A füstkék ló

Volt a Kassa utcában kávéház?
Teremnyi? Színpados? – Hideglelős
lázban, hályog alól látszik ez ős
emberboly fénye. Téli szél tépáz.

Mint a Hold túlsó feléről, csorog,
alvadt vérrögöket kristályosít
lábam alatt fénye. Kutya vonít.
Deszkán át morognak komondorok.

S velünk szembe, rogyadozva lépked
(a kettényílt arcról felismerem,
nagyapa-kabátba fúrom fejem)
a Lóverő. S füstkéken a rémtett:

füstkék a sár-csúszómászó, támad.
Füstkék kocsi. És füstkék ló, alul.
S e füstkék képre alaktalanul,
kátránysötéten ló vére szárad.

Az ostorszög fakasztja, szétkeni.
Ló hasán sűrű, ragadós, lila
szám szögletéig csapó pántlika:
rángó bőrön vér terjed, rémteli.

Csengnek magasra rakott ablakok,
szót félig kendőbe fojtva nénik
kilehelt páráját viszik égig.
Mért látom? S ha látom, mért hallgatok?

És füstkékre a vörös rárohad.
Megfeketedik, mint jégfelhő-ég.
Dérütött nap tányérján lófő ég:
látnom kell egyre a füstkék lovat.

Szénaszín sörényén lehull a vér.
Fül között a bojt, mint fűz lágy vizen,
meg-meglebben a füstkék semmiben.
Csempe-homályból néz valamiért.

Tántorgó mögül füstkéken mered.
Se a sár, se a tört nap, se a rúd.
A pofaszirtben csillogsz magad: kút-
mélyből vonásaid felismered.

Botlok, szűkölök, vonszol nagyapa,
a ló haláláról, ki mit se tud,
és Lóverővel együtt nyit kaput.
Jajdul ajtóba csípett éjszaka.

Muffok tánca

Kocsikeréken négy viharlámpa
(úgy rémlik) himbálózva világít.
Fellobbantja az árnyék indáit.
Mint a hegy mögül, terjed a lárma.

Mint víz alól. Ha csatornaüreg
patkánykaparással majd megtelik.
Vállak mögött muff-testek kergetik
egymást a repedező szögletig.

S itt is, ott is, mintha fejből nőne
Kakastó nádasa pipafüstből,
rossz márga-arcon álom ezüstöl,
mint halott halálon túl nőtt szőre.

S micisapkás és kendőbe rejtett
alakok egymáshoz támaszkodva,
mielőtt mindent megesz a rozsda,
a félálomtömeg táncot lejtett.

S óriás muffok ahogy a falakon,
gerendákon egymást verő szelek,
egérfogórács árnyékú kezek
repülnek át számra hullt hajamon.

Gramofon zenét tölt fuldoklóba,
tölcsérnyálában fürdeti tested.
Csizmák dobognak, vének lihegnek,
mint ha ketrecet környékez róka.

Nyúlós, édes muzsika-ökörnyál
hosszan uszályoz szoknyán, kézfejen,
guzsbakötöttekkel megtelt verem
mézga-sűrűjén pincér botorkál.

Álom a barlangbejárat-tömegről

Borzas bajusz fölött a nyerges orr
biztosan álló szirt tajtékodon,
ijesztő csizmarugdosás. Fogom
nagyapát, de álmom messze sodor.

Álom? Belőlem beszél valaki.
Előrehajolva, arca árnyban.
Fönt, falon, vergődöm kitárt szárnyban,
az égen lángfelhő kezd foszlani.

Egyik szárnyam előreránt – hátra,
taszítva elgáncsolna a másik,
s töröm magamról vérbuggyanásig,
mégse töröm le! Szúr a toll-szálka.

Köröm alá vert acéltoll-szegek,
fáj sünné tüskéző sötét tollam,
a láng szakadozva Greco-torzan
kígyózik rám, mint hegyre körmenet.

