(Hogy kerülhettem újra én ide?
Kartávolságnyira – de soha itt!
Jártam-jártam körbe határait.
Füstölgő fűből néztem semmibe.)

Szűcsék tetőtlen viskója lapít.
Este homályos, borsárga szive,
kúszik az ablak fénye messzire,
kerék-szabdalta tócsás agyagig.

Bőrző pocsolyába kordé gázol,
billegő kerék küllői között
sárvíz? – lobogó vas zuhog-dörög,
szikracsóva – lófarok ficánkol.

De bakján a legsűrűbb éjszaka,
mint tüzijátékba vágott nyílás,
feketén, űrbéli hercegprímás:
teknő béllel a mészáros Daka.

Kiküldtem elé fekete kutyám,
veremsötéttel megnövelve jól:
„Ahol a Pentzék szélkereke szól,
föltartóztatod a fahíd után.”

Most nyakába vetve, nyelve kilóg,
farka kinyújtva kókadt, egyenes,
nem lefetyelne sáfrányszín levest,
nem tanít ludat repülni, ki: volt.

Évit hajánál fogva emeli
a csorba sarok rőt ablakába
gonosz mamája. Szíve kivágva:
átsüti a hold. Szemem legeli.

Mintha sírása lámpás lehetne
a megérkező vak szemű lónak.
Szinte érint a lehajtott lónyak.
Bújok kutyatej alá temetve.

Sír, sír, sír. Malom hüppög? Hallgatom.
Malomkerék alatt fürdök vele.
Köldöke sója tengerrel tele.
Baglyos, zúgó fa nő ki ablakon.

De káprázat-ágon átnyikorog,
fényt mészárol Daka. Vállán kutyám.
Mély seb vérzik tócsán kordé nyomán.
Oldalamból kutyám ki- s kimorog.

Gidren-gödrön imbolygó rongycsillag,
magában mormogó csöpp kísértet,
Adamcsik néni jön a mocsárból,
cafrang nagykabátban, mellén lámpás.

Hogy csetlik-botlik! Lámpása fénye
megvakította, mert belebámul.
„Így a kutyák is eloldalognak”,
mondta egyszer, „meg táncolást nézek.”

Gyanakodva pislogtam nyikorgó
vasvázba fogott lámpakalitkába:
guggolt, mint füst kéményre borulva
félénk kis láng ott – de hol a táncos?

„Hogy láthatnád, ha kifelé nézel?”
korholt szelíden. Lámpája lángját
orromig nyomta: jó vas-szaga volt.
„Látsz-e már bent tűzgömböt forogni?”

Jön Adamcsik néni júliusban,
redőt eresztő fehér ruhában
imbolygó szomorúfűzfa, térden,
szálhaja ússza körbe a lámpást.

Napraforgótányérra kitűzve
hoz méregüvegcse színű lepkét,
ájulás ellen füvet anyámnak,
virágmagolajat hátfájásra.

Nagymama a könyöklőről nézi.
Csak Ibolya néni pusmog vele.
Ruhájukból fojtó ősz szaga dől,
füstölög, mint fölásott avar.

Sietve tesz-vesz a két kis púpos,
fa alól szilva söpretik elő.
De dáliák nevetik őket, s rám
Évi köldöke fénylik át rajtuk.

Ők össze-összeborulnak egyre,
mit sem tudnak kertem titkaiból.
Évit most fekteti ágyba anyja,
piros lámpafény húny. Sóhajt az ablak.

Elülök már a verandalépcsőn.
Adamcsik néni olyan a fák közt,
mint az óriás, fölhevült álarc:
lépegető maskara parázsból.

Velencében ereszthették szélnek.
Sárga ég átverte sodró lánggal.
A nap zuhantában fröcskölt rá vért.
S ide esett, itt hánykódik égve.

Hánykódik? És ha a Táncmester ő?
Még a lámpalángnak is dirigál!
S ostoba, suttogó dáliáknak.
Forgatják szavára kéz-levelük,

fonódnak rám, sziromfejük kigyúl,
hívom a kertbe, alájuk Évit:
fürkészve néz szét, vetkőzik hamar –
tűzgömbök forognak fűágyakon,

Évi lábához lágyan ütődnek,
összefogdosom éhes szagukat,
ragaszt kis hasa oválisához
mézes ragasztónk: a tűz közepe.

