Egy este Ali cirkuszában

A Busch Cirkusznál egy szebb cirkusz volt.
Szűcsék viskója mellett a telken
fölmagzó hagyma közt cövekeltem
a fáklyatartó árboc kötelét.

Nagy sárga tányér fűben – a porond;
egy púpozott kordé tiszta homok.
Téglákon hidaló deszka ropog,
a kölcsönkért kerítésléc, ólfal.

Körül karó s három nádbuzogány
a karókról ide-oda hajol.
Amint Ali réztrombitája szól,
a balerina árbocra kúszik.

Cövek nyög, ág reccsen, feszül kötél,
de ég a fáklya, ha szellő hagyja,
jöhet az utca apraja-nagyja,
lukas konyhaszék a pénztár: megnyílt!

Zsákon: TROMBITÁS ALI CIRKUSZA
míniumpiros, pingált felirat.
Kémünk lesi a tavi fahidat:
kezd-e a publikum özönleni?

Irkacsomagoló papírfrakkban
jár föl-alá Ali, a kapitány.
Dunctosüvegbe énekelt nyitány
kristályhangjától ámul a páholy.

S én, a cirkuszhoz tartozó mester,
fogom remegve sátor szegélyét:
„bemutatom Bengália Éjét,
tigrisevő, fekete kan kutyánk!”

Zsák mögül pokol kiszabadul.
Ali tört zsámolyon hadonászik,
Manyi hátulját kitolva mászik,
tigris – s rákként hátrál szemünk elé?!

Ijedtében haja pitypangsátor,
halálra szántan húzkod valamit,
csakhogy homokba vájva karmait,
fölszegett fejjel Nelli ellenáll.

Elfúl Ali a nagy izgalomtól:
„Íme, a tigrist hipnotizálta!
Útját e Fekete Rém elállja,
előttünk lesz szörnyű halála most!”

Magam is látom (vagy vélem csupán?)
Manyi a tigris, visítva gurul,
s hogy Nelli kutyánk rém is meg úr:
tigrisén térdel, rőt nyelve fényes.

Ekkor Ali a fenevadra ront.
Zörren, szakad a frakk, de mit se bán,
nem múlhat most mesebeli ruhán
ördögi kan hős megfékezése!

De ó – papírszarva letört, s Nelli,
Ali öklelését nagyon únva,
bundát rázva fütyül cirkuszunkra:
a nézőtéren átveti magát.

Még súrol bámészt kutyafark bojtja,
a meglepődés még el se csitul,
mikor üvegből a kanál kinyúl,
láthatatlan cérnán fejet forgat.

Zeng kígyóbűvölő trombitaszó,
üvegben a kanál lejteni kezd,
„Tessék!” nevet Ali, „próbáld ki ezt!”
S üvegét Cenci kezébe nyomja.

„Csald ki belőle azt a kanalat!”
Visong a padsor: „Tekered, Cenci?”
Lilul – s hiába! „Ez nekem ennyi”,
vigyorog Ali: s kanala táncol.

Kardot nyel Ali, cigánykerekez,
árbocról zászlóként játszva eláll,
majd guggolunk hosszan Irma lábainál,
minden varázslás legszebbike ér.

Zsák mögött sercegve lemez pörög:
tömlöcmélyből énekel valaki.
S elmosódott lepkét kiszállani
ének burkából egyszer csak láthatsz.

Mintha képzeletünkben féligkész
vízfestékfoltból született volna,
holdudvar-fényét magára szórva
kettőzve látjuk – s egy se fogható.

Szemünk rá: lángnyelv közepébe néz.
Mi lélegezni is elfelejtünk.
Moccanatlan – mégis vele lejtünk,
fönn, levegőben, fogjuk egymás kezét.

És csillag vagyunk, tó fölé úszó.
S vadlibacsapat. Irma vezeti.
Elbírhatatlanságával teli
halott testecskék a porond körül.

Látjuk fölülről. Vállunk se vonjuk.
Hűtlenségünk a zuhanás oka?
Sír a balerina, az ostoba,
fehéres rongybábu, összetépve.

Kuporog, mintha ő lenne halott.
De ez is csupán oszló pillanat.
Hajbókol, nevet, csupa könny, maszat,
gyűrődés – siker! Állunk. Tapsolunk.

Komiszkodások és képzelgések Béka bácsi körül

Kerítések árnyába bújva járt,
messze kikerült bormérést, bazárt,
mint ki cserebogár lyukat számol,
békaszeme csak a földre dülledt.

