A sivatag porszemeiből összeragasztott pályán döcögve
napsugárba rejtett csillagok háttere előtt
araszoltam anyám térde közül elő.

Zsáktestem madárfiókákkal volt kitömve,
képzelhetitek, mennyi dal! mennyi kék-pihe bolondság,
bukfencet vető!

Kicsipegették rajtam ablakaikat
s mint a gesztenyefa, nőtt fölém kék repkedésük lombja,
a nevettető.

De mint pléhtetőn
fehér holdsütésben
áll az áldozatára lesekedő,

örökös por-esőben negyvenegy évem
a dombok mellvédje mögül
egyre céloz és lő.

Mind a lány, ki melle kivehetetlen címerével
golyóesőben borult rám:
átlőttfejű madárfiókáim babázó nő.

Egyedül egy nevezte madárfiókáimat dögnek.
Ez a te fiókád, mondta (és gyermeket csináltunk),
ez a karonülő.

Testem már acélgolyóval van kitömve.
De neked, ki golyóesőben utolsó maradtál,
két-két szeme apró füledben lesz a függő.

A többit nyakadra fűzöm s lesz gyöngysorod.
S menyasszonyi ruhádra varrom dísznek.
Ha az éj színarany udvara néha lábunk elé vetülő,

hallgatni fogod a golyó-zsongást,
az acél harangjátékát bennem,
úgy szól, mint kék madárfióka, a tiszta kék életből repülő.