Mikor nagybátyám hozta Ilonkát,
ő meg Jozefint, ő meg Rozinát,
Adamcsik néni, hoppá, lehajolt:
lángot loccsantott három cipőbe.

Pedig mindhárom igen lukas volt.
Ilon kisujja cipőn kisbaba.
Mégis azt láttam, láttuk mindnyájan:
selyemmé válnak, sarkuk arannyá.

Topognak tűzben. S mint fény a tükrön,
úgy korcsolyáznak fűre hullt havon.
Mert hó hullt. A fa kérgéről porzott.
S cipőorron három orsó pörgött.

És pörgött a meg sem hajolt fűben
Ilonka, Jozefin, Rozina ott.
Évi azt súgta, még jobban fogja
pörgetni magát az esküvőnkön.

„Meztelenül?” – leheltem fülére,
s mintha őt nézném, befogta szemem.
Három orsóról pedig csak vetült
szanaszét a kertbe habos cérna.

Hónál fehérebb, szikrázott egyre,
tekergőn, mint vízben jácintgyökér.
Vastagon, mint végtelen szál tészta –
térdelt nagybátyám: falta magába.

Körben állt az utca. Kopogó szem
jégeső-verése pengett csodán.
„Édes?” „Diós?” „Nem!: mézes-tojásos!”
„Túrós? Szilvaszirupba itatva!”

„Birod még szomszéd?” „Ez ám a bendő!”
„Ha édes volna, megutálkozna!”
„Citromos-tejfeles lesz, ha mondom!
Lábasnyit szoktam bekapni ebből.”

Szól könyöklőjén nagymama ekkor:
(büszke anyám hiába int, „mamus!”)
„Látod fiam, mondtam Ilonkának,
csak egy markéknyit dobj a levesbe,

fölforr, megdagad, majd kidobjátok!
Osszad be apránként – hosszú az év!
Most nyeld csak, fiacskám. A szaga jó.
Hja, nincs jobb, mint a tyúklevestészta.”

„De mamus!” rebbent Ibolya néném.
Házba szaladt, tányérral bújt elő,
s a kopott, vasízű nagykanállal
jól megpakolva szállt nagymamáig.

Szállt, mert szárnya támadt púpja mellett.
Nagymama földerült arccal evett.
Anyám-Aranka hátat fordított.
A szomszédok kapunk kiemelték.

Mindenki evett. Dióst, tojásost,
tejfeles-citromost – amit kívánt.
Aztán egyszer csak csönd lett a kertben.
Adamcsik néni ment a mocsárba.

A három testvér egymáshoz tapadt:
kettős lakattal aludt Ilonka.
Nagybátyámnak csak cipője jutott.
Lukas volt újra, nézte az urat.

Hátunk mögött lakott Füstharapó.
Megmutatta tűzoltó zekéjét.
Távollétében csöpp felesége
a kifényesített csákóval várt.

Kötöttem volna baltáját is én,
tenyérhorzsoló sárga kötelét,
végigzúgott volna kertjén lasszóm,
derekamon a rettenetes csat!

De Füstharapóné nem adhatta.
Tárt csak nyikorgó diófa szekrényt,
s a nyugdíjas hős ruháit lesve,
csákót és baltát – könyvre találtam.

Ó, bűnök bűne, könyv! Rongyszőnyegen
a cilinderbúra ahova süt,
bő lámpafény tócsájában áztam,
mint nagymama kiflije a tejben.

Füstharapóné guggolt, suttogott.
Félve az ablakra néztem s rémlett:
függönybe bugyolálva kiúsznak
képeskönyve bűvös alakjai.

„Igaz, hogy éltünk sok ezer éve?”
Ládán, első álmomból riadva
vártam anyámat. Ingatta fejét:
„Néha úgy érzem, mi most sem élünk.”

„Mondd, vándorok vagyunk, mint a lélek?
És igaz a Lépcső, amin föl-le…”
„Eh, Ibolya nénéd oda-vissza
naponta négy órát vándorolgat.”

„Villamoson!? – mikor visz magával?”
Csönd lesz. Összegörbülve elalszom.
Mükerinosz fáraó felém lép.
Vén könyvből út lesz, azon döng végig.