Feszes zsinegbe botolt szótlanul.
Ruhát porolt, mi szidtuk őt vadul,
bottal és késsel vertük a tüzet.
Tócsákban csobbant néma futása.

Hajnalonként, mikor párafelhő
úszott szánkból, háza csupa fertő:
dögök, Daka kosarából belek
koszorúztak küszöböt, kilincset.

Láttuk: percig tébolyultan kapkod,
síró szájjal dögöt, belet felfog,
gödörbe vonszol nyűevett ebet,
krétafehéren súrol küszöböt.

Téglagyári tóból egyik este
meztelen fel, a sínekre verte
feldühödött utcakölyök hadunk:
Tengerparti fürdőnk ne mocskolja!

Mászó fehér rongy a szürkületben,
kőzápor vert új sebet a sebben,
és szénfeketén dübörgött a gyors,
zengett a töltés, égett Tejútként.

Mozdony! Percre látogató sárkány,
átrobogsz seregünk rongyos árnyán,
szökik ütköződön sóvár szívünk,
elgázolnak ékszer-ablakaid.

Ott lesz a talpfákon szétlapítva!
Várjuk, hogy utolsót lobbanj szikra,
sárkánytánccal gyors, gyorsunk, elröpülj!
Kihűlt gőzödbe borítva lássuk!

S fölrohanva hőkölő utcára,
zacskóba markolt mécsessel szállva,
lángba vak pillék hullása havaz,
kiáltsunk: Sárkányvér lemosta rólunk!

Futunk hazáig. Ekkor feltünik.
Kalapját fejébe nyomja, fülig.
Hozzánk nem ér. Karjából lenyúlva
szétszakadt bábu szalmavére hull.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Álmomban bábját kötözgethetem.
„De hiszen zsákvarró tűm sincs nekem!”
Bújnék szekrényünk mögé, de a rés
cincogva összeszűkűl, fénybe lök.

„Egyetlen szalmaszál sincs itt kérem”,
álszentül ugrabugrál szívverésem:
ablakon túl az ág csak egy ugrás!
Vetődnék – s friss malter légbe ragaszt.

„Tessék, tessék, itt nyílottam!” Tűzfal
hasán fénylik gúnyosan az ablak:
„Új helyemen nem vagyok kedvére?
Mért nem ugrik ki egy jegenyére?”

Ágyra pottyanok. De szalmája ég!
„Jaj, el ne égessen valamiképp”,
bábu könyörög, és szánva-bánom
a Béka hátán puffant köveket.

A szalma csíp, szúr, kandúrként karmol.
Ujjam hegyéből vérem, patakzol,
odavarrom lebbenő ingem is!
Szájat nyal bábum, mint lekvár cirmát.

„Ily tömött-zömök, kerek hasacskát!
Hinnéd, hogy rajta vonat haladt át?”
Dorombolva szíve egyre ketyeg
fújtató tűm öltései alatt.

„Te vagy néma Boriska!”, csudálom,
bepillantva rá egy tűszúráson.
De titkának fényét fűzve tűbe,
szemhéjam ránk varrja fonalával.

S táncolunk együtt, mint tóban, övig.
Tavasztól őszig hullámzunk, röpít,
jéghegyet húzó télen át altat,
hajnali rigó első szaváig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rigó, hajnali, vízesésekben
fürdő nap szőnyegén füvet szedtem,
szemelj harmatot és szórd vissza rám:
tündért keresek álomfejtéshez.

Hallja anyám is, hallja nagymama.
Nagyapám int: „Abraka-dabraka!”
Hideg kék szeme áll három fián,
tettetik is, mintha aludnának.

„Ahogy a rigó álmod után szólt,
kérdésedre ( – így ő – ) már válaszolt.”
„De nem értem a rigónyelvet én!”
„Gyakorolnod kell a hallgatását.”

Töprengve néztem a szomszédba át.
Boriska játszott ugróiskolát.
Lenszőke fején fölfénylett a szél
– hallgatását kéne gyakorolnom?

Fehér égbolt szeme hallgatását?
Szótlan rigó siketnémaságát?
Homokba temeti faág-keze
s szélbe folyik csendje, száll kezéből.

Mintha csöndjét érte küldte volna,
egyszercsak ott állt a Békaforma,
ki kerítés árnyába bújva élt.
Zsebéből bábu keze, feje csüng.

Hárman aztán a homokba ülnek.
Izeg a bábu, kezek repülnek.
Hárman egymással annyit beszélnek!
Bábu fülébe Bora énekel.

