Leszakadt a sötét a fák közé,
mint szénával rakott padlás.
Csak azt tudom, hogy mint buborék a mély fölé,
fölúsztak a dombra a gyertyák piros gömbjei,
s a távoli körmenet éneke sötét selyemzászlóként súrolta végig a kertet.
Aztán a szikrázó vörös gyöngysor közé sűrű felhő került,
nőtt és egyre sűrűbb lett, mint sötétben az árnyék,
mintha szénával rakott padlásból gurulna felém,
fülüket betapasztó falakon mozdulna egyre lejjebb,
a délelőtti szélben gereblyézett kerten kúszna tovább,
lélegzetállítón veszélyes,
tehetetlenségbe vető –
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
s mint papírbabát az éles olló,
hirtelen körbevágta, hogy felismerjem.
Gitta volt.
Ahogy fölemelkedett a széna közül.