Jobbján nagyobbik Rátasi Évi.
Fél fejjel kisebb, gyöngébb: a balján.
Nem tudnak akkorát lépni, így hát
szűk ruhájukban vonszolja őket.

Ők mosolyognak, távolba néznek,
szemhéjuk duzzadt a fönnlevéstől,
de megemelik gömbölyű válluk,
nem ellenkeznek, jönnek maguktól.

„Évi”, mondom reggel, „a nagyobb vagy!”
Bújva ingéből mosdik előttem.
„Istennő vagy”, simogatom lábát.
A mosdó hűs zománca hozzám ér.

Kisebbik istenlány felöltözve.
Szemhéja még duzzadt tollasvánkos,
de csipketeáját ahogy issza,
negyedikes barátnőm lesz ismét.

„Na és mondd csak, jövünk minden éjjel?”
tudakozódik, ha senki se hall.
Nem tudom, elhiszi-e, hogy régen
Mükerinosz mellett két testben élt.

„És mindened olyan, mint a könyvben!
A megszólalásig. Kivéve ezt:”
Lábfejére mutatok. „A szobron
vastag bokájú, nagy úttól püffedt”.

„Te melyiket szereted közülük?”
„Téged szeretlek, hiszen ők: te vagy.”
„De olyan jó lenne megtalálni.”
„Kit?” „A kisebbiket úgy szeretném!”

Szemében egész erdőt láttam.
Levéltenyerek szemem befogták.
„Olyan jó volt rádismerni bennük”,
súgtam, s éreztem, már hárman vagyunk.

Éreztem szememen ujjaikat.
Kézen fogtak, ösvényeken vittek.
Valóban így állunk, Mükerinosz?
Vonszolnak ketten vak világon át?

Jól tudom a bokorsuttogásból,
hogy ez az a föld, ami az enyém,
itt születtem, ez az örökségem,
érdes állatnyelv simítása mondja.

És hallom egyre nevetésük is,
tudom, mindenben megegyeztek már,
s minden, minden jó – mért fáj hát mégis
összepillantásuk fejem fölött?

Tiszteletes úr bús csákóhegye
barackfánk puha csillagai közt,
álmom felszínén fekete gálya,
áthatol kerten, színes verandán.

Öregasszony ropogó ruhában,
mint mikor a fagyos hó csikordul,
pincelejárat-hűvöst sugárzik,
szemének varja mindjárt kiröppen.

Sikít lámpás porcelán csigája,
lobban az orra zsinegelt ablak,
ahogy a búra fehér tojóként
száll alá lassan bibliacsatig.

Csütörtök Gizu mögé leültem,
szekrény és ágy közt meleg szakadék,
de énekelt csak, mézhaját fonta,
árkos szeme járt színes üvegen.

Hátához értem, szagát beszívtam,
göndör pelyhű hónalja homálylott,
megrekedt barackszagát a kertünk,
meleg páráját rám záporozta.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy lány volt Gizu. Lavórban fürdött.
Szeme sarkából figyelt egeret.
Arany pelyhek lábszárát benőtték.
Engedelmesen vittem papucsát.

Kuporogtam ott, csigává-görbült,
amíg szemembe vízcseppet nem szórt.
„Elaludtál?” Pedig tudta ő jól:
megbabonázva szemem rátapad.

„Nahát, jöjj ide, te…”, súgta lágyan,
nyitott, nedves ajakkal összekent.
Fejemre ejtett keze kormányzott,
úsztam Szkülla és Kharübdisz között.

„Mire való ez? Ó, mire való!
Hallod! Apám az ajtó mögött áll!
Eredj fenébe!” S rizsszem-parányi
körme húz csíkot vállamon végig.

Csütörtök néni késő délután
megjön a gyárból, lát ott a lépcsőn.
„Őrzöd a házat?”, túr a hajamba.
Köszönök halkan. Elsomfordálok.

Homlokom hajtom kerítéslécre.
Hallom, a fához ütődik bogár,
repedésekbe hangyák nyomulnak,
örjöngő távírdász kopog, a szú.

És érzem ekkor: közelemben van.
Résre nyíló szemem lábujjat lát.
Boka alatt halvány, ködös festményt,
lábfején hattyútoll havat, eret.