Aranymadarak, szegények*

Fekete dereglyén megjött Délről.
Bulgárkert alatt kötött ki. Ringott.
Hiszed, vagy nem: láttunk rajta hintót.
Fekete, küllős kereken házat.

Ijedt i-alakú kéményt. Füstölt.
Füstjében a vadlúd-neszezésre
emlékszem jól. A korai dérre.
Sok ezüstre, gyászra. S ó, a hangra.

Mert az volt a legtitokzatosabb.
A fűrészkísérte nyújtott ének.
Engedelmeskedtek zenéjének
még a szétmállt káposztafejek is.

Kitárultak és verdesni kezdtek,
mint a színfalak, fölszárnyalt ponyvák:
térdeltünk igézve, és ők ontják,
ontják eszünkbe sem fért életünk.

Kapákon aludt már a verejték.
Csőszök, fogdmegek, a sintérkordé
fönt, légben úsztak – már mind a Holdé.
Kútmélybe vetette magát a kín.

Hintóban Tóbiás-korú rabbi
vakon, halon s vízen élt. Azt hiszem,
a rokkant tengelyű hintón, vizen,
két szuroküveg ajtó között sírt.

Őrizte őt, vagy szolgálta talán
egy madárcsőrű, turbános török.
Láttuk-e, nem? Mára összetörött
üvegszilánk a múlt – ki lépne rá?

De turbánjáról a fejek, azok
a menyét állúak, tűszeműek,
néznek a lefűrészelt kezűek.
S köd alul a török arca: füstöl.

Ali súgta? Én ámítottam el?
Szájról-szájra járt, köztünk körözött,
kiknek a fejét hordja a török,
kerültek sorra apák, gyámapák.

Éj lett, fekete, mint a katafalk.
A gyárkémények közét betömte
úttalan, kaputlan kátrány tömbje.
Gyémántot karcolt a hang víz felől.

„Hogy én árva lettem!”, zengte Ali,
„indulok haza, fölmosom szobánk!”
„Éjjel?” „Számít az? Kimosom ruhám!
Szemembe visszatöltöm könnyemet.”

Bukfencet hányt. S lent a dereglyéről
levágott fejek fújták ránk a lázat.
Fölrobbantak székre vetett ágyak,
könnytől dagadt párnák – ütlegeik.

Magasban jártunk. Hercegi kedvünk
szikrázó villanykörte koszorúk
angolparkjában maga volt a Tejút.
Szív, kiszakadt zsák, csillagot folyat.

S a gyermekfalókkal teli turbán
bűvölt érintésünkre egyre forgott.
Patkány-szívű apák – nem koboldok –
haraptak holtan irgalmunk felé.

A fűrészfogzene velőnkben járt.
Ingét letépte Ali, és parázs-
vörösen gyúlt hátán a szíjmarás
s áztatott kötél szarkaláb-nyoma.

S köztünk senki, kinek ne lett volna
gondviselője ott a törökön.
Sikoltva, mint kés köszörűkövön,
apák, testvérek, asszonynénikék.

„Hűtlenek!”, sírt föl Ali, „jó lenne
gyerekkori jelszónkat tudni most?
Testünk csókolni, a vériszamost:
– Egy vérből valók vagyunk te meg én?!”

Ahogy a sas, hegy csúcsát kerülve,
mozdulatlan, nyújtott szárnycsapással
vízszintet súrolt, a jajongás halt.
Kerekek kalyibája roskadott.

Repülőszőnyeg álma tart Délnek?
Vagy kettéfűrészelve valaki?
Megdermedő aranymadarai,
mind lépesvesszőjére ragadunk.

A minták hasonlítottak őrá

1

A minták hasonlítottak őrá.
A vízbe fojtott, fakó ezüstök,
csurogni kezdtek bordó kárpiton,
foszforeszkáltak boszorka orrá.

Kipúposodtak lezárt szemei.
Szétpattantak, fővő húsba fúltak.
Sárga tűzvésszel borítva mégis
pillantását most ágyamig veti.

És változnak villámló vonalak,
ahogy a hold a kert fölött repült:
temetőbogár áttetszőn töppedt
tavaszi hóba bujkál száj alatt.

Néztem misén a szálló füstölőt.
Arany palást mögül a pap sziszeg:
rázom sebesen csengőm, és a hang
kirajzolja elém a füstböl őt.

Este szobában egyes-egyedül
zsámolyon állok, tükrünk elérem.
Áll hajam égnek: messzi sarokból
víz veti partra. Szétnéz. Székre ül.