Ekkor, mint ködben barlangbejárat,
óriás vállforma testesül meg.
Mélyből, s érzem, szava mégis följebb,
hegyen ácsolt haranglábból árad.

Ólomcsuhájából pokolbeli,
a szédülés kényszerzubbonyából
– égő zsírként a magasság rám folyt –
parázs szárny közt magam vetem neki.

S mint artista háló ölelését,
a kenderfonált, bár húsába vájt,
szívom magamba – mellbimbót a száj –
e barlangbejárat-tömeg fényét.

Színjátszók

Tört, kecskelábú asztalok falnál.
Az ujjbecsípő kertiszék-sorok
guggon merednek: színpadon forog,
lábra cseréli halfarkát hablány.

Aztán lezajlik egész jelenet.
Két Guberáló gyémántot talál.
Szeméthegy sarkán Gyilkos lesbe áll.
Szó alá harmonika nyekereg.

Valahol, talán a Citadellán,
indul a Macskatekintetü Nő,
a látomást hogy betetőzze ő.
Szeméthegybe belevág a villám.

Színfal mögött láb eget mennydörög.
Két Guberáló féltérdre esik,
nehéz fejüket műszelek verik,
gyémánt bukdos csere-markuk között.

Vág szuffita-villám. S lám, a Gyilkos
karjának szőrén edzi a pengét.
Újabb mennykő – s a női jelenlét:
szoknya harangoz, didergő-titkos.

Hogy expozícióm ilyen nyújtott?
A többi majd pár sorba belefér.
A Lány jön. Választ. S szól: „A kedvemért!”
S egy Guberáló már porba sújtott.

Mint kidöntött fatörzs, felkönyököl.
„Bűnöd bocsátom, de Ő: enyém!”
Nézik: lelke szökik leheletén,
s gyémántját ejti szétnyíló ököl.

Ezzel meghal. A markolt kezecske
lerázza terhét, másikig repül.
„A nő”, szól amaz, „csak szerencsét szül”,
s nem sejti, mi suhog felette.

„Suhog a szoknyád, combod tündököl”,
szól s nőszembe gyémántot szikráztat.
Ámde a csók morfiumba áztat,
hogy hallná, hulla, éppen mit közöl?

Mert a hulla unva fatörzs-estét,
felül az árnyban és szól hallhatón:
„Vidulj cimbora, kedves altatóm,
nem csókolod végig ezt az estét.”

És csettint a Gyilkos elismerőn,
mert a Másodguberáns íme, kész.
Megfojtotta a gyöngéd női kéz.
Mint alma fáról, csüng hulla a nőn.

„Fölös gyümölcstől megszabadítom”,
búg mellből a Gyilkos és ott terem.
„Ez a kis kő itt a legjobb helyen.”
És billeg a Lány, mint ujj a sípon.

„Tied, szívem! S leszek a cseléded.
Hajammal fényesítem a cipőd!”
S szánva magát, mert ebből már kinőtt,
Gyilkos a szép macskaszembe réved.

Mint a temető sírgödre, vakon.
Mint üreg, ami tetemére vár.
A vihar elült. Sramlizene száll.
S a Lány meghal. Bár sajnálja nagyon.

„Utamba, szép lány, miért keresztbe?”
tűnődik, s hullákból rak egy kévét.
Gong jelzi a véres dráma végét.
Irtózat s könnye ül a szemekbe.

Ám ekkor szürkén, mint a Múlt Idő,
a Tanulságmondó kihirdeti:
(a hullák ruhájuk törölgetik)
„Csiszolt üveg volt csak a drágakő”.

Elárvult Gyilkost, késsel merengve
(vörös festék bőségesen csöpög)
cipelik tova színfalak között.
Három hullája sétál terembe.

Fagyökér-alagúton messze

Úgy nézem őket, mint kulcslyukon át
egy friss ravatalt. De nem! – hazudok.
Arról csak Csuék szavából tudok,
kik feltörték a halottas szobát.