És érzem ekkor: keze hozzám ér.
Hajamból indul s jut állam alá.
Puha cirógatás, ami végül
mutatóujjára tűz szigorún.

„Már megint sírsz?” Én bújnék föld alá.
„Mosd meg az arcod. Este átjöhetsz.
Káposztásrétest süt anyám, borssal.
És szerzek neked kutyakölyköt is.

Ablakunkba kiülünk, akarod?
Hunyorgó csillagok alá ültetsz.”
„És lefektetlek, ha álmos leszel?”
„Hát persze! Te veszed le a ruhám.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Behunyt szemmel másztam föl a létrán.
Látcsőt kerestem üstökösünkhöz.
Kémény árnyban törött tükör csillant,
már kigyulladt a szentjánosbogár.

Téglaablakban tűzvész lángolt,
aranyba mártott facsúcsot, eget,
Bábel trafikja előtt a réten
egy fémpillangó állt: repülőgép.

Megmosakodtam. Fésült nagymama.
Húzott Gyula: „Virág nélkül ne menj!”
De a violák már elnyílottak,
oroszlánkehely tátogott énrám.

„Ettől félnek a lányok, le ne tépd!”
Mint papírsárkány zördülő farka
cikcakkozott mögöttem nevetése.
Dörzsölt már talpam lábtörlő rácsot.

„Hát most kell jönni!?”, fogad a néni,
„mikor Gizu már mindent megevett!”
Ő arcát rám térdéről emeli,
nádszéken gubbaszt, lába zsámolyon.

Piroskockás terítőn réteshegy.
Tömném magamba s torkomon akad.
Mintha kaparó füst gomolyogna,
bemaszatolja Csütörtök nénit.

Koromharisnyába bújtat lámpát,
nádszékbe, helyére, árnyék huppan,
szétolvad Gizu, számban falatként,
elsötétült csendéletből kiszáll.

Hátamon holddal ablaka alatt
kúszó borostyán között csak vérzek.
„Még mindig itt vagy?”, szól rám hidegen.
„Kár az időért. Nem gyújtok lámpát.”

…Ibolya néném suttogva hívott.
Nem vacsoráztam. Nem imádkoztam.
Gizu testszagát ontotta párnám,
takaróztam tenyér-melegével.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Perelj Uram perlőimmel” – hallom,
„Harcolj az én ellenségeimmel” – a pap
„Te pajzsodat ragadd elő” – ércként
„segedelmemre állj elő” – kondul.

Nyomban csörömpölve törik üveg!
S átrepül zsámoly a tömött szobán.
Mennydörög Csütörtök bácsi ökle,
szobaajtó-fogantyúra zuhog.

„Tiszteletes uram, megint kotlik!?”
Ablakon át nehézkesen szökik
öregasszony s csákósan a pap,
Csütörtökné némán segít nekik.

Szomszédoktól összehordott székek
csataterén botorkál a részeg.
Itt felejtett könyvet kertbe hajít,
vállkendőt földre söpörve tapos.

Szakadékban, ágy és szekrény között,
Gizu szűkölve magához tapaszt.
Temetjük egymás testébe arcunk.
Szék reccsen. Leül elénk a részeg.

„Két kis állatot látok!” Felröhög.
(Édességemben meghaltam talán.)
„Vidd haza Aranka néniékhez,
aztán fogj seprűt, sok itt a szemét.”

Mi kézen fogva felülünk ekkor.
Tartva maga elé, Gizu hátrál,
de pehelyként fölemel a bácsi:
„Mit szeretsz, mondd, e semmirevalón?”

„Most vigyem haza – vagy maradjon itt!?”
sír, toppant Gizu, s: „Nyelved kitépem!”,
hördül az apja. „Vitt volna a pap
talárja alatt a mocsárba ki!

Te meg ne félj, no. (Szeszgőzbe burkol.)
Már sarkon állnak a jómadarak!
Csütörtök megint berúgott, mondják.
Papot vert! Te tudod: bántottam én?”

„Rossz ember, aki a lányát veri!”
Rettegve nézem a sárga szemet.
„Gizut a pappal mocsárba lökné?!
Ha nagy lennék most, megbosszulnám őt.”

