt marhavagon – igen! igen! hallottuk mi is! – kidübörgött a szobádból.
Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be,
s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele
széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív
árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő
kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.