Ők, nagybátyáim ereszkedtek le
portól vak ablak holdfénye alatt
(mindig közéjük csenem magamat)
a pincealji önkívületbe.

Csu azt mondta, biliárdasztalok
állnak temetőnk kellős közepén.
„…üveggolyó forog szemük helyén,
még ha nem is biliárdoznak ott.

Inkább fekszenek, mint hántolt hasáb.”
De Tuli ugyancsak elmesélte:
„Acélkorcsolyát visznek ők jégre.
Sípszóra mind illegeti magát.”

„A halottak?” „Úgy ám, a vándorok!
Fagyökér alagutakon messze,
kikanyarognak a tengerekre.
Üveggolyó szemük csak úgy ragyog.”

Jönnek festett színpadról a hullák.
Közénk leülnek. A taps jólesik.
Bűvöli Daka a Lány térdeit,
hóna alatt Füstharapó nyúl át.

Vágyódik Deutschné s egy Guberálót
állva-alvó tehénszeméhez köt.
Válogat a Lány is kérői közt,
fogja a fűtő, mint szénlapátot.

Előkerül a Gyilkos is. Biceg.
(Wimmer fodrásznál az első segéd,
„jöjj, most levágom bajuszod felét!”
ujja közt brillantin eső zizeg.)

Öleli Lóverő medveteste,
reá toronylik, isznak üvegből.
Szökve a borbély gyilkos szerepből,
gyilkos bújik cimbora szerepbe.

Vagy e víg cimborából bújt elő
a sebhedt másik – élőből: hulla?
S „hogy mesterségét kitanulja!”,
engem terel színre a Lóverő?

Ellenkezni nagyapa se merne.
Csak folyton tapsolna három színész,
s libasorban – „lám, ennyi az egész”,
a nézőtér színre menetelne.

„Akár egy bolhacsípés”, hangzana.
„Csak az első ütés fáj”, s így tovább.
És a függöny mögött hagyná fogát
fűtő, Deutschné, Füstharapó, Daka.

„S ha átsiklottam e pillanaton,
fagyökér-alagút hova vezet?”
faggatnám a fent kést, pribékemet,
válaszul tengert áhítva nagyon.

S esdve az ólombélésű Fülbe:
„Nagybátyáim engem beavattak!
A halottak élnek, ott mulatnak!”
gyilkoshoz bújnék, mint anyaölbe.

De nyakravalómnál fog nagyapa.
Hallom Deutschnét: „A szeme leragadt.”
S átjársz embergőz-meleg, kapcaszag,
Csu és a színpad mintha foszlana.

A fűtő szomszédnőjére hajol,
azt súgja: „megvagy, valódi gyémánt”.
Föláll a suszter, szigorún néz ránk.
Csend lesz. S egy mozdony belezakatol.

A tűz

Asztalt tolnak a recsegő deszkán.
Keménykalapban egy gömbölyded úr,
gyöngyös homlokú, rőt lepelbe túr,
ömlik szemünkbe vöröse eztán.

És csönd lesz, csak a terítő vérzik,
majd: „Föl, föl ti rabjai a Földnek”,
a színjátszók megtörik a csöndet,
de széksorunk némán bámul férfit.

Nagyapa egy-két sort még énekel,
ahogy néha reggel, napsütésre,
de szemhéját összehúzva résre
dünnyögő dalt a rosszkedv leteper.

Deutschné fészkelődik, Daka morog.
Lóverő bort iszik öblögetve.
A szónok sziklát görget a hegyre,
birkózik, de az vissza, ráforog.

Türelmét vesztve ekkor a kalap
„Forog a Föld! És eztán is halad!”
fejéről lerepül, asztalon csattan,
taps, röhej végre kitör a hadban.