„Jó, jó, majd ökölre mennénk, igaz?
Ő fésűjével piszkálná fogát.
Új csaléteken törné a fejét.
Látom a győztest: fejét hurokban!”

Gizu, Gizu… Gizu, Gizu, Gizu!
Sípszó. Dobszó. Szerelem. Kivégzés.
A küszöbön ült. Csillagot nézett.
Indultunk. Utunk tartott örökké.

Legszebben Olaszi Baba pisilt.
(Ha trágárságra gondolsz, köpd szemen
magad, képmutató.) Baba nekem
églakó királylány volt, ha kinyílt.

Letérdepeltem én, mint nagymisén.
Lába alatt a fű imaszőnyeg.
Láttam indiai táncosnőnek:
átalvitt hídja szivárvány ivén.

Soha máshonnan, csakis e hídról
lelépve állok otthonom előtt.
Fölemelt ingének fényébe nőtt.
Szám rajta áttörve hajnalpírtól.

Minden szemfényvesztés. Mozivászon.
Lóg orrod előtt: mögötte a fal.
Pereg, megállni sohasem akar.
Elmúlik: most, holnap, télen, nyáron.

Kapkodj: szegélyén a kis ablakok
rámájába nem szorítod magad.
A legédesebb helyzet sem marad.
Hű: a veszteség. A hiány: rabod.

Csal, ha eljön, igaz, hogyha múlik.
Dörömbölsz? Hajlékod légvár: Idő.
Mozizva néma gödörbe visz ő.
Cédulázgatod a Földöntúlit.

Mert nincs! nincs! nincs! Légy hű már magadhoz.
Vesd le angyalaid. Vereséged
röggé válva látni rögeszméket?
Keselyűdet, ha májadhoz kapdos?

Vagy úgy! Ajtódon fennkölt kopogás?
Tanácsba hívnak? Bíróvá tesznek?
De, hogy a farkasok elé vetnek,
arról mily kengyelfutó harsonáz?

Hívnak püspöknek? Löknek tömlöcbe?
Mint kígyóra farka, visszalegyint
páholyok alján vessző, pont szerint
tudásod bolond bumeráng-röpte.

Csak, mert összegyűlt még egy kis többlet.
Amit (ha lesz még holnap) elvetünk.
Foszlánnyá tépve óvatos hitünk
– súlyzó botodon eged és földed?

Szép mutatvány! Az az egyensúly csak
ne volna oly tűnékeny, széteső!
Pattanásig figyelve, őt leső,
szádba verejtéked savat csurgat.

Mert csorbája nem az, hogy soha nincs.
Hanem, hogy elcsigáz, megöl, ha van.
Ó, van – amíg ráfeszítem magam.
Harmónia? – Kereszt, vérprés, bilincs.

S mint zsonglőr pohárhegye a tálcán,
míg csilloghat, s gyönyörködtet, ragyog:
én elemésztett árnyékod vagyok
káprázat-egyensúly, széttört bálvány.

Légy bigott. Tégy két lóra bár. Veszett
viszonylagosság – csapj oda kantárt.
Remekmívű tettel játszd a kontárt.
Herceg, eljön a Tél, s hol életed?

Didergünk. Minden átrendeződik.
Nyűves nyáj félig barázda alatt.
Őszöd lefoszlott. Most beszántanak.
Felelj, mi világít temetődig?

Olaszi Baba vízköpő szobra.
Nem márványból. Nem repedezik szét.
Vasból? Nem viszik ágyúnak innét.
(Trágár kotródj!) Ismerj templomodra.

Mise fölött a karzat nem lebeg
énekelve úgy rózsaablakig,
ahogy emelkedtem a Csillagig,
kérlelve kértem: süsd be éltemet.

Szótlanul kértem: orrcimpáimmal.
Óvó kéz mintha vinné a kezem:
jobbik énem szállt reszketésemen,
hulláma közé gyönyörrel, kínnal.

Szótlanul kértem: érintésemmel.
A szegfűszirom-érintésü test
finom dűnéjén aranyszál-füvest
hívtam édes i-vel, puha n-nel,

hogy vissza majd, mint hazátlan, éjjel,
az óhazában hagyott kincsekig,
hozzá találjak, s holdas térdeit
romolhatatlan nyissa rám széjjel.