Kerítések árnyába bújva járt,
messze kikerült bormérést, bazárt,
mint ki cserebogár lyukat számol,
békaszeme csak a földre dülledt.
Feszes zsinegbe botolt szótlanul.
Ruhát porolt, mi szidtuk őt vadul,
bottal és késsel vertük a tüzet.
Tócsákban csobbant néma futása.
Hajnalonként, mikor párafelhő
úszott szánkból, háza csupa fertő:
dögök, Daka kosarából belek
koszorúztak küszöböt, kilincset.
Láttuk: percig tébolyultan kapkod,
síró szájjal dögöt, belet felfog,
gödörbe vonszol nyűevett ebet,
krétafehéren súrol küszöböt.
Téglagyári tóból egyik este
meztelen fel, a sínekre verte
feldühödött utcakölyök hadunk:
Tengerparti fürdőnk ne mocskolja!
Mászó fehér rongy a szürkületben,
kőzápor vert új sebet a sebben,
és szénfeketén dübörgött a gyors,
zengett a töltés, égett Tejútként.
Mozdony! Percre látogató sárkány,
átrobogsz seregünk rongyos árnyán,
szökik ütköződön sóvár szívünk,
elgázolnak ékszer-ablakaid.
Ott lesz a talpfákon szétlapítva!
Várjuk, hogy utolsót lobbanj szikra,
sárkánytánccal gyors, gyorsunk, elröpülj!
Kihűlt gőzödbe borítva lássuk!
S fölrohanva hőkölő utcára,
zacskóba markolt mécsessel szállva,
lángba vak pillék hullása havaz,
kiáltsunk: Sárkányvér lemosta rólunk!
Futunk hazáig. Ekkor feltünik.
Kalapját fejébe nyomja, fülig.
Hozzánk nem ér. Karjából lenyúlva
szétszakadt bábu szalmavére hull.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Álmomban bábját kötözgethetem.
„De hiszen zsákvarró tűm sincs nekem!”
Bújnék szekrényünk mögé, de a rés
cincogva összeszűkűl, fénybe lök.
„Egyetlen szalmaszál sincs itt kérem”,
álszentül ugrabugrál szívverésem:
ablakon túl az ág csak egy ugrás!
Vetődnék – s friss malter légbe ragaszt.
„Tessék, tessék, itt nyílottam!” Tűzfal
hasán fénylik gúnyosan az ablak:
„Új helyemen nem vagyok kedvére?
Mért nem ugrik ki egy jegenyére?”
Ágyra pottyanok. De szalmája ég!
„Jaj, el ne égessen valamiképp”,
bábu könyörög, és szánva-bánom
a Béka hátán puffant köveket.
A szalma csíp, szúr, kandúrként karmol.
Ujjam hegyéből vérem, patakzol,
odavarrom lebbenő ingem is!
Szájat nyal bábum, mint lekvár cirmát.
„Ily tömött-zömök, kerek hasacskát!
Hinnéd, hogy rajta vonat haladt át?”
Dorombolva szíve egyre ketyeg
fújtató tűm öltései alatt.
„Te vagy néma Boriska!”, csudálom,
bepillantva rá egy tűszúráson.
De titkának fényét fűzve tűbe,
szemhéjam ránk varrja fonalával.
S táncolunk együtt, mint tóban, övig.
Tavasztól őszig hullámzunk, röpít,
jéghegyet húzó télen át altat,
hajnali rigó első szaváig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Rigó, hajnali, vízesésekben
fürdő nap szőnyegén füvet szedtem,
szemelj harmatot és szórd vissza rám:
tündért keresek álomfejtéshez.
Hallja anyám is, hallja nagymama.
Nagyapám int: „Abraka-dabraka!”
Hideg kék szeme áll három fián,
tettetik is, mintha aludnának.
„Ahogy a rigó álmod után szólt,
kérdésedre ( – így ő – ) már válaszolt.”
„De nem értem a rigónyelvet én!”
„Gyakorolnod kell a hallgatását.”
Töprengve néztem a szomszédba át.
Boriska játszott ugróiskolát.
Lenszőke fején fölfénylett a szél
– hallgatását kéne gyakorolnom?
Fehér égbolt szeme hallgatását?
Szótlan rigó siketnémaságát?
Homokba temeti faág-keze
s szélbe folyik csendje, száll kezéből.
Mintha csöndjét érte küldte volna,
egyszercsak ott állt a Békaforma,
ki kerítés árnyába bújva élt.
Zsebéből bábu keze, feje csüng.
Hárman aztán a homokba ülnek.
Izeg a bábu, kezek repülnek.
Hárman egymással annyit beszélnek!
Bábu fülébe Bora énekel.