„Forró vizet a kopasznak!”, nyerít
Lóverő, de Füstharapó kiköp:
„Tényleg nincs eszed sörkéid között.”
„Nem anya szülte, a sár, szó szerint”,

rázza a borbély is cimboráját.
„Folytassa elvtárs, nemcsak ez van itt!”
„Csak mulassunk”, fúj a szónok, „amíg
lehet! S ha jobb nincs,” – fejére rávág –

„hát ezen. Hadifogság. Szuvenír.
Jobb így, mint hajastól kettévágva,
gerezdekben rakva ki a sáncra.
Kis hajhullást az ember csak kibír!”

„Weinstock úr! Ne nézzen csőcseléket!”
Szól közbe nagyapa. „A baj nagyobb.
Forog a Föld? Ebbe biztos vagyok,
de visszaforgatják az egészet!

Forog! Csak nem előre, de hátra!
Lövészárokba húzva a világ,
amikor még Tizennégy tetve rág?!
Bújjunk megint papírbakancsába!?”

„Esernyőt nyit Chamberlain, ha esik”,
tréfál Deutschné s bólogat Daka.
„Ne siesse el drága nagyapa:
hadiüzemben a bért emelik!

S különben is hol lesz itt háború?!
Miután mindössze két pusztánk maradt!”
„A butaság a legborzalmasabb”,
hördül a szónok, „az az iszonyú,

ahogy, mint marhát a vágóhídra…”
„Mért, ha a marhának esze lenne,
sor kerülne tán a hentesekre?
Őket szolgálná fel levesembe!?

Ész! Ész! Tanulj, hogy csorba koponyád
hiú ábránddal csordultig teljen!?
Hogy: rájöjj! és érts! – de meggebedjen
ifjúságod, vesztve farkasfogát!

Tele vagyunk kékvérű hülyékkel!
Egész jól megélnek, bár fejük tök.
A puska szétloccsantja a tököt.
Nohát puskát adj! Le a beszéddel!”

Kinek zakója alatt inge sincs,
s gombos taxisofőr-sapkája van,
a színpadra lobogva felrohan:
„Bombát hozzál! Szemükbe port ne hints!”

„Ki az anarchistával! Matuska!”,
rikolt a szónok, „Spicli! Ki vele!”
Deszkán hempereg mindkettő feje.
Köp a fűtő: „Az ész meg a puska.”

„Záróra!”, fut pincér söntés felől.
Cérnahangján Béka „rendőrt!” kiált.
A lámpák ellobbant lángjainál
parázs-hasával a kályha ledől.

„Tűz van!”, sikolt Deutschné, „elveszünk!”
Epilepsziás rohama kitör.
Valaki nógat: „ugorj, te ökör!”,
és ablakon át bukfencet vetünk.

Nagyapán Dedeó suszter segít.
„No, szegény, jó ápolókat kap ma”,
motyog párkány alatt, bakot tartva,
„szegény Deutschné!” „Lehet, hogy megverik?”

„Van ezeknek istenük, fiacskám?”,
korhol a suszter sötét tudással.
„Jaj, szikrázik már a ház!” „Hisz nádfal!”
Zsírsercegésű láng fut gerendán.

Távolodó éj

Havon, mint rongyba bugyolált pata,
settenünk. Árnyként imbolygunk haza.
Csillaggyümölcsösével éjszaka
távolodik, mintha fölbomlana.

Törli, harapja arany ágait,
eb őrjöngve csillaghéjt fölhasít,
kerítés fölé úszva vonít,
de rálebbented fantom-szárnyaid.

S ahogy egy cirkusz füstben, mezőben,
a villanykörte-nyaklánc tető fenn,
emelkedsz föl ránk. Nézném merően,
s könnycsepped van lepedő-redőmben.

Megszaggatott lombod kutyaszájból,
hideg almafával teli sátor,
Éj, viszed e hóba fagyott sárról.
Csillagon vakul a harapás-sor.

Szállasz Csillagkert, tekintetünkkel,
rajtad menekül fénykép-másunk el.
Menekvő melléből tör a füst fel,
mögé bújtál ravatal-ezüsttel.

