1

Az ész vezet engem? S Ariadnéd, értelem,
hol húzódik a zeg-zug folyosó hajlatába?
Láthatatlan, mint nappal a Hold. Ám, amint elhagy,
s szemerkélve,
majd sűrű cseppben, majd vérömlésként zuhog rám
a szuroksötét,
s benső világom hajladozó gyertyalángja társtalan
és tébolyodott
gyerekszemként átmered a kezem rácsán:
látható szép holdvilág lesz,
alászáll a sötétségbe, hágcsót hajít,
olykor egész miseruha-fénypalástot,
kicsiny lángom erre omlik, s mint a cérna
– millióból egy – öltése, beszövődik
tán az alfa hurokjába, talán feljebb, az ómega talpa alá.

2

Sírásommal, mint reflektorok körbe a repülőteret,
kivilágítottam a hófehér papírt.
Gyerekkor, kukoricásod suttog rajta érintetlen.
A cím, mint kiskapu fölött az Istenhozta,
a tizedik sor után, szegélyre róva kész volt:
Az utánad hajított ejtőernyő.
Nem, nem húzom át vastag tollal.
Szurokhordó, fejembe ürítve fenékig – ez vagyok hát?
Ki? Te hajíthatsz (!?) s épp ejtőernyőt (!?)
s épp Őutána?
Hát ki vagy te, hogy máglyára hívod, mikor szereted?
Neki adnál ugróleckét – hová?
Vissza? – sár-Erzsébet odúiba?
A kiszabadult borjúebek foltos hátát fésülgesse?
A latrina padját mossa, amíg nem kezd ezüstleni?
S az esti, görbelelkű szomszéd szenesektől
nyihogó kerekű kordét kölcsönözve
vigye ki a fiát-menyét, fia fiát Soroksárra,
és temessen zsírpapírba markolt méccsel,
szélzördített szemük közé világítva?!

3

Csakugyan te lennél, aki szólsz, és ugrik?
Nem szánnivaló hókusz-pókusz a költészet
a sírja mellett?
Gyermekdalod, csavargó! Őrületének legfakóbb jelenése
szemkioltó fényességgel ronthatna rád!
Azért, mert köpsz a szófacsarókra,
az elmeélű szóbagzóra,
a szószelidítő cirkuszosra,
az aprófa-szó hegyezőre,
már azt hiszed, hogy kiválasztódsz?
S mert „se fönt, se lent”, hát azt hiszed,
hogy elbírod az Igazságot,
míg dagadó Léger-izmok kiugratják bámulatos békáidat
– hölgyek, urak tessék, tessék! –,
és leölt bárányként gőzölög a karjaidban,
ahogy a semmiből rezzenetlen leengeded
görnyedező anyókádig,
kenyeret kiejtő keze közelébe,
a rosszul befalazott urna fülkéjéig?
„Feketedj-meg-mint-a-virágok” – sötétség van.
Képzelj el egy világot, ahol a hóesés is fekete.
Nem tudod elképzelni?
Pedig odaértél.

4

Ó, Holdam, Kivilágított Hajóm, Ariadném tekintete,
lelj meg engem a sötétben.