Még nem voltam soha temetésen.
Sütött a nap és arany karikák,
egy titkos szappanbuborék-fújó
gömbjei közt vártak a paripák.

A gömbökkel virágernyők szálltak,
egy-egy néha közepükbe jutott,
pihe-korona alól kinéztek,
mint tükrös kocsiból kisasszonyok.

A szirmokkal úsztak tollak – fényes,
sötétfrakkos fecskék, fönt: vadlibák.
Tüzet fogott bárányok repültek,
szétnyílott legyezőként a világ.

Fehér matrózblúz alakú felhők,
üres pólyák, kibomlott szalagok
közé szállni a dermesztő mélyből,
kirepedt tokból bújtak a magok.

A fénytócsás csatorna fölrepült,
és hozzánőve a halottasház.
Macskatetem szeme ablakából
kék bálkirálynő, inalt a hagymáz.

Jácintgyökerű fák bogarakkal,
siratóénekű kerekes kút,
lovak, lovak trappoltak a légben,
a vörös orrú ministránsfiúk,

füstölő, körgallér lebbent, mint lent,
s csattogva, mintha kikunkorodna
fiú-csúfító szoknyából szárnyuk,
suhogtak, épp mint a lakodalomba.

A pap és a kántor Schröder úrral
(a temetkezési vállalkozó)
koszorúk mentőövében úszott,
lábukra fonva az egész bozót:

fátylas kalapok, selyem köcsögök,
farzsebben dagadozva a bukszák –
s széles, rakoncátlan kedvvel a holt,
ki nézi: sírját kik koszorúzzák.

Mondják, rossz nő volt Irma mamája.
Nevetik Csuék a rézkarikát,
füléből az utcán ami zenél:
„Befűzhetné az ura orrába.”

Ha naphosszat kerítésen lógott,
mondták: „sütteti pehelybajuszát”.
Telt lába esővízben ázik,
fonnak fölé új hálót a pókok.

Irma örökké táncórákra jár.
Apjával este kézen fogva jön.
Föltámad kedve bolyongni ekkor.
Messze, mocsárból pendül egy gitár.

Köti haját kontyba. Kalapja van.
Mint a korzóra, megy a nád közé.
Magas sarkú zöld cipőben lépked.
Azt mondják rá: „Én szégyellném magam.”

Ha nincs függöny a konyhaablakon,
látni: lánya mosogat, férje főz.
Vacsoránál lassan jár a kanál,
szemük beszél. (Átellenben lakom.)

Ha nincs függöny a szobaablakon,
lámpaoltásig látni ágyakat.
Vérző szívű Jézus nézi őket.
Anyjának ágyaz Irma pamlagon.

Az árokparton sokan ismerik.
Eloson köztük, magában beszél.
Mondják, néha autó követi,
kihunyt reflektorokkal reggelig.

Valamit várnak tőle, azt hiszem.
Rajzó, zöld muslincatömbben hever,
súrolja néma szárnnyal millió,
s mozdulatlan, mint mása a vizen.

A házra messziről nézegettem.
Lakott ottan egy vérebfejű úr.
Katonásan, kitolt hassal járt-kelt
a téglajárdán vigasztalanul.

Dárdahegyű kerítésen néha
fejét fölnyársalva kikönyökölt,
de düh-lépésben lódulva újra,
végig a kertjében döngött a föld.

Még soha nem láttam ebet ingben.
Se prémes bundában szelindeket.
Indulót hallgatott gramofonból.
Villogó késsel, pattogva evett.

Nem tudtam betelni vele. Vonzott.
Napraforgótányér mögül lesem,
hogy négykézláb ereszkedik egyszer,
s szemem közé ugrik egyenesen.

Álmom hoz cirkuszt. Egy mágusforma
krokodilkorbáccsal veri nagyon.
Megkötöztetem a mágust, törpe,
elhízott kutyává változtatom.

S őt, ki ébren vérebfejet hordott,
bíbor páholyba épp leültetem –
de tűzoltó a Nagy Brehmet hozza:
mutatja, és benne felismerem.

S iszkolnék. A cirkusz vonyít, csahol.
Hullámzó porondján hanyatt esek.
A holdvonzás felébreszt. Még látom
az ablakba dagadt ördögfejet.

A háznak persze háziura volt.
A vaskapuhoz kulcsa. S vasárnap
bukfencezhetett a fényben szajkó,
zár csördült, télbe csapódott ajtó.

Dőlt a jégecetszag a családból.
A kelttészta arcú lány nem köszönt.
Ingerült anyám becsapta könyvét,
a fényt róla, mintha lesöpörnék.

Mint őszi sárgulat, a napsugár,
hátán lecsúszott, ezüstté dermedt.
A háziúr téli körtét számolt.
Hulltat is szemétlapáton ápolt.

Elbújik nagymama kendő mögé.
Csak a háziúr neje karattyol.
A porcukrot bajuszáról nyalja,
és poharában vérző kadarka.

A szilva zsákban, kosárban, tálban.
Nagymama karsztok szerpentinjén fut.
Lent szakadék, fönt keselyű, megáll.
Szagot áraszt a kiürült pohár.

A feleség még vígan fintorog,
„két ágyban hogy férnek nyolcan?”, nevet.
A férj hasáról órát húz elő,
és üt a tiktak, korbáccsal verő.

Kelttészta arcú lányuk toppant már,
s a háziúr rekedten kezdené,
ó, de nagymama, lázában égve,
bevallja, hogy nem telt a házbérre.

„Ó, Varga úr, ó, Varga úr!” Ám az,
elsöpri, mint kenyérpapírt a szél.
„Hol bujkál férje? Elitta talán?”
Futva fölragad Aranka-anyám.

„Falura ment! Ott még jó a szív! Hisz,
kegyed is onnan jött rendőrnek fel”,
szól nagymama, és parázson járva
rendőréket tuszkolja utcára.

„Rongyos nagysága!”, hallom, nő sivít,
és: „Odavalók a Jutadombra!”,
végig a kerten zsírparaszt üvölt.
És mégsem süllyed el velünk a föld.

Nagyapa létrán ereszkedik le,
borostáiba pók gabalyodott.
„Süteményre telik, lakbérre nem!?”
Nagymama nagy garral játszik – nekem.

Csak anyám hull tengeralji csöndbe,
bár sorba megjön a három fivér,
s mindjárt eljátsszák, hogy a háziúr
családostól körünkben mint vidul.

Csu szemétlapátról számol körtét.
Tuli cuppogva faldos süteményt,
„hogy tetszenek aludni itt?”, nyafog,
s Gyula bebilleg: „A lányuk vagyok.”

„Majd odajutunk a Jutadombra”,
fölkuporog ágyában nagymama.
Dombi szél lefújja rólam rongyom.
Álmodom, hogy sárkány szárnyát bontom.