Lecsapódik ez a füst, bekerít.
Hallom, csendülnek benne vödreik,
loccsannak kannák, ahogy etetik
fújtató dögeiket égbelik.

Éhes barmok nyála, ó, a hajnal.
Anyám még kislány, fahéjszín hajjal.
Összecsurgatják hajnallal, hamvval
azok az ökrök, pehely arannyal.

Nem eszik azok ég arany ágát,
csak Béka púpját, Lóverő máját,
bakot tartó suszter szíjas hátát,
mocsarunk leégő kávéházát.

Megfagyott utak kövült húgy haván,
tébolyda-börtön lángja nyúl alám –
hogyhogy nem segít kis anyám, ha lát?
Vályúba önti gyönge magzatát.

Futok fagyott sikongás-nyalábbal,
fogam közt akadt varázsolással,
csőbe sülő százlábú jajával,
lángcsipke-kastéllyá változással.

Szikrázó égre a föld csikordul,
mintha bokám körül véreb mordul,
ég, ég a ház, nem tudom mikortól,
tűz, mint a madár száll haló porból.

Utolsó napom a régi házban

Anyácskám sem volt még harmincéves.
A ligetben óriás ácsolat.
Sikoly tekeredik rá a fákra.
Borzongat. S nevető semmivé lesz.

Puha madárkaratyból jön ismét,
cikáz a késhang. Kiszalad vérem.
Krétafehéren nézem anyámat:
lengve lép, mintha elszállna innét.

A pengehang már elolvadt, cseppen.
Cilinderbensőben selyemsötét.
Fák alatt gomolyag-moraj gurul.
Pihéjét jó lenne zsebre tennem.

Hóesés-némán hómancsú cicák
– szólnék anyámnak, de nem tekint felém –
embernagy egeret kergetnek ott!
Rámhuppan egy benti lámpavilág.

Előbb egy sátorhasíték lángol:
most bújik gallérba bent a bohóc.
Spárgát gyakorol a balerina.
Kakadúkürt fúj rám a homályból.

Dühödt pulyka lila lebernyege,
fölfuvalkodott pirosság vakít:
nádpálcával vernek bent kisfiút!
Ez a liget gonosszal van tele.

Menjünk, sírok, s anyám, jó Aranka:
„Szent Isten, merő láz ez a gyerek.”
Keskeny keze priznic-hűsen simul.
Szarvak kúsznak a fehér falakra.

Fogam vacog. Még egy sikoly kidob
fojtogató pányvát a fák alól.
S mint mikor zsúfolt tribün leszakad,
szilánkká hasad morajló titok.

Árnyékördög veri rám az ágat.
Haldoklik öregember és suttog.
Nyögve villamoslépcsőig követ.
(Télen temettük el nagyapámat.)

Otthon az oroszlánfejes dívány.
Zöld üvegpohár, rajta látkép.
Aranka, ki nincs még harmincéves.
S Iboly néni: álorcásan, ríván.

S a verandakönyöklőn nagymama.
Hamuősz hajba takarózva áll.
De hol kis néném, Szvincsák Ilona?
Máskor érzem, ha nincs is itt maga.

Máskor a ház énekében ázik.
A falak fölolvadnak, pezsegnek.
Még csak a hídon kopog a cipő,
de itt már énekel, hogy hiányzik.

Konyhában láda – félig már tele.
Ómamánk szekrénye már kiürült.
Este fuvarosok hangját hallom,
és könnyben úszik anyácskám szeme.

„Az a sikoly”, mondja, „nevetés volt.
Ha sok ember nevet: félelmetes.
A láztól képzelődtél.” Már ekkor
szeme nem szem: titokzatos rés volt.

Keserű füst kígyózott és rőzse-
pattogással égtek lovak, kutyák.
Ölébe akartam bújni! S dőltem
betonélre, lucskos utcakőre.

Belefértem volna gyűszűjébe!
Csak ne lássam, ami szeméből néz.
Másnap kiköltöztünk a házból.
Szemében már leégett az egész.