Végre jön nagyapa! Karjába von.
Lőtt Galíciában kísértetet:
„Szíven találtam, de hajnalodott.
Csak a golyó vergődött a havon”.

Megjön anyám is. Most majd kidobjuk!
S hallom anyámat, kislányt verandán:
(szüleinknek néha szerelmei,
sokszor leszünk didergő bolondjuk.)

„Ment a kendermag szakállas doktor,
fákon túl a kapu döngve zárult,
verandaajtónkba gyökeredzve
én hanyatt vágódtam iszonyomtól.

Tapasztva arcuk a homlokomra,
foszló hortenziák hajoltak rám,
ekkor a szobában meghalt Dédi,
s kizuhant tokból az ablak, porba.

Elhúzott lelke a fejem fölött,
szomszédék vele szemközt futottak,
hallottak előbb vad csörömpölést,
s üvegverandánk, lám, összetörött.”

Öreg éjjel Ibike érkezik.
Három nagybátyám egyszerre kopog.
Ő sarokban áll, lepedő alatt.
S múlik a nap. Így múlik mindegyik.

Hajnali fény ha a mintát gyújtja,
a dívány támláján már nyoma sincs.
Kezem kopott bársonyokba süpped,
szakadó zsinór keríti s bojtja.

2

Az utca reggel kapujának fut.
Kéz lökdös szélben, vánszorgom felé.
Csatornákból, odaszáradt pók csüng.
Deszkába döfve kukucskálólyuk.

Kilincs dörren ekkor. Lenyomódik.
Ajtó hosszú sóhajtással tárul.
Rohadó lugasban dong bent darázs.
Jön. Émelyítő fürtbe fogódzik.

Kézen fog. Hajszol. Futni kényszerít.
Tűzfalak közé a kertbe vezet.
Hangyával teli tonettszék. Rálép.
Kötélen lóg. De a kép szétesik.

Megint él. Hangja ide-oda jár,
mint elvarázsolt kastélyban, bolyong.
Hurokból rugékony fűre huppan,
szék billen – s mászom ablakába már.

Bent bozontos férje épp földre hull.
Poharában pálinka ég. S halott.
Neki baltán ráng kislányos keze.
S künn, nyaka ismét hurokba szorul.

Fáján seregélyek ülnek, kányák,
feljebb baglyok, s hol ágon nincs levél,
villámgyújtotta csúcsról a semmi
egykedvűn bogozza rá uszályát.

3

De moccanatlan kapuja zárva.
Mért képzelem, mi sosem esett meg?
Néha, virágos utcánkban láttam,
ha ment a boltba. Mért alszom állva?

Egyszer szétnyílt fakó pongyolája,
s borzongó fehér lába, mint a só.
Szemére nem – súlyos szemhéjára,
emlékszem letapadt szempillára.

A bőr orrú nehéz faklumpára,
padlón hagyta, s ült a krumplis-zsákon.
Ó, de hogy a férje dermed vérben,
s ő hurokban: szomszéd suttogása.

Kapuja zárva. Fája ház mögött.
Üresen ásít ablak és lugas.
Mégis érzem: a lyukon kitekint.
Lépek feléje – kerekek alá.

Részeg faszobrász, ki a temetőt
somolygó puttókkal elborítja,
néhai autóján hajtatott,
s elgázolt épp a néma ház előtt.

Útról fölragad – látom anyámat.
Fájok. Orvosok étere borzaszt.
Cipel remegve a szobrász – vállán
áthajolni látok hurkos ágat.

Régi, rézsút sugárban a házból
két koporsó kihullámzik vállon.
Billen egyik. Orra földre koppan.
Szétnyílik – de ki látná a gyásztól?

Évekkel előbb van. Lesünk kocsit.
Láb alatt botlok. Fülelek szóra.
Rendőrök jönnek, horkan a lovuk.
Úgy fojt valami. Remegek kicsit.

S indulnak ekkor a mocsáron át.
Rendőrök között döccen a kocsi.
De a szemük kövér sarat vizslat,
nem veszik észre, ő hívja lovát.

Mögöttük lovagol színegyedül.
Fakó pongyolából rám kimutat.
Futok hazáig. Be a szobába!
S arca homályból zúgva fölmerül.

Azóta akarok üvölteni,
hogy nagyapa lője keresztül őt!
De mindig megjönnek bácsikáim,
s a gyöngyös bort nekem kell tölteni.