A látógatók! Ők aztán voltak.
A Warholcz szatócs. S mily akaratlan!
A nagy, repedt ajtó zárja kattan,
két szárnya valósággal benyomul,
s méltatlankodó bősz buldogfejjel,
a szétharapott mondat, mig félig
kajmánhassal a foga közt fehérlik,
riadtan mered lázrózsáimra.
„Hát őrá sincs tekintettel, uram?”
suttog nagymama, a főrendező,
s én láztól csillogó, révedező
pillantással cirógatom végig.
„Ó”, mondja roppant zavarodottan,
„csak nem vagyunk betegek megint?”
s az illem szelíd szabálya szerint
lábujjhegyen jön, billeg pocakja.
„Nono”, mondja, s fölemeli kezem,
de ejti is nyomban. „Mint a kályha!”
S én bámulom, hogy hasán kabátja
rekeszekre bomlik, pultra, boltra.
Megcsillan benne a mákdaráló
fénylő bádogfeje, vaskereke,
a faláda szilvaízzel tele,
s zajtalanul hatol zsákba a kanál.
A pléhkanál a kristálycukorba,
púder-tapintású lisztbe a fa.
S a cikóriakávé illata
piros-ezüst rudakból szivárog.
S szivárogni kezd a méz színe is,
a kristályvizes üveg tózöldje,
a tejszín hócsöppje hull a földre,
fénylik és duzzad – nini! a dunyhám.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Oly csönd volt a félhomályban néha…
Júliusban, ha ajtón a hárslomb
tófenék-páfrányként bebólong,
s képeskönyv-halaim ág közt úsznak.
Az üvegeken megfoghatatlan
visszfények törlőruhája matat,
s gyúlnak pókhálóba burkolt nyakak,
aranypapír tündöklik a dugón.
És hordója alól a svábbogár
kimerészkedik a csíkos padlón,
kalimpál a szívem, elakad szóm,
másom sincs: meredt, csupasz lábujjam.
Ám fehérmandzsettás puha mancs
a fényben úszó porszemek közül
testet ölt, lecsap, s míg bajszot törül,
rámkattintja zöld zseblámpa-szemét.
Macska! Mert e bolt a macska boltja.
Hitelhez juthat, aki csodálja,
ó, de hiányzik néhány dekája
sajtnak, vajnak, ha – mondjuk – belerúgsz.
S hogy szűkkeblűbb lett a szatócs s becsap,
csak egyik baj – de hallgathatsz mesét!
„Odaadóbb, mint némely feleség”,
kezd rá, amíg liptóit adagol.
„Például, ha nőmre bíztam boltot,
tőle, sajtból cincoghatott egér,
ő azt nézte csak, zsebébe mi fér,
selyem- s krumplicukor s medvepertli.
Vitte ágyba, mint hörcsög gödörbe.
Alvást tettettem – majszolt hangosan.
Mióta nincs, élek én boldogan.
Biztosan égi cukortartót dézsmál.”
– – – – – – – – – – – – – – – –
„Őrá sincs tekintettel, boltos úr?”
„Nagyságos asszonyom, hogy szólhat így!?”
Macskára zúdul a méreg: „eridj!”
Lábszár körül kígyózva hízeleg.
„Csupán kérek. Hisz tetszik érteni…
Nincs nekem tőkém, honnan is volna?
– Ennél ecetes szilvát rumba,
mondd csak kisfiam, hozzak egy tállal?
Csak nagymamának magyarázzuk meg:
rettenetes nagy pénz ötven pengő!
Mondd meg: tisztelem én, nekem szent ő,
de ha nem fizet – én miből fizetek?
Nekem ki hitelez? Dobra vernek!
Akkor lesz a Csorba utca csorba!
Warholczra, a jó öreg szatócsra,
még sírva gondol a mai adós.
Koldus – s leszek kegyárus, tán verklis,
ki kétkerekű kordén imbolyog.
S apácaszóra söprök templomot,
menhelyek tetves dézsamosója.”
„Magának legalább a menhely áll!
Nekünk meg a soroksári homok.
A tárcában hány százpengős ropog,
ugyan uram, míg sajnálja magát!?”
„Nekem?” S a szakadt bőrtárca nyílik,
de nagymama egy hatost belevet.
„Itt van, vigye az egész pénzemet.
S csönd! Nem látja, negyven fok láza van!”
„Ó, jaj… hát akkor hozom a szilvát.”
„Tréfál, boltos úr? Rumot a lázra?”
„A rum csak szó”, súgja magyarázva,
nagy keze mögül szeme hunyorít.